Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-03 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

M. A. Bazovský: Absztrakt tá; mam DUBA GYULA /fi/itjW jeWte Nagyszerű kiállítású,-modern magazin került a múltkor a kezembe, mind külsejével, mind tartalmával megütötte a világszínvonalat. Kiváló krétapapírból kifogástalan nyomdatechnikával nyomták, korszerű betűkkelű ragyogó, élénk színekkel; nézegettem és arra gondoltam, hogy tagadhatatlanul haladás észlelhető életünkben, kulturáltságunkban, az elmúlt néhány év alatt sokat fejlődtek társadalmi körülményeink. Életstílus és esztétikai érzék terén korszerűsödtünk, az élenjáró kultúrtársadalmak vonalába törtünk. A magazin ruházkodással, lakással, konyhával foglalkozott; megelégedéssel jzemléltem benne az elegáns szabású öltönyöket — a férfi rnanekenek olyan ragyogó fogsorral mosolyogtak rám, amilyennel a személyi kultusz idején csak a véletlenül hozzánk került nyugati divatlapok hasábjain találkozhattunk, aztán női ruhamodellek következtek — csupa ízlés, színpompa és lantázia, s a karcsú, színésznőkülsejű manekenek frizurája párizsi fodrászsza'ionok remekeire emlékeztetett. S a táskák, kalapok és ernyők, cipők és nyakkendők szolid eleganciája egyenesen elbájolt, megrendített és felvidított. Haladunk a korral, a fantázia hovatovább önálló termelőerővé válik gazdasági életünkben és a kiszélesedő emberi lehetőségek határa engedelmesen elénk tárulkozik. Nagyon megkapott a szobaberendezésekkel, bútorokkal foglalkozó rész is — megállapítottam, hogy lakásom berendezése mindenben a magazin meghirdette színvonal alatt marad —, de legjobban a befejező rész kötött le, amely a modern konyhaművészet klasszikus és legújabb eredményeivel Ismertette meg az olvasót. Bevallom, én még a nedvdús színeknek, a szinte illatozó nyomtatott formáknak, a nyelésre és csettin- , tésre Ingerlő szakácskölteményeknek ilyen reprezentáns összeállításával nem találkoztam. Hófehéren domborodó rizshalmok között aranyló mártástavacskák fénylettek, a rozsdabarnától a bordóvörösig a meleg színek minden válfaját képviselő sülteket és rostélyosokat élénkzöld salátalevelekkel fedték be gondos szakácskezek. A levelek élni látszottak és a sültek, úgy tűntek, készségesen elmozdulnak, az ember szája irányában. A tányérok és ezüsttálcák szélén méregzöld bogyók ültek, mint egzotikus ékszerek drágakövei, narancsszín rákok meredtek egymásra, szivárványszín halak bámultak meg, s mindezt a pompát és fenséget nyugtalan vörös foltokkal tették vibrálóvá az éles késsel metszett paradicsomszeletek, a frissen mosott hőnaposretkek. A zsírban pirított burgonyahasábok mosolyogni látszottak. S az egyes ételek képe mellett ott volt elkészítésük pontos receptje, és hogy milyen napon egye őket a becsületes dolgozó; a magazin egy teljes hét étlapját és nyolc-tíz alkalmi menüt ismertetett. A nagyszerű ételek látványa annyira fellelkesített, ' hogy rövid fontolgatás után kiválasztottam egy pazar tálat — az étel neve röviden rosztbkf volt —, és közöltem a feleségemmel, hogy ezt szeretnék vasárnap ebédre. „S miért éppen ezt?" csodálkozott a feleségem, „miért nem valami mást...?" És közben úgy mosolygott, mintha valami jó tréfát mondtam volna. Kissé boszszantott a mosolya, mert nem értettem, ml van azon mosolyogni való, ha én rősztbifet akarok vasárnap enni, de türelmesen magyarázni kezdtem álláspontomat. „Hát elsősorban azért, mert tetszik nekem az étel receptje. Figyeld csak: Elsőrendű, hízott ökörhús és pedig hátszín része, lehetőleg az ún. „elsővágás" kell hozzá. Fontos, hogy ne frissen vágott marhából legyen, hanem legalább három-négy napig jégen álljon... Hízott ökörhús. ez igen! Na és másodszor azért ragaszkodom a rósztbifhez, mert felnőtt férfi vagyok, aki négytagú családról gondoskodik, társadalmi feladataimat kielégítően