Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-03 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

E . m • m E L W Y N BROOCK WHITE (EGYESÜLT ÁLLAMOK) I o következő hetekben Is szorgalmasan látogatta az orvost, mindig a késő dél­utáni órákban, amikor sűrű pára üli meg az emberi agyakat és elhomályosítja a keleti 70. utca környékét. Állapota nem javult semmit az idő múlásával, és ügy találta, hogy képtelen dolgozni. Rájött, hogy az orvosnál töltött órák egyre ruti­nosabbak lettek, de azért, bár nem lel­kesedett értük, legalább tűrhetőknek ta­lálta' őket. Valami hűvös rezignációval viselte el, mint ahogy egyszer évekkel előbb megadta magát egy fogorvosnak, aki hosszadalmasan elpiszmogott néhány holt fogával. S ezek az órák, amelyeket az orvosnál töltött, felismerhető sémát kezdtek ölteni. A konzultáció azzal kez­dődött, hogy összefoglalta a tüneteket. Szédül az utcán, görcsös fájdalom fe­szegeti a tarkóját, szorongásai vannak, fejében nyomást érez, képtelen a gondo­latait összpontosítani, gyakran levert, depresszív, nyomott a kedélyállapota, és állandó idegfeszültségben él, ingerült, hogy nem tud dolgozni, és szorongásai vannak, mert nem végezte el a munká­ját, szűnni nem akaró gyomorrángások kínozzák. „Egyszóval a leghétköznapibb neurotikus tünetgyűjtemény a világon". - gondolta Trexler, valahányszor enge­delmes gépiességgel vallott róluk az or­vosnak. S az orvos, miután figyelmesen meghallgatta, ezt kérdezte: - Van-e va­lami, ami megnyugtatja? kezdeményezést. Emellett - gondolta — mi az ördög történik itt? Azért fizessek 15 ficcset egy vizitért, hogy aztán én magam végezzem el a munkát? Tegyem föl a kérdéseket, és mérlegeljem a vá­laszokat? Szóval egy új szárnyat akar? Látványos kis önámítás! Méghogy egy új szárnyat!" Trexler szédelegve ment át az üres vá­rószobán, s az orvos az ajtóig kisérte, hogy kiengedje. Késő volt, a nővér már bezárta a rendelőt és hazament. Lemor­zsolódott még egy nap - Viszontlátásra - mondta Trexler. Kilépett az utcára, nyugatnak tartott. Madison irányába, s egész úton az or­vosra gondolt, aki ott maradt elhagyat­va a sivár odúba töltött végtelen órák után. Egy ember, akinek hosszabb a munkaideje, mint asszisztensnőjének. „Szerencsétlen, rémült, agyonhajszolt, nyomorult fickó - gondolta Trexler. — S ráadásul az az új szárny". Szép tiszta alkony volt. A park üdén és csábítóan zöldellt a távolban, az utol­só napsugarak bearanyozták a vöröses­barna falakat, s valami ragyogó, mámo­rító tündöklésbe vonták az utcát. Ahogy tovahaladt, Trexler azon tűnődött, vajon mire is vágyik. - Mire vágyik? - csengtek vissza fö-, lébe a szavak. - Voltak-e valaha bizarr ötletei? ­kérdezte az orvos. - Milyen ötleteim? - kérdezte vissza Mr. Tresler, mivel nem hallotta jól a szót. - Bizarr - ismételte meg az orvos nyugodt hangon. Fürkészőn vizsgálta pá­ciense arcvonásait. Trexlernek az voK az érzése, hogy az orvos nemcsak arcát kémleli, hanem lassan feléje kúszik ug­rásra készen, akár egy kígyó a kiszemelt áldozatra. Trexler egy gondolattal hát­rább csúsztatta székét, és minden igye­kezetét latba vetette, hogy válaszolni tudjon a kérdésre. Már-már igent mon­dott, de akkor felötlött benne, hogy ha így felel, a következő kérdés válasz nél­kül marad. „Bizarr ötleteim, bizarr ötle­teim". Voltak-e valaha bizarr ötletei? Vajon kétéves kora óta volt-e egyetlen ötlete is, ami ne lett volna fölötte bi­zarr? Trexler érezte, Hogy telik az idő és vá­laszolnia kell. Ezek a pszichiáterek túl­ságosan elfoglalt emberek, mindkét ke­zük tele van munkával, nem várakoztat­hatja őket az ember. A következő beteg már bizonyára idegesen feszeng a váró­szobában, magányosság és szorongások gyötrik, és agyában bizarr ötletek és kö­dös félelmek gomolyognak. „Szegény nyomorult" - gondolta Trexler. „Ott ül a rideg várószobában, teljesen magárd tiagyaíva, a kartotékszekrényt bámulja, és azon töpreng, vajon elmondja-e az orvosnak azt a múltkori dolgot a Medi­son Avenue-i autóbuszon". „Lássuk csak! Bizarr ötletek!" Trex­ler lehatolt az esztendők