Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-24 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

radnluk, mert halál vár rájuk. Megmondod. azt is, hogy az a legény az áruló, aki a múlt napokban közénk furakodott, ö volt az, aki halálra kínozta, ö volt az, akt a hóhéroknak adta a parancsot. Siess, egyetlen percig sem szabad késned. Siess, aztán menekülj te is, amerre tudsz. — De hát mi lesz magával. Mart néni? Mari néni már menőiéiben volt, de visszafordult és ridegen odavágta: — Velem ne törődj! e Egyenesen a paphoz ment ezután, bezörgetett az ablakán és felriasztotta álmából. Az ablakon át közölte vele röviden, mi történt az unokájával és kérte, gondoskodjék a temetéséről. A pap azt válaszolta, hogy holmi bitang kommunista banditákra ő nem pazarolja az idejét. Vitatkozásra nem került sor, mert még mielőtt a pap mérgesen becsukta volna az ablakot, Mari néni hátat fordított neki és bicegő, gyászas lépteivel megindult hazafelé. Otthon a kunyhó ajtaját nyitva hagyta, a januári fagy keresztül-kasul átjárta öreg csontjait, de 0 nem érzett hideget. Ott ült szemben unokájával, és arra gondolt, hogy unokáját valaha Lacinak hívták. Most már nem hívják többé Lacinak, nincs szüksége többé névre, elrabolták tőle a nevét, meggyilkolták a mosolyát és beszennyezték mindazt a jót és szépet, amiért oly szenvedéllyel küzdött. Mert küzdött az ö unokája, nappal csöndesen dolgozott, kalapáccsal verte a cipőtalpakat, éjjel pedig összeült a barátaival és készítették a röplapokat. Közösen készítették, egyesek az ágyon ültek, mások a székeken, míg unokája a nyomdásszal együtt az asztalnál foglalt helyet egy csomó szétteregetett papír és könyv előtt. Egy-egy mondat megfogalmazásánál heves viták folytak köztük, míg végül megállapodtak a helyes kifejezésben. Ilyen gyűlések alkalmával Mari néni vagy Ilon álltak őrt a viskó előtt. Így tartott ez a háború ideje alatt évekig. Nyáron Mari néni maga vállalta az őr szerepét, de télen Ilon. Amikor aztán a nyomdász elhozta a kész röplapokat, Mari néni is kivette a maga részét a terjesztésből. Nyugodt lelkiismerettel megtette, mert nem volt azokban egyetlen szó sem, ami nem egyezett volna az ő felfogásával. Unokája minden röplapot felolvasott neki. Kellett, hogy felolvassa, mert ő, sajnos, sem olvasni, sem írni nem tudott. Ilyen felolvasások alkalmával fájt csak igazán Mari néni szíve, hogy nem tud nagyobb munkával segítségére lenni az unokájának. Mert a röplapok többnyire így kezdődtek: „Munkások! Parasztok! Anyák!" Arra, hogy az anyákat is belevették a felhívásba, nagyon büszke volt. Igaz ugyan, hogy ő sohasem volt törvényes anya, de unokája már rendes, törvényes gyerek volt, és így ő is törvényes nagyanya lett. Mindenre gondolnia kellett most Mari néninek. Számot kellett vetnie ezen a napon egész életével, különben megszállta volna az őrület, tombolt, rombolt és gyúftogatott volna. Így azonban az emlékek voltak azok, amelyek rendes mederbe terelték gondolatait. Mart néni nem akart megkönnyebbülni, vigaszt sem keresett és abban sem hibáztatta magát, hogy unokájának segített forradalmi tevékem/kedésében. A borzalmas élmények után sem bánta meg egyetlen percre sem, hogy a röplapokat terjesztette a templomban, a kocsmában, a szomszédok között. Ügyes és alapos körültekintéssel végezte ezt a munkáját, soha senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy ez a fogatlan, vén öregasszony az, akt a faluban mindenütt elhelyezi a röplapokat. Nemegyszer volt úgy is, hogy házkutatást tartottak náluk, és az utolsó pillanatban sikerült minden gyanús iratot a keblébe rejtenie, és az imakönyvet a kezében tartva jámboran nézte végig a detektívek eredménytelen kutatásait. 