elvégzem, munkatársaim tisztelnek, keresetem jelentős százalékát össztársadalmi célokra vonják le, és mindenképpen bele tartozom abba a becsületes dolgozócsoportu«. amely számára az étlapot ösz szeállították, ezért úgy érzem, jogom van vasárnap rősztbifet ebédelni." A feleségem erre már nem úgy mosolygott, mintha valami jó tréfát mondtam volna, másképpen mosolygott, kissé rejtelmesen és sokatmondóan, mint aki sejt valamit, amit én még nem tudok, mosolya mélyén szellemi fölény is rejtőzött, mellyel a jólelkű tapasztalatlannság és naivság megnyilvánulásait szemléljük. Azt ajánlotta, hogy mégis mondjak le a rósztbifről, de készít helyette vecsepecsenyét á la Duchesse Du Barry, ha akarom. Rövid habozás után beleegyeztem, mire megkért, hogy vásároljak be hozzá, ami kell. Piros műanyagszálból szőtt bevásárlóhálót lóbálva egy hentesüzlet felé indultam. Érdekes érzés volt, úgy tűnt fel, az élet számomra ismeretlen és jelentős területét megyek felfedezni. A hatalmas piros arcú hentesmester fején kerek fehér sapka ült, arcán joviális, becsüie• tes mosoly, jólelkű embernek látszott, barátságosan kérdezte, hogy mit akarok, de amikor vesepecsenyét kértem, megkeményedett a hangja, és azt mondta: nincs. Rémlett akkor nekem ott valami szemtől szembe a kövér hentesmesterrel, emlékeztem, hogy a feleségem néha pult alatt tartogatott árukról beszélt. Felébredt bennem az életösztön és halkan, kérőén egy amerikai nagybácsiról beszéltem a mesternek, akit vasárnap látok vendégül, és akinek a szocialista reprezentáció és emberi méltóság megőrzése érdekében nem adhatok ebédre bablevest füstölt csülökkel. — Az már igaz — hagyta helyben a hentesmester —, mert füstölt csülök sincs ... A hízott ökörhúst, Illetve a rősztbifet valami atavisztikus makacsság juttathatta eszembe. — Akkor kérek hízott ökörhúst ... elsővágást, de a hátszínből legyen. Olyat, ami három-négy napig jégen állt.... Már döbbenten nézett rání, fejét rázogatta, homlokát törülgette, aztán széttárta a karját, mint akit valami kivédhetetlen érvvel a sarokba szorítottak, a háta mögül leakasztott a hegyes acélkampóról egy csokoládébarna hús'ömböt, melynek oldaláról szennyes patakok csorogtak alá, a tőkére fektette és iszonyatos csapással lemetszett belőle egy másfél kilós darabot. Bizalmatlankodtam. — Hízott ökör? ... Hátszín ... ? Egyszerre felvidult,befelé mosolygott és szinte szeretettel nézegetett, mint a jószívű apa kissé ütődött fiát. — Ökör, bizony ökör... s hogy nem négy napig, de lagalább négy hónapig volt a jégen, az már bizonyos. Hazavittem a húst, bár ejíész úton gyötört a kétely, hogy végül is megfelel-e rósztbifnek, és bizony igazam volt, hogy kételkedtem, mert a feleségem nem azt csinált belőle, hanem gulyást. Nem nagyon ízlett, enyhén, de határozottan érezhető szaga volt. Később olvastam az újságban, hogy a marhahúsellátás körül nehézségeink vannak, és a tervek szerint a jövő évtized közepére tudjuk majd kielégíteni a keresletet. Hát ezért... Nem tudtam. Azóta már csak avatottan mosolygok reggelente, amikor a rádió az aznapi étrendet sugározza, és mondjuk erőlevest ajánl ebédre és így kezdi: Vegyél egy kappant és másfél kiló szálkás marhahúst a fartőből ... Tudom én, amit tudok, kevés ember ebédelne ma a köztársaságban, ha rátok hallgatna, rádiós kartásak! De a magazinban látott bútorok továbbra is nyugtalanítottak; nem méltó hozzám, hogy korszerűtlen bútorok között éljem le egész életemet. S a családomtól sem kívánhatom ezt. Napokig jártam a várost, amíg egy bútorüzlet kirakatában hasonló lakószoba berendezést találtam. Fényezett mahagőnifából, bőrfotelekkel, könyvszekrénnyel, bárszekrénykével. Ilyen környezetben lehet élni. A boldog elégedettség modern bútorok közt lakozik. — 0, uram — így az üzletvezető —, megértem önt, hogy tetszik az új bútorunk. Sajnos ez még csak a mintapéldány, s