Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-06 / 183. szám, szerda

Olvasóink írják FAJ A FOGUNK — írja a tornaijai mezőgazdasági középiskola tanulói nevében Horváth N. diák. Tudjuk, hogy erre mindenki azt tanácsolná, menjünk fogorvoshoz. A tanács valóban helyes és mi meg is fogadnánk. De mit tegyünk, ha minket itt, Tornaiján mégsem akarnak elfogadni, s azzal utasítanak el bennünket, hogy keressük fel azt a fogorvost, ahova lakóhelyünk szerint tartozunk. Mi azonban Szlovákia különböző részeiből jöttünk ide tanulni, szóval az „illetékesek" szerint utazzunk mindig haza, ha éppenséggel fáj a fogunk? Sajnos, az iskola igazgatóságának igyekezete ezen a téren eredménytelen volt, és mi diákok már előre félünk, hogy közeledik a szeptember s rajtunk Tornaiján fogfájás esetén senki sem akar majd segíteni!? De valóban nem lehetne itt semmit sem tenni? KAMILLÁT TERMESZTENÉNK — írja levelében Blaho Amália olvasónk. Egyúttal arra kér minket, írjuk meg, hol szerezhetne be vetőmagot. Levelében nem tudtuk elolvasni pontos címét, ezért itt válaszolunk. Forduljon a Liečivé rastliny, np. Bratislava, ul. CA. 65. címre, írja meg, milyen nagyságú területen. szeretnék a kamillát termeszteni. Ök megküldik utánvéttel a vetőmagot és termesztési utasítást is adnak. JÓ UTAT SZERETNÉNK, mely nem lenne sáros é6 poros — írja Mtkony jánús kisgyarmati olvasónk. Az új l.akótelep lakói köziii levelét még tizenegyen írták alá. Kisgyarmat községben új lakótelep épült 12 család részére — írják. — Mivel a belső út járhatatlan volt, a lakók és a hnb kérelmére az állami útépítő vállalat megkezdte az út javítását. A munkák azonban jelenleg szünetelnek, mivel az egyik itteni kertlulajdonos nem hajlandó kertjéből mintegy másfél árny i területet átengedni. Szerintünk az útra szükség van, s éppen ezért hibáztatjuk a hnb-t, hogy nem méreti fel a területet és nem vet véget ezzel a vitának. Az út jelenleg olyan állapotban van, hogy esetleges tűz esetén még a tűzoltók sem tudnának a telepre jutni. Rengeteg pénzt és fáradságot áldoztunk lakásaink felépítésére, ezért joggal szeretnénk, hogy lakótelepünkre rendes út vezessen. SZÉP EREDMÉNYEK Nagy lelkesedéssel ír a gömörhorkai cellulózgyár üzemi klubjáról Priliradszky Lajos olvasónk. A klubot — írja — az egész járásban ismerik és a Nemzeti Front járási szervei szívesen tartják itt gyűléseiket, konferenciáikat. Kulturális téren is kihasználják a termeket, gyakran szerepel a községben a MATESZ, sőt pesti színészeknek is tapsoltak már a lakosok. Elismeréssel ír a második éve működő strandról is. A medence vizét az üzemből kapott fáradt gőzzel melegítik, így hűvösebb időben is szívesen keresik fel még távolabbi helyekről is. Sajnos kevés az öltöző, s ez bizonyos mértékben akadályozza a forgalmat is. Ez a probléma azonban megoldható és az illetékesek szeretnék is, ha a jövő évben teljes mértékben kielégíthetnék az üdülők igényeit. SILÁNY ÁRUT KAPTAM írja Szűcs Gyuláné Vágáról. Jól kezdődött a napom, — írja — mikor kiléptem a vágai ruhaüzlet ajtaján. Végre megkaptam azt, amit kerestem. Akkor nem sejtettem még, mennyi bosszúságot rejteget a szépen becsomagolt fehérnemű, melyet férjemnek vettem, ö is örült, amikor