félelmetes tár­náiba, hátha sikerül valamit napvilágra hoznia. Magán érezte az orvos tekinte­tét, és tudta, hogy ideje szűkre szabott. „Ne légy annyira lelkiismeretes" - bíz­tatta önmagát. „Ha egyszer bizarr ötletre van szükséged, nyúlj bele a Zsákodba, ragadd meg az elsőt, ami a kezed ügyé­be kerül. Az olyan ember, aki ilyen ra­gyogó készletet halmoz fel bizarr ötletek­ből, mint te, nem jöhet zavarba, ha az orvosának kell feltálalnia egyet". Trex­ler belekukkantott bűvös zsákjába, egy pillanatra elidőzött egy gondolatnál, épp csak annyi ideig, amíg egy kolibri meg­pihen a sarkantyúvirágon. „Nem, ez nem jó". Másik után kapott (az a bizonyos a rhesus-majommal). Habozott. Mérlegeit. „Nem, ezt sem". Trexler tudta, hogy ideje véges. Szinte négy teljes másodpercet veszített, amióta a kérdés elhqngzott. Lehetetlen helyzet. Valahogy örökösen ilyen rohadt, lehetet­len szituációkba bonyolódott. „Meddig húzod még az időt?" - riasztotta önma­gát. Még egyszer nekifohászkodott. Ez­úttal a tébolydánál állapodott meg; a rácsok éppen összenyaklanak. „Nem, ez sem. Ezt sem." Egyenesen a doktor sze­mébe nézett: - Nem voltak - mondta nyugodtan. - Soha sincsenek bizarr öt­leteim. Az orvos szívott egyet a pipáján, s kék füstfüggönyt vont a polcon sorakozó orvosi szakkönyvek elé. Trexler pillantá­sa követte a füst útját. Ahogy szétfosz­lott, kisilabizálta az egyik címét: A ge­nito-urináris rendszer. A rémület forró hulláma csapott át rajta, és felnyögött a kezdődő vesekő-krízistől. Felvillant előtte egy kép gyermekkorából, amikor először vitték orvosi rendelőbe, és tekintete az orvosi szakkönyvek címein állapodott meg. Akkor is ezt a rettenetet érezte. Megizzadt a hónalja: a tuberkulózisról szóló könyv. Egyszerre erőt vett rajta az a tudat, hogy előrehaladott tüdőbaja van. A tüdővérzés váratlan látomása. Trexler fáradtan felsóhajtott. „Negyven éve - gondolta —, s ma is az ájulás környékez egy orvosi szakmunka láttán. Negyven év telt el, de ma is éppoly gyámoltalan vagyok az élettel szemben. Nem csoda, hogy ebben a siralmas ké­ső délutáni órában itt ülök egy vacak orvosi rendelőben és bizarr gondolataim­ról hazudozom egy orvosnak, aki - ha jól meggondolom - maga is eléggé el­nyúzott". A konzultáció a végtelenségbe nyúlt. Ügy húsz perc múlva az orvos felállt és kiverte pipáját. Trexler is felemelkedett székéről, kiverte a hamut agyából és várt. Az orvos derűsen rámosolygott és kinyújtotta kezét: — Nincs semmi komo­lyabb baja, csak fél. Szeretné tudni, hogy jöttem rá? - Hogy? - kérdezte Trexler. - Nézze csak meg a széket, amin ül. Látja, hogy elmozdította az íróasztalom­tól? Valahányszor kérdeztem valamit, ön mindig hátrább húzódott egy kicsit a székével. Ez azt jelenti, hogy ön fél. - Valóban? - kérdezte Trexler kínos vigyorba rántva szóját. - Igen, azt hi­szem, igaza van. Kezet ráztak, és Trexler kiment. Bizony­talan léptekkel végigaraszolt egy folyo­són, áthaladt a várószobán, ahol egy vézna kis emberke - az új páciens ­várakozott a pamlagon üldögélve. Ka­lapját gyömködte idegesen, és szemét le nem vette az orvos kartotékszekrényéről. „Szegény begyulladt fickó" — gondolta Trexler. „Bizonyára valami olyasmit ol­vashatott a Timesban, hogy csütörtök délre minden második amerikai férfi el­pusztul szívbajban. Az újság minden reg­gel feltalál valami ilyesmit. De az is le­het, hogy vele is megtörtént az a do­log a Madison Avenou-i buszon. Egy héttel később Trexler megint ott ült a betegeknek fenntartott széken. És S akkor ő változatlanul azt feleli: ­Igen, egy pohárka ital. S az orvos minden alkalommal a be­avatottak meghittségével bólogat. Ahogy a séma mind megszokottabbá vált, Trexler fokozódó kényszert érzett, hogy azonosítsa magát az orvossal, az orvos székébe képzelje magát. „Valószí­nűleg - gondolta - ez a menekülési vágy egyik formája". Mindenesetre nem volt újdonság számára ez a másokkal való azonosulás. Valahányszor taxiba ült, nyomban gépkocsivezetővé alakult át, a sofőr szemszögéből vizsgált min­dent (kinyújtotta jobb kezét, megragad­ta a