Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-03 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

E . m • m E L W Y N BROOCK WHITE (EGYESÜLT ÁLLAMOK)

I o következő hetekben Is szorgalmasan látogatta az orvost, mindig a késő délutáni órákban, amikor sűrű pára üli meg az emberi agyakat és elhomályosítja a keleti 70. utca környékét. Állapota nem javult semmit az idő múlásával, és ügy találta, hogy képtelen dolgozni. Rájött, hogy az orvosnál töltött órák egyre rutinosabbak lettek, de azért, bár nem lelkesedett értük, legalább tűrhetőknek találta' őket. Valami hűvös rezignációval viselte el, mint ahogy egyszer évekkel előbb megadta magát egy fogorvosnak, aki hosszadalmasan elpiszmogott néhány holt fogával. S ezek az órák, amelyeket az orvosnál töltött, felismerhető sémát kezdtek ölteni. A konzultáció azzal kezdődött, hogy összefoglalta a tüneteket. Szédül az utcán, görcsös fájdalom feszegeti a tarkóját, szorongásai vannak, fejében nyomást érez, képtelen a gondolatait összpontosítani, gyakran levert, depresszív, nyomott a kedélyállapota, és állandó idegfeszültségben él, ingerült, hogy nem tud dolgozni, és szorongásai vannak, mert nem végezte el a munkáját, szűnni nem akaró gyomorrángások kínozzák. „Egyszóval a leghétköznapibb neurotikus tünetgyűjtemény a világon". - gondolta Trexler, valahányszor engedelmes gépiességgel vallott róluk az orvosnak. S az orvos, miután figyelmesen meghallgatta, ezt kérdezte: - Van-e valami, ami megnyugtatja? kezdeményezést. Emellett - gondolta — mi az ördög történik itt? Azért fizessek 15 ficcset egy vizitért, hogy aztán én magam végezzem el a munkát? Tegyem föl a kérdéseket, és mérlegeljem a válaszokat? Szóval egy új szárnyat akar? Látványos kis önámítás! Méghogy egy új szárnyat!" Trexler szédelegve ment át az üres várószobán, s az orvos az ajtóig kisérte, hogy kiengedje. Késő volt, a nővér már bezárta a rendelőt és hazament. Lemorzsolódott még egy nap - Viszontlátásra - mondta Trexler. Kilépett az utcára, nyugatnak tartott. Madison irányába, s egész úton az orvosra gondolt, aki ott maradt elhagyatva a sivár odúba töltött végtelen órák után. Egy ember, akinek hosszabb a munkaideje, mint asszisztensnőjének. „Szerencsétlen, rémült, agyonhajszolt, nyomorult fickó - gondolta Trexler. — S ráadásul az az új szárny". Szép tiszta alkony volt. A park üdén és csábítóan zöldellt a távolban, az utolsó napsugarak bearanyozták a vörösesbarna falakat, s valami ragyogó, mámorító tündöklésbe vonták az utcát. Ahogy tovahaladt, Trexler azon tűnődött, vajon mire is vágyik. - Mire vágyik? - csengtek vissza fö-, lébe a szavak. - Voltak-e valaha bizarr ötletei? kérdezte az orvos. - Milyen ötleteim? - kérdezte vissza Mr. Tresler, mivel nem hallotta jól a szót. - Bizarr - ismételte meg az orvos nyugodt hangon. Fürkészőn vizsgálta páciense arcvonásait. Trexlernek az voK az érzése, hogy az orvos nemcsak arcát kémleli, hanem lassan feléje kúszik ugrásra készen, akár egy kígyó a kiszemelt áldozatra. Trexler egy gondolattal hátrább csúsztatta székét, és minden igyekezetét latba vetette, hogy válaszolni tudjon a kérdésre. Már-már igent mondott, de akkor felötlött benne, hogy ha így felel, a következő kérdés válasz nélkül marad. „Bizarr ötleteim, bizarr ötleteim". Voltak-e valaha bizarr ötletei? Vajon kétéves kora óta volt-e egyetlen ötlete is, ami ne lett volna fölötte bizarr? Trexler érezte, Hogy telik az idő és válaszolnia kell. Ezek a pszichiáterek túlságosan elfoglalt emberek, mindkét kezük tele van munkával, nem várakoztathatja őket az ember. A következő beteg már bizonyára idegesen feszeng a várószobában, magányosság és szorongások gyötrik, és agyában bizarr ötletek és ködös félelmek gomolyognak. „Szegény nyomorult" - gondolta Trexler. „Ott ül a rideg várószobában, teljesen magárd tiagyaíva, a kartotékszekrényt bámulja, és azon töpreng, vajon elmondja-e az orvosnak azt a múltkori dolgot a Medison Avenue-i autóbuszon". „Lássuk csak! Bizarr ötletek!" Trexler lehatolt az esztendők félelmetes tárnáiba, hátha sikerül valamit napvilágra hoznia. Magán érezte az orvos tekintetét, és tudta, hogy ideje szűkre szabott. „Ne légy annyira lelkiismeretes" - bíztatta önmagát. „Ha egyszer bizarr ötletre van szükséged, nyúlj bele a Zsákodba, ragadd meg az elsőt, ami a kezed ügyébe kerül. Az olyan ember, aki ilyen ragyogó készletet halmoz fel bizarr ötletekből, mint te, nem jöhet zavarba, ha az orvosának kell feltálalnia egyet". Trexler belekukkantott bűvös zsákjába, egy pillanatra elidőzött egy gondolatnál, épp csak annyi ideig, amíg egy kolibri megpihen a sarkantyúvirágon. „Nem, ez nem jó". Másik után kapott (az a bizonyos a rhesus-majommal). Habozott. Mérlegeit. „Nem, ezt sem". Trexler tudta, hogy ideje véges. Szinte négy teljes másodpercet veszített, amióta a kérdés elhqngzott. Lehetetlen helyzet. Valahogy örökösen ilyen rohadt, lehetetlen szituációkba bonyolódott. „Meddig húzod még az időt?" - riasztotta önmagát. Még egyszer nekifohászkodott. Ezúttal a tébolydánál állapodott meg; a rácsok éppen összenyaklanak. „Nem, ez sem. Ezt sem." Egyenesen a doktor szemébe nézett: - Nem voltak - mondta nyugodtan. - Soha sincsenek bizarr ötleteim. Az orvos szívott egyet a pipáján, s kék füstfüggönyt vont a polcon sorakozó orvosi szakkönyvek elé. Trexler pillantása követte a füst útját. Ahogy szétfoszlott, kisilabizálta az egyik címét: A genito-urináris rendszer. A rémület forró hulláma csapott át rajta, és felnyögött a kezdődő vesekő-krízistől. Felvillant előtte egy kép gyermekkorából, amikor először vitték orvosi rendelőbe, és tekintete az orvosi szakkönyvek címein állapodott meg. Akkor is ezt a rettenetet érezte. Megizzadt a hónalja: a tuberkulózisról szóló könyv. Egyszerre erőt vett rajta az a tudat, hogy előrehaladott tüdőbaja van. A tüdővérzés váratlan látomása. Trexler fáradtan felsóhajtott. „Negyven éve - gondolta —, s ma is az ájulás környékez egy orvosi szakmunka láttán. Negyven év telt el, de ma is éppoly gyámoltalan vagyok az élettel szemben. Nem csoda, hogy ebben a siralmas késő délutáni órában itt ülök egy vacak orvosi rendelőben és bizarr gondolataimról hazudozom egy orvosnak, aki - ha jól meggondolom - maga is eléggé elnyúzott". A konzultáció a végtelenségbe nyúlt. Ügy húsz perc múlva az orvos felállt és kiverte pipáját. Trexler is felemelkedett székéről, kiverte a hamut agyából és várt. Az orvos derűsen rámosolygott és kinyújtotta kezét: — Nincs semmi komolyabb baja, csak fél. Szeretné tudni, hogy jöttem rá? - Hogy? - kérdezte Trexler. - Nézze csak meg a széket, amin ül. Látja, hogy elmozdította az íróasztalomtól? Valahányszor kérdeztem valamit, ön mindig hátrább húzódott egy kicsit a székével. Ez azt jelenti, hogy ön fél. - Valóban? - kérdezte Trexler kínos vigyorba rántva szóját. - Igen, azt hiszem, igaza van. Kezet ráztak, és Trexler kiment. Bizonytalan léptekkel végigaraszolt egy folyosón, áthaladt a várószobán, ahol egy vézna kis emberke - az új páciens várakozott a pamlagon üldögélve. Kalapját gyömködte idegesen, és szemét le nem vette az orvos kartotékszekrényéről. „Szegény begyulladt fickó" — gondolta Trexler. „Bizonyára valami olyasmit olvashatott a Timesban, hogy csütörtök délre minden második amerikai férfi elpusztul szívbajban. Az újság minden reggel feltalál valami ilyesmit. De az is lehet, hogy vele is megtörtént az a dolog a Madison Avenou-i buszon. Egy héttel később Trexler megint ott ült a betegeknek fenntartott széken. És S akkor ő változatlanul azt feleli: Igen, egy pohárka ital. S az orvos minden alkalommal a beavatottak meghittségével bólogat. Ahogy a séma mind megszokottabbá vált, Trexler fokozódó kényszert érzett, hogy azonosítsa magát az orvossal, az orvos székébe képzelje magát. „Valószínűleg - gondolta - ez a menekülési vágy egyik formája". Mindenesetre nem volt újdonság számára ez a másokkal való azonosulás. Valahányszor taxiba ült, nyomban gépkocsivezetővé alakult át, a sofőr szemszögéből vizsgált mindent (kinyújtotta jobb kezét, megragadta a szabad jelzésű zászlócskát s lekattintotta a fuvardíjat jelző óra mellé s aztán mindent - a forgalmat, a viteldíjat, mindent — Anthony Rocco vagy Isi dore Freedman vagy Matthew Scott szemével lótott). A borbélyüzletben Trexler borbély lett, ujjai átkulcsolták a fésű nyelét, kezével megragadta a hajszeszes üveget. Igy hát egészen természetes, hogy nemsokára elfoglalja az orvos székét, kérdéseket tesz föl és feleleteket vár. Ily módon erős érdeklődés ébredt benne az orvos iránt. Rokonszenvesnek találta és nem túlságosan nehéz páciensnek. Az ötödik látogatásán történt. Körülbelül a konzultáció félidejénél tartottak, amikor az orvos Trexlerhez fordult és hirtelen megkérdezte: - Voltaképpen mire vágyik? - s a „vágyik" szót különösen megnyomta. - Magam is szeretném tudni — válaszolta Trexler bizonytalanul. - Azt hiszem, erre a kérdésre senki sem tud felelni. - Már hogyne tudna - válaszolta az orvos. - ön tudja, hogy mire vágyik? - kérdezte Trexler szigorúan. - Természetesen - mondta az orvos. Trexler észrevette, hogy ebben a pillanatban az orvos alig észrevehetően hátrább csúsztatta a székét. Kis, belső mosolyt fojtott el. Halálosan meg van rémülve - gondolta, -, nézd csak, hogy próbál lelépni. - Mire vágyik? - kérdezte Trexler könyörtelenül kihasználva előnyét. Az orvos még egy hüvelyknyivel hátrább csúszott inkvizitorától. - Szeretnék még egy szárnyat építeni westporti kis házacskámhoz. Szeretném, ha több pénzem és szabad időm lenne, hogy olyasmivel foglalkozbassam, amire vágyom. Trexler már-már kimondta: S mi az, amire vágyik, doktor úr? - de aztán idejében lenyelte. „Jobb megtartani a Trexler tudta, mire vágyik. Hogy általában minden ember mire vágyik. És egyfajta örömet érzett, hogy az a vágy kimondhatatlan és elérhetetlen, és semmiképpen sem egy épületszárny. Elégtétellel állapította meg, hogy ez a vágy mély, formátlan, tartós és soha be nem teljesülő. Beteggé teszi az embert, s ha a 3. Avenue-n kószál és bepillant a tompított fényű mulatók ablakán, néha felfedezheti a bűnbocsánatot-nem-nyertek között azokat, akik nem felejtették el. Merőn bámulják poharaik alját ab ban a távoli reményben, hogy még egyszer megpillanthatják ott. Trexler valósággal megújhodott attól, hogy felidézhette: az, amire vágyik, óriási és egyidejűleg parányi, s bár van benne valami a nagy tettek természetéből, az ifjúkori szerelmekből, ősi dalokból és korai megsejtésekből - egyike sem ezeknek, nem vált soha körülhatárolhatóvá és rögzithetővé, megfogalmazása pedig egy orvosi rendelő meghittségében meghaladja az emberi képességet. Trexler érezte, hogy erőre kap. Váratlanul egészségnek érezte b'etegségét, szilárdságnak szédülését. Zsenge kis facsemete állt közte és a világosság között, csordultig telve az estével, minden egyes aranyozott szélű levele mámorosan rezgett a maga tökélyétől és finomságátql. Trexler könnyed borzongást érzett a hátgerincében, amint fölfedezte ezt a természetadta disszonanciát a kedves képben. - A sarok utáni második fát akarom, úgy ahogy ott áll - mondta egy képzeletszülte orvos képzeletbeli kérdésébe válaszolva, és valami enyhe büszkeséget éizett, amint rájött, hogy azt, amire vágyott, senki sem adományozhatja neki, s azt, amije van, senki sem veheti el t£le. Megelégedést érzett, hogy beteg, éjs nem zavarta, hogy meg van rémülve; 4t félelmének dzsungeljében megpillantotta (mint oly gyakran azelőtt) a bátorsápmadár húsos farktollait Aztán még egyszer az orvosra gondolt, arra, hogy ott maradt teljesen magára hagyatva, rémülten és fáradtan. („Szegény rémült fickó" - gondolta Trexler.) Dúdolni kezdte a Moonshine Lullaby című dalt, s a népszerű énekes hangja, ahogy felcsendült fülében, úgy hatott lelkére, mint egy injekció. Átvágott a Madisonon, felszállt egy belvárosi autóbuszra, és egészen az 52. utcáig ment, anélkül, hogy egyetlen olyan ötlet is felmerült volna benne, amelyet igazán bizarrnak lehetne nevezni. KERESZTESI MIKLÓS fordítása