hazaértem. De mi történt? Az alsónadrágok a harmadik mosás után jóformán szétmentek, szitává váltak. Bosszantott a dolog s méltán kérdezem, ki a felelős azért, hogy ilyen rossz minőségű áru kerülhet a piacra. Mennyi embernek okoz gondot és boszszúságot az ebből a készletből származó alsónadrág? Kulturális hírek • Anna Seghers írónőnek, az NDK írószövetsége elnökének ítélték az NDK szakszervezeti szövetsége művészeti díját Das Vertrauen (A bizalom) című regényéért. • Beethoven egykori lakóházát, a bécsi Heiligenstadt Probusgasse 6. alatt múzeummá alakítják át. A múzeum kialakítása 300 ezer schillingbe kerül, és 1967-re, a Beethoven-évre készül el. • Lion Feuchtwanger Goyaregényéből koprodukciós művet készítenek a Német Demokratikus Köztársaság, a Szovjetunió és Bulgária filmesei. A Goyafilm forgatókönyvét a bolgár Andzsel Vagenstein írta, a játékot Konrád Wolf rendezi, a címszerepet a litván Danatas Banionis játssza. 1989 VIII. 6. Légy a könyvesbolt kirakatában Kérem, itt nem holmi közönséges kis légyről, hanem egy nagy, gőgös és haragos légyről van szó, amelytől az ember a lakásában egykönnyen nem szabadulhat. Az ember kergeti, hajszolja, azt hiszi, hogy már diadalmaskodott jeletie, és nem jogja többé hallani szüntelen zümmögését, mert hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, hogy aztán néhány perc múlva újra feltámadjon és erőteljes zümmiigéssel, mintha mi sem történt volna, mintha nem is üldözték volná, újra megjelenjék teljes szemtelenségében, és folytassa olt, ahol abbahagyta. Nos, ilyen pimasz légy egy szabad szombat délután ott zümmögött haragosan a bezárt könyvesbolt kirakatablakán. Nagyon haragos lehetett, mert többször dühösen nekiment a vastag kirakatüvegnek, de az fölényesen állta a rohamot. Ahogy néztem a bezárt boltban ennek a ravasz, szemtelen óriáslégynek a viaskodását, arra gondoltam, lám, milyen fura, lehetetlen helyzetbe is került. Ha még egy hentes boltjába zárták volna, ott akár egy hétig is lett volna miből táplálkoznia, miből lakmároznia, de mi csábíthatta ide, ebben a könyvesboltba, ahol még csak a reménye sem táplálhatta, hogy esetleg betörnek, és kiszabadul. Mert egy könyvesboltba — ezt illene tudnia egy ilyen zümmögő, gőgös óriáslégynek — nem törnek be és hiába megy neki újult erővel a Kirakatüvegnek, mindhiába: nincs menekvés! A postaláda Szerintem a postaládának — amelyre az ember rábízza legfontosabb üzeneteit, kívánságait, vallomásalt — nem volna szabad olyan piszkosnak lennie, mint egy szemétládának. Nem is értem, hogy a postást közönyösen hagyja, milyen állapotban van a postaláda, holott naponta kétszer is kiüríti. Márpedig, aki elmegy a pozsonyi nagykórház mellett, és rápillant a postaládára, annak inkább a szemétláda jut az eszébe. Ezen a helyzeten, azt hiszem, változtatni kellene, legalább egyszer havonta meg kel• lene szabadítani a rárakódott portól, szennytől. Ha leveleink külső tisztságára ügyelünk, akkor a postaládára is nagyobb gondot kellene fordítani. (A fentiekét a múlt héten jegyeztem fel. Ma, 4-én, örömmel közölhetem, hogy a postaládát megszabadították a rárakódott piszoktól. Nem tudom, ki végezte el ezt a halaszthatatlan munkát, de bárki végezte, köszönet érte, ha pedig a postás végezte, külön köszönet.j A Duna-parton Végre már én is fürödtem az idén a Dunában. Bár állandó helyemet a parton hajók foglalták el. Más helyet kerestem magamnak, ahol a terepet már kikutattam és fürödhettem. Közben egy házaspárral ismerkedtem meg — mert az ember a rekkenő hőségben, fürdés közben könnyebben ismerkedik —, rendes, dolgos emberek benyomását tették rám. Tíz perc múlva, miközben sütkéreztünk a tűző napon, egyszerre csak szóba került a mai ifjúság. Az asszony lendületbe jön és hevesen támadja a fiatalokat, azt mondja, hogy engedetlenek és felelőtlenek. En fékezni próbálom a haragját, azt mondom neki, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy valaha mi is fiatalok voltunk. Erre azt feleli, éppen azért, mert tudja, mit jelent fiatalnak lenni, ítéli el a mai fiatalság felháborító magatartását. És mint aki bizonyítani akar, elmondja fia esetét, akinek kitűnő szakmája van — televíziójavító —, megkeresi havonta a 3000 koronát is, és lám, a szerencsétlen beleszeretett egy cigánylányba, egy olyanba, akinek már van egy törvénytelen gyermeke. — Megérti az én fájdalmamat? — reszket az asszony hangja. Egyetlen fiam, egyetlen gyermekem házasságával oly kegyetlen erővel sújtott az életemre, hogy máig sem tudok magamohz térni. Próbálom a „szörnyű szerencsétlenséget" enyhíteni. Azt mondom, hogy nem is olyan nagy szerencsétlenség, mert éppen az a tény, hogy a cigánylánynak törvénytelen gyermeke van, bizonyítja,, hogy rendes. Mert, ha nem lett volna rendes, megtalálta volna annak módját, hogy ne szülje meg. Éppen ezért könnyen lehet, hogy a fia egy becsületes teremtést választott. Végül hozzátettem, remélem, hogy nemsokára az ölében ringatja majd egyetlen fia gyermekét, első unokáját. — Soha! — kiáltott fel az asszony haraggal. — Az én fiam -nem az én fiam többé, pedig hogy szerettem! — sóhajt egy nagyot. — Ügy hagyta el az otthonát, hogy egyetlen inget, pizsamát sem vihetett magával. Minden olt van a helyén a fehérneműs szekrényben, minden várja őt, hogy visszajöjjön. — Nem osztom a nézetét, én a fia pártján vagyok ... — léptem fel most már nyílt ellenzékiséggel. A legérdekesebb az, hogy az asszony ennek dacára sem neheztelt rám, és még akkor sem sértődött meg, amikor kitörtem ... és azt mondtam neki: — Hisz maga úgy viselkedik, mint valami újfajta grófnő! Ebből arra következtetek, hogy már nemegyszer fordult meg az agyában az a gondolat, talán mégiscsak jó volna a fiával kibékülni, hisz az asszony, aki fia felesége lett, megszüli első unokáját. A legújabb hír A Hold-központ jelenti, javaslat érkezett hozzájuk a Földről, hogy a motorkerékpárosokat szívesen kitelepítenék a Holdra, mert ott lármázhatnak, püföghetnek és versenyezhetnek kedvük szerint, hisz- úgysem hallanák őket... Ezt a gondolatot nem tartottam elvetni válónak, ezért megkérdeztem az egyik hírhedt motorkerékpárost — aki híres arról, hogy hajnalig szokott naponta elcsavarogni lármás motorkerékpárjával —, mi a véleménye az áttelepítésről, illetve arról, hogy a Holdat először motorkerékpárosokkal népesítik be. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy ma a Holdon nem hallani a gép pöfögését, akkor nem érdemes pöfögni. E kijelentés után rájöttem, hogy sejtelmeim mégsem csaltak, és a fölösleges zajt és lármát „termelő" gépektől egykönnyen nem szabadulhatunk. SZABÓ BÉLA Venczel Ferenc tragédiája Van, aki mindent azzal magyaráz: ja, kérem, a technika századában élünk! Unott arccal továbbfordítjuk az újságlapot, ha egy hírben arról tudósítanak bennünket, hogy Brazíliában, Kaliforniában vagy ÚjZélandban lezuhant egy repülőgép és a szerencsétlenség húsz, nyolcvan, esetleg száztizennyolc halálos áldozatot követelt. A lapok hírrovatába a „közönséges", mindössze egykét emberéletet kioltó autókarambolok sokszor bele se kerülnek, esetleg csak akkor tesznek róluk említést, ha valamilyen különlegesség, pikantéria rejlik mögöttük. A XX. századot egy kicsit az elközömbösülés századának is nevezhetnénk ... Rohanás közben mintha arra sem jutna idő, hogy egyegy ilyen esetben feliegyük a kérdést: MIÉRT? VENGZEL FERENC nagynagy tragédiája egy esztendeje: 1968. augusztus 31-én következett be. A mit sem sejtő embert mintha szíven szúrták volna, amikor hírül hozták neki: kislányát, a tizennyolc éves Erzsikét halálos baleset érte. Mi történt a zselízi autóbuszon 1968. augusztus 31-én? Ahogy Venczel Ferenc a történteket elmondja, abból csak arra lehet következtetni, hogy a javakorabeli férfit azóta is naponta emészti a tragédia. Ahogy a MIÉRT-eket kimondja, látni rajta, hogy jó szóra, válaszra vár. Vigasztalásul mit mondhat ilyenkor az ember? Csak anynyit, hogy: ez már megváltoztathatatlan. A szerencsétlenül járt apa is tudja ezt. Viszont azt is tudja, hogy Erzsike tragédiája milyen körülmények között következett be. Elfordítja a fejét, ha arrafelé visz az útja, ahol a szerencsétlenség történt, ahol az út melletti vaskorlát felhasította az autóbusz oldalát. .. Százezerszer lepergett már előtte az autóbusz többi utasától hallott jelenet. Valami ké-. sése volt a busznak, a vezető a késés csökkentésére igyeke-. zett. Egy szó, mint száz: a kelleténél gyorsabban és merészebb ívben vette a kanyart. Ha úgy kanyarodik, mint máskor, a kocsi elsuhan a korlát mellett. Ha úgy kanyarodik, mint máskor.. .1 Mennyi lehetőséget rejt magában ez a „ha"! Erzsike — menyasszony volt — talán már boldog menyecske lenne. És Venczel Ferenc is boldog lenne. Venczel Ferenc — boldogtalan, mert senki se magyarázta meg neki az ügyet. Még annyira sem, amennyire azt meg lehet magyarázni. A buszvezető ugyan másnap feleségestől elment Venczelékhez, de csak ennyit mondott: „Feri bácsi, nem én vagyok a bűnös!" Aztán hazament, mert mi mást is tehetett volna. A gyászoló család pedig ptt maradt a házban a maga nagy bánatával. VAJON KI A HIBÁS, ha nem a gépkocsivezető? Vagy így tegyük fel a kérdést: ki a felelős? Az út, a kanyar, a vaskorlát, az autóbusz akkor is ugyanolyan volt, mint máskor. A gépkocsivezető — helybeli ember, aki a vonalon minden kis gödröt, dombocskát jól ismer. Tehát a felelősség a sebességért, a vezetés módjáért, a kocsiért, a buszban ülők épségéért őt terheli. Venczel Ferenc értelmes ember „tudja, hogy ilyen súlyos dolgokban sem önmaga, sem társa bírája nem lehet az ember. Abban bízott, hogy a rendőrségi szervek, az ügyészség és végül a bíróság kivizsgálja az ügyet, illetve következtetést von le. A kívülálló azt gondolná, hogy a szerencsétlenül járt apa bosszúért kiált, hiszen legdrágább kincsét veszítette el. Venczel Ferenc mintha gondolatolvaső lenne, nyomban kijelenti: „Téved, aki azt gondolja, hogy én a buszvezető „fejét" kívánom. Számomra az is keserű pirula lenne, ha lécsuknák. Eggyel több lenne a szerencsétlen ember..." Viszont az is nehezen érthető, hogy az apa eddig hivatalosan még semmilyen magyarázatot sem kapott, hogy a nyomozás, az ügyészség, esetleg a bíróság milyen végkövetkeztetésre jutott. Mindössze annyit tud, hogy a sofőr néhány hónappal a szerencsétlenség után visszakapta hajtási jogosítványát, hogy megint ugyanazon a vonalon jár. „Ez egy kicsit sok" — mondja Venczel Ferenc. És ha csak teheti, a hivatalokat járja. A GÉPKOCSIVEZETŐNEK 1969. február 6-án visszaadták a jogosítványát, mire Venczel Ferenc néhány nappal később panaszt tett a Szlovák Nemzeti Tanácson. Ott „megmozgatták" az ügyet, rövidesen közölték vele hogy az akták a lévai járásból a kerületi ügyészségre kerültek. Később az iratokat — további kivizsgálás céljából — visszaküldték a járási szerveknek. „Ahányszor csak próbálom az ügyet bolygatni, az illetékesek mindig és mindenütt azt mondják: Nincs még a dolog elintézve, megvilágítva, kivizsgálva." így panaszkodik a tragédia szenvedő alanya, az újságíró pedig csodálkozik. Elsősorban azért, mert köztudomású, hogyha egy közlekedési baleset körülményeit az első órákban nem vizsgálják kl, akkor a vizsgálat folytatása hónapokkal később már mind nagyobb nehézségekbe ütközik. Tévedés ne essék, itt nem az iigy kivizsgálásának befolyásolásáról van szó. Mind a tragédia legközvetlenebb érintettjei, mind az újságíró azt nehezményezik, hogy: eltűnt, meghalt egy ember, de a hozzátartozóknak senki még csak azt se mondta, hogy: bocsáéat, szerencsétlenség történt! Világos, hogy a gépkocsivezető a szerencsétlenséget nem szándékosan okozta. Viszont Erzsike idestova már egy éve halott — édesapja tehát joggal vár magyarázatra. Mivel azonban magyarázatot még nem kapott, mindinkább erőt vesz rajta a gyanakvás: vajon nem akarja-e valaki az ügyet eltussolni? És felteszi a kérdést: Vajon hol vannak a jegyőzkönyvek, amelyeket a lévai járási közbiztonságiak kivizsgáló csoportja készített? Azt se tudja Venczel Ferenc, hogy az ügy az ügyészségről miért nem került a bíróságra. Egyszóval: Venczel Ferenc, a leginkább érintett tud a dologról legkevesebbet. HOGY EGY APA gyermeke elvesztése fölött nem tud napirendre térni, az természetes. Még természetesebb ez egy olyan apa esetében, mint Venczel Ferenc, aki — felesége halála után — három árvát egyedül nevelt fel tisztességgel. Hozhatott volna a házhoz mostohát — nem tette. Félt, hogy ráfizet erre a három árva. Egyedül mosott, takarított férfi létére. A három gyermek kíváncsi tekintettel várta őt a lakás ajtajában nap nap után. Ogy volt, hogy Erzsike férjhez megy, és most majd ő gondoskodik az édesapjáról. Sajnos — nem így történt. Búcsúzáskor Venczel Ferenc csak ennyit mond még: „Eddig hittem a törvényben, bíztam abban, hogy igazságot szolgáltat. Most már nem hiszek benne." Rossz dolog ez... TÓTH MIHÁLY