szabad jelzésű zászlócskát s lekat­tintotta a fuvardíjat jelző óra mellé s aztán mindent - a forgalmat, a vitel­díjat, mindent — Anthony Rocco vagy Isi ­dore Freedman vagy Matthew Scott sze­mével lótott). A borbélyüzletben Trexler borbély lett, ujjai átkulcsolták a fésű nyelét, kezével megragadta a hajszeszes üveget. Igy hát egészen természetes, hogy nemsokára elfoglalja az orvos szé­két, kérdéseket tesz föl és feleleteket vár. Ily módon erős érdeklődés ébredt benne az orvos iránt. Rokonszenvesnek találta és nem túlságosan nehéz páciensnek. Az ötödik látogatásán történt. Körülbelül a konzultáció félidejénél tartottak, amikor az orvos Trexlerhez fordult és hirtelen megkérdezte: - Voltaképpen mire vá­gyik? - s a „vágyik" szót különösen megnyomta. - Magam is szeretném tudni — vála­szolta Trexler bizonytalanul. - Azt hi­szem, erre a kérdésre senki sem tud fe­lelni. - Már hogyne tudna - válaszolta az orvos. - ön tudja, hogy mire vágyik? - kér­dezte Trexler szigorúan. - Természetesen - mondta az orvos. Trexler észrevette, hogy ebben a pil­lanatban az orvos alig észrevehetően hátrább csúsztatta a székét. Kis, belső mosolyt fojtott el. Halálosan meg van rémülve - gondolta, -, nézd csak, hogy próbál lelépni. - Mire vágyik? - kérdezte Trexler kö­nyörtelenül kihasználva előnyét. Az orvos még egy hüvelyknyivel hát­rább csúszott inkvizitorától. - Szeretnék még egy szárnyat építeni westporti kis házacskámhoz. Szeretném, ha több pénzem és szabad időm len­ne, hogy olyasmivel foglalkozbassam, amire vágyom. Trexler már-már kimondta: S mi az, amire vágyik, doktor úr? - de aztán idejében lenyelte. „Jobb megtartani a Trexler tudta, mire vágyik. Hogy álta­lában minden ember mire vágyik. És egyfajta örömet érzett, hogy az a vágy kimondhatatlan és elérhetetlen, és sem­miképpen sem egy épületszárny. Elégté­tellel állapította meg, hogy ez a vágy mély, formátlan, tartós és soha be nem teljesülő. Beteggé teszi az embert, s ha a 3. Avenue-n kószál és bepillant a tom­pított fényű mulatók ablakán, néha felfe­dezheti a bűnbocsánatot-nem-nyer­tek között azokat, akik nem felejtették el. Merőn bámulják poharaik alját ab ban a távoli reményben, hogy még egy­szer megpillanthatják ott. Trexler való­sággal megújhodott attól, hogy felidéz­hette: az, amire vágyik, óriási és egyide­jűleg parányi, s bár van benne valami a nagy tettek természetéből, az ifjúkori szerelmekből, ősi dalokból és korai meg­sejtésekből - egyike sem ezeknek, nem vált soha körülhatárolhatóvá és rögzit­hetővé, megfogalmazása pedig egy orvo­si rendelő meghittségében meghaladja az emberi képességet. Trexler érezte, hogy erőre kap. Várat­lanul egészségnek érezte b'etegségét, szi­lárdságnak szédülését. Zsenge kis facse­mete állt közte és a világosság között, csordultig telve az estével, minden egyes aranyozott szélű levele mámorosan rez­gett a maga tökélyétől és finomságátql. Trexler könnyed borzongást érzett a hát­gerincében, amint fölfedezte ezt a ter­mészetadta disszonanciát a kedves kép­ben. - A sarok utáni második fát akarom, úgy ahogy ott áll - mondta egy képze­letszülte orvos képzeletbeli kérdésébe vá­laszolva, és valami enyhe büszkeséget éi­zett, amint rájött, hogy azt, amire vá­gyott, senki sem adományozhatja neki, s azt, amije van, senki sem veheti el t£­le. Megelégedést érzett, hogy beteg, éjs nem zavarta, hogy meg van rémülve; 4t félelmének dzsungeljében megpillantotta (mint oly gyakran azelőtt) a bátorsáp­madár húsos farktollait Aztán még egyszer az orvosra gon­dolt, arra, hogy ott maradt teljesen ma­gára hagyatva, rémülten és fáradtan. („Szegény rémült fickó" - gondolta Trex­ler.) Dúdolni kezdte a Moonshine Lulla­by című dalt, s a népszerű énekes hang­ja, ahogy felcsendült fülében, úgy ha­tott lelkére, mint egy injekció. Átvágott a Madisonon, felszállt egy belvárosi au­tóbuszra, és egészen az 52. utcáig ment, anélkül, hogy egyetlen olyan ötlet is fel­merült volna benne, amelyet igazán bi­zarrnak lehetne nevezni. KERESZTESI MIKLÓS fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents