Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-05 / 182. szám, kedd

EBEDI PANASZ (Érsekújvárra címezve) Általában szeretnek panaszkodni az emberek. Ha kissé durcásan néz az elárusítónő, a postás nem hozza pontosan az újságot, vagy a vízvezeték csapjából nem lolyik a víz, esetleg, ha pontatlan és nehézkes az ügyintézés ... így sorolhatná az ember reggeltől estig, estétől reggelig. Legtöbb esetben jogos a panasz. Mivel azonban szürke, hétköznapi emberkékről van szó, ki törődik velük, ki hallgatja meg őket, és ha meghallgatja is, ki segít rajtuk? Úgyszólván senki. És ez baj. Apró panaszok sokaságából lesz az elégedetlenség, és ki tudhatja előre, ml minden származhat az elégedetlenségből? Eget rengető veszedelem talán nem, mégis nemkívánatos mellékösvényre terelheti, az emberek erkölcsi, gazdasági és politikai magatartását, aminek mindenképpen az egész társadalom issza meg a levét. Szándékosan beszéltem az egyszerű emberek panaszai iránti közönyről. Ebből következtetve azt hihetné az ember, hogy mihelyt intézményes ügyintézésről van szó, minden a legnagyobb rendben, panaszmentesen történik. Sajnos nem így van. Erről a minap győződtem meg, amikor Ebeden jártam és betévedtem a hnb irodájába. A rekkenő hőség belopta magár a falak közé is, s a nemzeti bizottság barna bőrű elnökének homlokán izzadtság gyöngyözött. Kissé fáradtan tekintett rám, bemutatkozás után azonban megélénkült a tekintete és a mozgása. Mintha halvány reménysugár csillant volna fel az arcán. ' — Végre, végre hozzánk is jött valaki, akinek elmondhatom a panaszomat — mondotta bizalommal és hellyel kínált. — Panasz, panasz, hát már megint panasz! — mosolyodtam el kényszeredetten, miközben rágyújtottunk. — Két évvel ezelőtt felszólított bennünket az érsekújvári postaigazgatóság, hogy mielőbb biztosítsunk egy helyiséget az automata telefonközpontnak. Kapva kaptunk az alkalmon, bár nem volt könnyű feladat — mégis nágy örömmel láttunk munkához. Sikerült a helyiséget biztosítanunk, sőt hatvan telefon-előfizetőt is toboroztunk. jól végzett munkánk gyümölcseként bizakodva váram® " t&mm-. « VÉHMitilM 1989 VIII. 5. köztünk: lesz már nekünk is automata központunk! Annak rendje és ínódja szerint rövidesen megérkeztek a szerelők és dolgozni kezdtek. Nem mondom, ügyesen, szakszerűen és jól dolgoztak. Le a kalappal előttük. Aránylag rövid idő alatt becsületesen befejezték a munkájukat. Mindez 1967-ben történt. Akkor azt ígérte a postaigazgatóság, hogy októbertől működni fog a központ, és az előfizetők is elégedettek lesznek. így érkezett el október. Nem történt semmi. Múltak a napok, a hetek, leesett az első hó, a tavasz melege el is vitte, de a mi központunk bizony még mindig nem működött. Többszöri sürgetésünkre azt a választ kaptuk, hogy legkésőbb május elsején üzembe helyezik. Állítólag egy „darabka kábel" a bűnös, azt kell kicserélni, aztán minden rendbe jön ... Közben elhervadtak a május virágai, a gabona is beérett, lassan mézesedett már a szőlő is, de a telefonközpont továbbra ls süket maradt. Ha hiszi, ha nem, szégyelltem az utcára lépni, az emberek szemébe nézni, szinte menekültem már a számonkérésük elől. Néhányszor személyesen is beutaztam a járásra. Végre azt a megnyugtató választ kaptam, hogy legkésőbb októberig bekötik a telefonközpontot az országos hálózatba, s valóban működni fog. Bár kétkedve fogadtam a válaszukat, hazaérve mégis népgyűlést hívtam öszsze, hogy véglegesen megnyugtassam magamat és a falu lakóit. Viharos gyűlés volt, nem mondom, a szitkok is röpködtek bőségesen, végül mégiscsak sikerült a szándékom, némileg megnyugodtak az emberek, és bizakodva várakoztak ... illetve várakozunk a mai napig is, mert az a „darabka kábel" nem és nem akar a helyére kerülni! Higgye el, kérem — egyébként is elég az ember dolga, baja, hiszen vannak sokkal fontosabb kérdések is, amit el kell intéznünk —, hogy az Ilyen esetek nagyon megkeserítik az ember életét. Nyilván jobban tudja, mint én, hogy a bizalom nagy dolog, és ha egyszer elveszíti az ember, nehéz visszaszerezni. Nagyon kérem, segítsen rajtunk, ha másként nem, hát kiáltsa világgá a panaszunkatl Mi pedig ezúton hívjuk fel az illetékesek figyelmét, hogy mindannyiunk teljes megnyugtatására mielőbb orvosolják az elkeseredett ebediek Jogos panaszát! LOVICSEK BÉLA J

án Brndíar Klenócon lakik. Élete érdekes történetekkel zsúfolt könyv ... Fiatal korában Amerikába ment. Egy tűzbe bámult az indiánokkal, két évig detektív is volt, részt vett a mexikói forradalomban. Szédítően magas viaduktokon dolgozott, ahová (ha a városban megöltek egy-egy rendőrt) — nemegyszer feltelefonált az építésvezető: — Brndiar, jöjjön le, látogatói érkeztek, ki fogják hallgatni! Brndiar lement a felvonóval, oda állt az „urak" elé s azt mondta: — Uraim, ha azoknak a politikusoknak és közéteti személyiségeknek a nyomdokain jöttek ide hozzám (itt megnevezett néhányat), akik egész életükben hazájuk jobb sorsát, felvirágoztatását tartották szemük előtt, legyenek üdvözölve. Különben közlöm önökkel, hogy nem öltem meg senkit. Haladó szellemű igen, de gyilkos nem vagyok! Később mint nemkívánatos elemet kitoloncoltatták Amerikából. Hazajött. Nézetei mit sem változtak. A Szlovák Nemzeti Felkelésből sem maradhatott ki. Sót két órával megelőzte azt... 1944. augusztus 28-ra virradó éjszaka a „Mravcov vŕSok"-on volt őrségben. Štejjr nik áccsal a felkelők részqfc Breznóból érkezett fegyvereket őrizték. Kora reggel a temetp alatt gyülekeztek a férfiak, fegyverosztásra várva. Lehettél már vagy hetvenen, amikor odajött hozzá dr. Igor Daxner, aki abban az időben a klenóci hegyekben „tartózkodott". — Jöjjön velem! — mondta. Anna Englerovához mentek. Nála volt a partizánok találkozóhelye. — Huszonkét emberrel fegyvert szállít Hnúšfára — adta ki az utasítást dr. Daxner. A fegyvereket Pavel Balciar veszi át. Megfosztja a régi járási nemzeti bizottságot jogkörétől, elfoglalja a postahivatalt, a vasútállomást, és kényszeríti a csendőröket, hogy adják meg magukat, esetleg álljanak át a mi oldalunkra. Váratlan helyzetben cselekedjék a saját belátása szerint! Nem volt könnyű feladat — emlékezik Brndiar. — A fegyvereket sikeresen átadtam Pavel Balciarnak, majd a feladat több pontját is teljesítettem. Hátra volt még a csendőrség. Az épület ablakai alá egy-egy emberemet állítottam. Mindegyiknél volt egy láda kézigránát. Én is magamhoz vettem egyet, és bementem az épületbe. Sikerült a harminc csendőrt egy helyiségbe összeterelnem, s e szavakat intéztem hozzájuk: „Ezennel megszűnt a szlovák állam. Felszólítlak benneteket, adjátok meg magatokat, és csatlakozzatok hozzánk, akik az újjászületett Csehszlovák Köztársaságot képviseljük. — Ketten közülük pisztolyt rántottak. Figyelmeztettem őket, hogy nem vagyok egyedül, ha nem dobják el fegyverüket, embereim velem együtt a levegőbe röpítik őket. Ez hatott. Miután lefegyvereztem őkeí, újból megismételtem a felszólítást: csatlakozzanak hozzánk! Sokáig tétováztak. Aztán az egyik megszólalt: „EjA PARTIZÁN nye, hát gyávák vagyunk, hát nincs köztünk egy becsületes ember sem?" Éjfélre teljesítettem, amit rám bíztak. A fáradtságot sem éreztem, pedig éppen negyvennyolc órája voltam szolgálatban. Még ráparancsoltam a városi dobosra, hogy doboltassa ki: minden 18 éven felüli férfi jöjjön a csendőrség elé. Amikor a férfiak összejöttek, kijelentettem, hogy egész Szlovákiában felkelés van, csatlakozzanak hozzánk. Még ma is emlékszem annak a három embernek a nevére, akik először léptek kl a sorból: Ondrej Mináč, Gusto Španko, Ján Súdor ... Később dr. Igor Daxner megveregette a vállamat és azt mondta: „Két órával megelőzte a felkelést, Brndiarl" |u| int partizánkomisszár sok rajtaütésben vesz részt, meglepi a németeket Hnúšťán, Zvolenben és Klenóc környékén. Nyelvtudásával is gyakran zavarba ejti a németeket (anyanyelvén kívül jó! beszél németül, angotul és rr- •-ul is). Közéjük merásíVí- -arlamenternek adja ki • ;át. Emberei tűzbe mennéne: - rte. — Voltak közöttünk magyarok is. A parancsnokunk azonban határozatlan, gyenge ember volt. Leváltották, engem tettek helyébe. Elmeséli még, hogyan támadta meg a Skorušinán, a KováCíkéknái éppen két ökröt rekviráló németeket. Azután a Dolinán az aknavetőket elhelyező németeket, akik civileket is dolgoztattak. — Közibük ugrottam. Fel a kezekkell kiáltottam németül, a civilekre meg szlovákul: „A hóba! Fedjétek magatokat!" Ekkor észrevettem, hogy az egyik német rám irányítja fegyvere csövét. A géppisztolyom a nagy hidegtől, vagy egyébtől — máig sem tudom, mitől — besült, nem működött. Felkészültem a halálra, amikor lövés dördült, és a német átlőtt homlokkal zuhant a hóba. Egy magyar partizánnak köszöntem meg akkor, hogy megmentette az életemet... 1945. január 23-án Vepor térségében fasiszta őrjáratot támadtunk meg. Öt német elesett, négyen elmenekültek. Nem lőttem utánuk, és erre büszke vagyok: egyetlen német katonát sem lőttem hátba. (Ján Brndiar-Vrbina talán nem is tudja, hogy ez a rajtaütés végleg elvette a németek kedvét attól, hogy újabb őrjáratokat küldjenek a klenóci hegyekbe. (Lásd Andrej Golemánoknak, az SZNF-röl írott könyvét.). A felszabadulás után egye** dül gazdálkodik. Ragaszkodása az igazsághoz, emberszeretete, humánuma —

r mivel jó adag naivsággal párosul — gyakran hozza nehéz helyzetbe. 1947-ben levélben figyelmezteti Beneš köztársasági elnököt, hogy gondoskodjék gabonáról, mert katasztrófátis mezőgazdasági év és éhínség várható. Később Gottwalddal lépked egy sorban, emelvényeken együtt láthatók. Majd olyan évek következnek, amikor a hibákra figyelmeztető emberek kezdenek kellemetlenekké válni. Egyedül maradva folytatja szélmalömharcát. Naiv, de becsületes hangú leveleket küldöz a kormánynak és a „magas hivataloknak. Hiába! Azután egyszer kijelenti: „Nem tudok beadni, hiszen még el sem vetettemi" Bezárják! A bíróságon kellemetlen dolgokat mond, olyan kellemetleneket, hogy megpróbálják rásütni: megzavarodott. Néhány nap múlva levelet sikerült kicsempésznie az elmegyógyintézetből, és az akkori köztársasági elnök azonnali közbenjárására kiengedik. Nézeteit egyedülálló élettapasztalatok sora alakította kt és alakítja most is. Hiszi, hogy az igazság győzedelmeskedik ... ARDAMICA FERENC Szép, szép, csak lassan szárad... (Stubnya Arnold felv,} Kereken tizenkét hónapja lépett életbe a bírósági rehabilitációkról szóló törvény, mely ma is a január utáni politika egyik legnagyobb pozitívuma. Egy esztendő tapasztalatai alapján már leszögezhető: a rehabilitációk ' kapcsán azok szorosan összefüggő erkölcsi és gyakorlati küldetéséről kell beszélni. Az erkölcsi cél: visszaadni mindazok polgári becsületét és emberi önbizalmát, akiket jogtalanul értek az ötvenes és a Január előtti évek jogi torzulásai; gyakorlatilag pedig: mielőbb megtéríteni az így, önhibán kívül elszenvedett súlyos anyagi károkat. Természetesen a rehabilitáció erkölcsi és gyakorlati szerepe nemcsak szorosan öszszefügg egymással, de egyúttal szerves része lett a megújhodási politikának. Bizonyításképpen hadd említsek néhány általános érvényű adatot: az igazságügyi jóvátétel első esztendejében országos viszonylatban mintegy tizenötezren kérték perük újrafölvételét, továbbá csaknem ötezren fordultak az állami főügyészhez az egykori szomorú emlékű kényszermunkatáborokba való jogtalan beosztásuk kapcsán és a felsőbb katonai bíróságokhoz is kb. ezerszáz jóvátételi folyamodvány érkezett. A bírósági különszenátusok előtt már eddig lebonyolított tárgyalások alapján, anyagi kártérítés címén, kereken tizenhatmillió koronát fizetett ki az Állami Bank. (Szlovákiára a fenti összeg' egyharmada esett.) továbbá, akik időközben meghaltak vagy egyszerűen nem akarnak már visszatérni a szomorú emlékű múltba. A Jogászok a rehabilitációk eddigi üteme alapján úgy vélik, hogy a bírósági különszenátuFélidőben a rehabilitáció Joggal kérdezhetné most bárki: lehetséges az, hogy a komoly jogi torzulások másfél évtizedében csupán tizenötezer kierőszakolt tévítéletet hoztak volna a bíróságok? Sőt, bizonyára lesz majd, aki pontos statisztikai adatokkal is érvel, mondván, az ötvenes években államellenes tevékenység vádjával csak Szlovákiában több mint kilencezer ítéletet hoztak a kerületi bíróságok, melyek összesen tizenegyezer embert érintettek. Tény, ezzel a számmal szemben joggal tűnik alacsonynak az ötezer szlovákiai rehabilitációs kérelem. Tudatosítani kell ellenben azt is, hogy nem minden esetben volt szó kirakatperekről vagy mondvacsinált vádakról, hiszen elfogultság lenne azt föltételezni: abban az időben senki sem űzött államellenes tevékenységet... Az Ilyen személyek pedig természetesen meg sem próbálkoztak a rehabilitációval. Vannak soknak még tizennégy-tizenöt hónapra van szükségük a beérkezett jótátételi kérelmek újratanulmányozására és újratárgyalására. Ezzel azonban távolról sem kerül még pont a rehabilitációk után, hiszen csak ez idén ősszel tárgyalja majd a Szövetségi Gyűlés a lakosság még szélesebb körét érdeklő (és érintő) bíróságon kívüli rehabilitációs törvényt. Ez olyan esetek jóvátételét teszi majd lehetővé, amelyek során nem hivatalos bírósági „tévítélet" révén, hanem a nemzeti bizottságok, munkaadók, a lakáshivatalok, az iskolatigyi szervek direktív intézkedése útján károsították meg az embereket. Ma még nem tudni pontosan, mit is tartalmaz majd a január elsején életbe lépő bíróságon kívüli rehabilitációs törvény, de az már most is bizonyos: a fő hangsúly itt is a jogtalanul megkárosítottak mielőbbi teljes politikai-polgári rehabilitációján lesz. Várható továbbá, hogy ez a törvény is lehetőséget nyújt majd az anyagi kártérítésre. Példaként hadd említsem a B-lakásakciót, amelynek kapcsán most a jogtalan kilakoltatás jóvátételéül — főképpen a nagyobb városokban, a lakások visszaadása vagy húszezer koronáig terjedó kártérítés remélhető. Röviden a rehabilitációs tanácsadók munkájáról kell még szólni, melyek a perfelújítási kérelmek benyújtása határidejének lejártával nem fejezték be tevékenységüket, hanem a január elsején életbe lépő új rehabilitációs törvény gyakorlati realizálása során is a lakosság rendelkezésére állnak. Létjogosultságukat bizonyítja, hegy egy esztendő alatt, országos viszonylatban kereken hatvanezren kerestek nálunk tanácsot, útbaigazítást. Gyakorlatilag félidőnél tart hát a rehabilitáció. Eddigi zökkenőmentes menete és a bírósági különszenátusok intenzív munkája remélteti: justítiánk mérlege a jövőben pontos lesz, s igazságszolgáltatásunkban továbbra is a CSKP tavalyi akcióprogramjának, illetve a Központi Bizottság novemberi határozatának célkitűzései érvényesülnek. MIKLÚSI PETER