9 műn néni ezekben az években megértette azt, hogy miért kellett neki annyi szennyet és piszkot eltakarítania ezen a földön. Megértette azt is. miért kellett egy futó viszony miatt annyi szégyent elviselnie hosszú esztendőkön át, amíg gyermekét felnevelte. Mert minden küzdelmé és fáradozása ellenére nem tudta elérni azt, hogy elfeledtesse leányával törvény telen származását. Csak később, amikor összekuporgatott garasaival sikerült leányát férjhez adnia és megszületett a kis unokája, akkor kezdett megváltozni az ő helyzete. Mintha unokája kárpótolni akarta volna mindazért a közönyért, részvétlenségért és megaláztatásért, ami érte az életben. Szenvedélyes szeretettel ragaszkodott hozzá már gyerekkorától kezdve. Később, amint a gyermek, az unoka nőtt, fejtődött, ez a ragaszkodás még fokozódott és boldogságának forrásává vált. Egymás után érték a csapások. Már közel járt a negyvenedik esztendőhöz, amikor lánya megszületett. Hatvanöt esztendős volt, amikor sikerült lányát férjhez adnia egy hadirokkanthoz, de az a harmincas években sebesülésének szövődményébe belehalt. Azóta egyetlen gondja a lánya meg az unokája volt. Dolgozott, súrolt, mosott fáradhatatlanul még akkor is, amikor túlhaladta a hetvenedik évét, csakhogy támogathassa őket. Unokája tizenkilenc éves korában vesztette el az anyját. Ekkor sikerült a kastélyban kiharcolnia, hogy unokáját magához vehette. De amikor látta, hogy a gróf úr szolgát akar belőle nevelni, a sarkára állt és azt mondta, hogy nem. A gróf úrnak a szemébe mondta, hogy ö eleget szolgált, nem akarja, hogy gyermeke is erre a sorsra jusson. Erre természetesen a gróf úr megharagudott, és azonnal távoznia kelleti abból a kastélyból, ahol harminc esztendeig szolgált. Pár évre rá elkezdődött a második világháború és ezzel párhuzamosan Indult meg a kunyhóban, unokája vezetése melleit a földalatti munkásmozgalom. A közeli mezővárosból havonta feljött valaki és pontos utasításokat adott, mit kell elvégezniük. Amikor a városi elvtárs megjött, eleinte kiküldték öt. De amikor látták, mtly sikeresen kapcsolódik be a röplapok terjesztésébe, akkor már őt is beavatták a tárgyalásokba. K veszélyes években Mari néni boldog volt, mert soha még annyi szeretettel nem árasztották el öt, mint éppen ebben az időben. Mart néni ekkor főtt rá arra, mit jelent elvtársnak lenni. Az unokáját is elvtársnak hívták. Ö sohasem szólított így senkit, mégis ezt a szót ápolgatta, szívébe rejtette, és vasárnap, amikor elment a templomba, fohászkodott az Oristenhez, hogy segítse az elvtársakat. © „Halott az elvtárs". Soká tartott, amíg Mari néni erre az eredményre futott. Ez a megállapítás úgy hatott: rá, mintha valaki kegyetlen csapást mért volna a szívére. A déli órákban V nnn\ sgyütt megérkezett az orvos es kiállította a halotti levelet, alkonyatkor megérkezett a faluból egypár szegény paraszt, sírt ástak a közeli domb tetején, és az esti órákban megindult a kis menet a fagyott rögökön Mari nénivel és Ilonnal az élen és csöndesen elföldelték a halott unokát, akit Lacinak hívtak és aki elvtárs volt a javából. Rövid, néma temetés volt ez, parasztok vitték a gyalulatlan deszkából összerótt koporsót, senki sem