mint ilyen, nem eladói A sorozatgyártását 1972-ben kezdjük, de eddig már nyolcszázkilencvenegy megrendelő jelentkezett, az árát is befizették, így ön, jó uram, valamikor a század végefelé kaphat belőle. Nagyszerű alkalom, új bútorzattal fogadni az új évezredet. Nem is részletezem már, hogy a megcsodált ruhák is eljövendő szezonok modelljeinek bizonyultak, ma még nem gyártják őket, nem kaphatók, és a cipők, a kézitáskák, a kalapok, mindettől a jövő terhes csupán. S a magazin is csak azért ismertette őket, mert tartani kell a színvonalat. Talán vitatható szerkesztői koncepció, de egy szempontból mindenképpen helytálló, s ezt tudatosítanunk és méltányolnunk kell. Döbbenjünk rá végre, polgáltársak, hogy bár a jelenben vannak nehézségeink, sérelmeink, panaszaink, de a jövőnk mindenképpen biztosítva van. A modellek már készen vannak. S mi befizettünk a szövetkezeti lakásra, az autóra, az űj bútorra, a nyaralásra, fizetjük a nyugdíjalapot és az Elhamvasztás Hívei Társaságának évi járulékát; emlékezzünk gyerekkorunkra, jó apánk is azt mondta, amikor biciklit kértünk tőle: majd jövőre, ha nagyobb leszel! Nyugalom, polgártársak. Most már csak az kell, hogy serény kőműveskezek felépítsék a toronyházakat, olajosruhás szerelők összeszereljék az autókat, forgácsszagú asztalosok belakkozzák a mahagónibútorokat, hogy újra igazi nyár legyen a Balaton mellett és a hegyekben, s ml megöregedjünk és szép csendesen iobb létre szenderüljünk. Persze a kétely — örök emberi kétely! — mindenképpen felmerül a jövő körül gomolygó ködökből és nyugtalanít: mi történik akkor, ha előre nem látható véletlenek és objektív körülmények miatt korábban következne be jobb létre szen.derülésünk, mint ahogy mindez meglesz? Az viszont mindenképpen megnyugtató, hogy abban az előre nem látható esetben úgy sem lesz már szükségünk mindezekre, de még vesepecsenyére á la Duchesse Du Barry sem. ALBERT JEAN ÖNÉRZET Jean Ferraud úgy állt a két csendőr között, mint csapdába került róka. Apró szeme jobbra-balra cikkázott, latolgatva a menekülés lehetőségét. A kihallgatást vezető tiszt a tanúhoz fordult: - Hány óra volt, amikor ezt ai embert itt láttad a kocsma előtt? - Nyolc óra, hadnagy úr. A toronyóra éppen a nyolcat ütötte. Gyalog ment az úton és maga előtt tolta biciklijét. Biztosan ö volt, megismerem. Ferraud, a gyanúsított hadonászni kezdett: - Látja, hadnagy úr, nem én öltem meg Michelt. Háromnegyed kilenckor találták meg a holttestét a tengerparton. Negyvenöt perc alatt ezen az úton nem juthattam oda. A tiszt legyintett: - Ismerlek Jeon, régi bicskás vagy és Michelt is késsel ölték meg. Na, elvezetni! Jean Ferraud ügye nem is állt olyan roszszul. Szavahihető tanúk vallották, hogy nyolckor a faluban volt és a holttestet háromnegyed kilenckor találták meg a tengerparton. Ezt az utat pedig lehetetlenség ennyi idő alatt megtenni. De a hadnagy nem nyugodott .-•'másnap lehozatta a Tour de Francé győztesét, Franciaország legjobb kerékpárversenyzőjét Párizsból, s megkérte, a nyomozás érdekében tegyen próbautat. Az eredmény meglepő volt: Franciaország kerékpárbajnoka az utat erőltetve is csak 58 perc alatt birta megtenni. A hadnagy maga elé hivatta Jean Ferraud-t: - Szerencséd van, gazember. Ez egyszer tényleg nem te voltál a bűnös. Verdier, a biciklibajnok ötvennyolc perc alatt tette meg az utat, tehát te nem lehettél ott idejében, hogy megölhesd Michelt. Hiszen hol van a te tudásod a Verdierétől. Jean Ferraud feje vörös lett, szemét kidüllesztve kiabált: - Hát ebben ... ebben nagyon téved, hadnagy úr! Olyan nagyra vannak a maguk bajnokaival, holott zsebre vágom mind. Igenis én öltem meg Michelt, mert ha Verdier nem is tudta megtenni ezt az utat negyvenöt perc alatt, de én megtettem! Fiatalabb koromban bajnok volam, de különb, mint ezek mind, Verdier-vel együtt. Fordította: DÉNES GÉZA