sírt, senki sem jajgatott, oly mély és konok volt a kis menet gyásza, hogy igazi hangot csakis a felszabadító harcokban kaphatott. A felszabadulásig Mari néninek nem volt többé kapcsolata a világgal és az emberekkel. Majdnem három hónapig Mari néni a templom környékére sem nézett. Émelygés környékezte, hacsak meglátta a templomot, mert eszébe jutott a pap embertelen magatartása. Ételt csak akkor fogadott el, ha Ilon rákényszerítette az evésre. Es Ilon nem hagyta el, hűségesen kitartott mellette, csak olyan helyen vállalt munkát, ahol délidőre elengedték, hogy megetesse Mari nénit. Hagyta, hogy etessék, de soha egyetlen szóval, egyetlen fejbólintással sem köszönte meg Ilonnak gondos fáradozását. Ilon azonban nem vesztette el türelmét, váltig kitartott mellette és egyetlen éjszakára sem hagyta egyedül. Változást Mari néni apatikus állapotában a felszabadulás hozott. Amikor a szovjet katonák hallották, mit kellett a fasiszta éra alatt végigszenvednie, annyi ajándékkal halmozták el szeretetük és tiszteletük jeléül, hogy Mari néni egyszerre csak sírva fakadt. Es amikor végre megeredtek a köny nyei, a katonák Ilonnal együtt sokat mondóan mosolyogtak. Az egyik fiatal szovjet katona, aki sebesült karját bepólyázva hordta, egyszerűen nem bírt magával. Odament Mari nénihez, ép karjával átnyalábolta, ölébe ültette és lecsókolta öreg szeméről a könynyeket. Aztán visszaültette a székre, ő pedig leült mellé az alacsony zsámolyra, kihúzta belső zsebéből a papírját és megmutatta neki anyja, menyasszonya fényképeit, akik elpusztultak a fasiszta oérözönben. Akkor már mindenki sírt a kunyhóban, de ezek a könnyek a felszabadulás örömkönnyei voltak. Ezután lassankint megérkeztek a földalatti csoport elvtársai. Megérkeztek mindazok, akik unokájával együtt dolgoztak. Mindannyian külön-külön meglátogatták Mari nénit, hoztak ajándékot és jó hírt, ellátták pénzzel, hogy ne szenvedjen hiányt, és megígérték neki, gondoskodnak arról is, hogy megélhetése biztosítva legyen. Mari néni tlyenkor sokatmondóan bó logatott bölcs, öreg fejével, és sírt és zokogott. Így részletekben sírta el gyászát, melyet hónapokon át makacsul magába fojtott. És a könnyek mintha nagytakarítást végeztek volna öreg, jóságos szívében, egy napon rálőtt arra, hogy unokája mégsem halt meg hiába. Uj világ bontakozott kl a szeme előtt. Egy napon eljött érte egy teherkocsi, magával vihette mindazt a holmit a kunyhóból, ami kedves volt neki, és elszállította öt holmijával együtt a grófi kastélyba, ahol harminc évig szolgált. A napfényes kastélyban egy csomó árva gyerek várta, akik körülrajzolták, mint a méhek a mézet. Mindegytküknek külön-külön volt valami követelése, kívánsága, és ezeket Mari néninek teljesíteni kellett. Kék kötényt és egy csomó kulcsot kapott. Mari néni egy gyermekotthon konyha-felügyelönője lett, a konyha és az éléskamra kulcsa nála volt. Gondoskodnia kellett arról, hogy az ország minden részéből ideérkező árvák rendes és megfelelő táplálékot kapjanak. Egy unoka helyett 68 unokát kapott, lányt és fiút vegyesen. A gyerekek vadak, bizalmatlanok voltak, de egyetlen pillantással rendbe tudta őket szedni. Nem kiabált rájuk, soha egyetlen hangos szóval nem illette őket. Jól tudta, hogy ezzel csak elriasztja őket, mert ezek az árva gyerekek eddig csak mostoha bánásmódban részesültek. És bár Mari néninek a neveléshez semmi köze nem volt — erre a célra ott volt Ilon — mégis gondja volt arra is, hogy a gyerekek lelkéhez férkőzzék. Egyenként vette őket kezelésbe. Mindjárt a reggelt után kiült a hatalmas kiterjedésű parkba, amelynek minden zugát ismerte. Nézte, figyelte a hancúrozó gyerekeket, és egyszerre csak a legvadabbat magához intette és mosolyogva, nagyon barátságosan arra kérte, hogy legyen olyan szíves és fűzze be a cérnaszálat a tűbe, mert ó már, sajnos, öreg és nem lát. A gyerek boldogan magára vállalta a feladat teljesítését, befűzött a tűbe és ott maradt továbbra is, leheveredett előtte a fűbe. Nem mehetett el, mert Mari néni olyat kérdezett, amire okvetlenül válaszolni kellett, ö már régebben is válaszolt volna erre, csak nem volt, aki kérdezzen. Megkérdezte, honnan jött, hogyan bántak vele, és a legapróbb részletekig kitért az életére, az emlékeire... és a vad gyerek olyan lett, mint egy szelíd bárány. Másnap már ott settenkedett abban a reményben, hogy Mari néni újra megbízza őt valamivel. És a gyerekek lassan versenyeztek abban, hogy szolgálatára legyenek. Egy ízben, amikor egy piros szalagos kislányt megbízott azzal, hogy hozzon neki egy pohár vizet, az egyik tízéves fiú megsértődve odament hozzá és azt mondta neki,. hogy Piroskának van valódi nagymamája, mtért küldi hát őt vízért? Miért, amikor neki nagymamája sincs. Mari nénit oly mélyen megindította a gyermek panasza, hogy megsimogatta a fejét, magához vonta őt és csöndesen a fülébe súgta: —• Hát én mi vagyok neked? ... Azóta a fiú nagymamának hívta Mari nénit, és a többiek is követték a fiú példáját. Így lett ő lassan a gyermekotthon árva gyerekeinek nagymamája, akik boldogan követték öt mindenüvé. És idővel ö maga is érezte, hogy nagymamának született, ezért érte el ezt a magas kort. © Laci barátai döntöttek így, hogy Mari néni legyen az árva gyermekek gyámolítója, és az egész gyerekotthont az 3 védnöksége alá helyezték. Feladata az volt, hogy az árva gyerekek nagymamája legyen, és ezt a feladatát kitűnően teljesítette. Tiszteletbeli állás volt ez, Ilon ott állt a háta mögött, hogy meg ne erőltesse n\agát. Egyébként elegendő pénzzel ts rendelkezett, nyugdíjat kapott unokája után. Ilyen körülmények között kedvteléseinek eleget tehetett, módja volt arra, hogy a gyerekeket csekély ajándékokkal meglepje. Ezek annyira szerették, hogy szolgálatkészségükkel lesben álltak, és ha a ,.nagymama" véletlenül elbóbiskolt a parkban, akkor a gyerekek egy pisszegő felre azonnal abbahagyták hangos, hancúrozó játékukat, lábujjhegyen gyűltek össze, csendesen letelepedtek a fűbe köréje és mély megilletődéssel őrizték almát. Ha Mari néni ilyenkor felriadt álmából és látta maga körül a néma, áhítatos apróságokat, pirulva és szé gyenkezve kergette el őket játszani. — faj, olyanok, mint a legyek, úgy tapadnak az emberhez — mesélte Ilonnak, és jóságos, öreg nagymama szíve úgy vert és dobogott az örömtől, mintha mindannyian az ö vérei lennének, mintha ö szülte volna őket. Szerette valamennyit. Mindegyikben külön-külön felfedezett valamit az ö unokájából. A hang és mozdulat ugyanaz volt, egy-egy váratlan szó, kifejezés felidézte a „nagy unokát", aki küzdött azért a világért, amely most a megvalósulás felé közeledik. Ss a „nagy unoka" úfra gyermek lett, élete megoszlott 68 árva gyermekre, az unokával kapcsolatos élményei itt újra kivirágzottak a gyermekotthonban, mint elvetett magvak a termékeny talajban. Es az unoka újra gyermek lett Mari néni hűséges szívében. Kolomon Sokol; Háború H. (Támadás) 1940