Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-24 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

csavarta ufiai köré és így húzta, a njdíffr a karját csavarta k'i, a harma­dik a lábát vette munkába, és püföl­ték, verték. Mindazt pontosan adott utasításokra végezték. A negyedik le­gény adta a parancsokat, aki kibqfot­váltan, elegáns egyenruhában rövid, kegyetlen mondatokkal irányította a vallatást. Mari néni sosem tudta, so­sem sejtette, hogy az emberi nyelvet, a szavakat ilyen pokoli kínzásokra lehet felhasználni. A vallatás ideje alatt volt olyan perc, amikor unokája helyett ö akart vallani, és fel akarta sorolni a cso­port összes tagjait, akik ide jártak, akik szerkesztették, terjesztették a röplapokat, és akik részt vettek az el­lenállási mozgalomban, de abban a pillanatban tekintete találkozott uno­kája elgyötört, néma tekintetével, a pa­rancsot osztogató hóhér fölényes és elégedett arcával, szavai hirtelen szé­delegve hullottak vissza sebzett szíve mélyébe. Verhették, üthették, ezután néma maradt. Az ütések nem okoztak neki fájdalmat, örült, hogy egy időre sikerült magára terelnie a hóhérok fi­gyelmét. Es nem történt semmi, csak az eszméletét vesztette, öreg csontjai épek maradtak, csak mire magához tért, unokája halott volt. Ahogy ránézett a téli hajnal szürke világosságában, tudta, hogy halott, és hogy senki többé életre nem támaszt­hatja. Egyetlen mozdulattal sem nyúlt feléje, nézte az arcát, keresett, kuta­tott rajta valamit, valami intést, út­mutatást, hogy újra felvehesse a kap­csolatot a világgal. Olyan egyedül volt néma gyászában, mint egy öreg, ráncos, megvert Szűz Mária. Tétován állt reszkető, véres, véraláfutásos lá­bán. mint egy gyermek, amely ma kezd járni, nézte, nézte mozdulatlan unokája arcát, aztán a tárgyakra esett a pillantása, az enyves fazékra, a ko­pott kaptafákra, a rongyos és kijaví­tott cipőkre, a felborult kis munka­asztalkára. Hirtelen egy tűt fedezett fel a széjjelszóródott munkaszerszá­mok között. Ösztönösen lehajolt érte, egy hosszú, viaszos szál volt benne, amit még unokája fűzött be. Ez a fel­fedezése kisssé magához térítette, fel­riadt kábult fájdalmából, a tárgyak, a szerszámok a munka köntösét vették fel, mind, mind jelvonultak előtte, igazolták unokája munkás életét és egyben mint a vérjoltok tanúskodtak a gyilkosság kegyetlenségéről. A gyilkosság a maga borzalmas meztelenségében akkor tárult fel előt­te teljes egészében. A tompa és ká­bult gyászt eleven fájdalom váltotta fel. Segítségkérőn újra a szürkés­sápadt halott unokája arcára nézett, és abban a pillanatban mintha megér­tette volna unokája utolsó üzenetét, már tudta, mi a teendő. Egyetlen pil­lanatig sem habozott tovább, vállára kapott egy kendőt és bukdácsoló, riadt léptekkel sietett a faluba. A fa­luban a gyilkosok lába nyomát követ­ve a hóban elérkezett ahhoz a ház­hoz, ahol Ilon, unokájának menyasz­szonya lakott. Bent az udvarban bezör­getett Ilonék ablakán. Pár perc múlva Ilon ajtót nyitott, de Mari néni át nem lépte a ház kü­szöbét. Állva maradt az ajtó előtt. — Meggyilkolták — mondta kemé­nyen és egyenesen Ilon szemébe né­zett. Ilon nem kérdezte, kit gyilkollak meg, hanem mintha elszédült volna, az ajtófélfához dőlt és arcát két hatal­mas tenyerébe rejtette. Aztán egy­szerre reszketni kezdett a válla, foj­tott zokogás tört ki belőle és ujjal közül könnyet peregtek lefelé. — Ne sirj! — parancsolt rá Mart néni. Ilon levette zokogó arcáról a kezét. Ott álltak most egymással szemben a fiatal menyasszony és az öreg nagy­mama. Tekintetük találkozott, és Ilon, aki be volt avatva a földalatti mozga­lom minden részletébe, megértette, hogy nem szabad most sírnia. Mari né­ni tekintete oly határozott és rideg volt, hogy fáidalma azon nyomban megfagyott. — Élmégy „mindenkihez" külön­külön és megmondod nekik, hogy me­neküljenek arra, amerre a szemük lát. Egyetlen percig sem szabad itt ma­Mari néni arca olyan volt, mint egy édes aszalt szilva. Keresztül-kasul szántották a ráncok, és oly kicsinyre fonnyadt, hogy alig fértek rá arcvo­násai. Mint földrengés a tájat, úgy vál­toztatta meg az idő Mari néni arcát. A szem és a száj körüli mély ár­kokban romokban hevert nélkülözé­sekkel zsúfolt gyerekkora és súlyos munkában eltöltött ifjúsága. Mégis, be­esett szája és kiugró, csontos orra da­cára derű, értelem sugárzott élénk tekintetéből, és bájjal, bölcsességgel ruházta fel csaknem százesztendős életkorát. Öt esztendő hiányzott, hogy százéves legyen. Agg kora ellenére templomba keveset járt, de az Úris­tennel való kapcsolata bizalmas és meghitt volt és a nap bármelyik órá­jában elbeszélgetett vele. Sosem verte a mellét, hogy az Or­isten bocsássa meg bűneit, sőt olyan szerény volt, hogy a mennyországot meg sem említette, és éppúgy, mint ahogy a halálra nem gondolt, éppúgy nem gondolt a mennyországra. Mari néni élni akart, heves ragaszkodással csüngött az életen, és miközben resz­kető kezével felvarrt egy gombot vagy egy kapcsot valamelyik gyerek ruhájára, mély áhítattal arra kérte a Mindenhatót, hogy hátralevő napjait munkával tölthesse el. Ehhez a fohá­szához többnyire magyarázatokat is fűzött, jámbor alázatosságában mint­egy bocsánatot kért, hogy élni akar ... Igaz, ő maga is belátja, hogy keveset dolgozhat már, alig lehet már valaki­nek a hasznára, és éppen ezért azt a kegyet kéri, hogy senkinek a szolgá­lataira rá ne szoruljon, maga végez­hesse el mindennapi munkáját és ne legyen senkinek a terhére. Még itt akar maradni egy ideig, körül akar nézni itt a grófi kastélyban az árva gyerekek között, ahol azelőtt mint cse­léd tartózkodott. így mundta: „tartóz­kodott", mert hiszen csak addig tar­tották, amíg ereje volt dolqozni, míg ereje volt főzni, mosni, takarítani... aztán az unokájához, a cipészlegény­hez került. Mari néni imája itt véget ért, mert mihelyt az unokája jutott eszébe, könnybe lábadt a szeme és csöndes sírásra fakadt. Es imája többnyire sí­rással végződött, mert meghitt percei­ben újra meg újra életre kelt az uno­ka, az utolsó unoka, akit mint kilenc­venéves anyóka, temetett el. Akkor a temetésén egyetlen könnyet sem ej­tett, és a temetés után Jó sokáig sírni nem tudott, mert öreg szíve olyan ke­mény volt, mint a kő. Harag, felhá­borodás, keserűség marta kilencven­éves életét. Rideg, néma és kemény tekintettel utasította vissza a szomszé­dok vigaszát. A temetés után nagy nehezen visz­szavánszorgott az erdő közelében le­vő kunyhóba, egyenes derékkal leült a vérfoltos ággyal szemben, ahol uno­káját mély álmából felriasztották és ahol a fasiszta legények halálra ver­ték az ő jelenlétében. A hóhéroknak három nyelven rimánkodott, németül, magyarul és szlovákul, mert kilenc­venéves múltjával különböző nyelven mindenféle urat szolgált, és egyféle­képp tördelte kérges, földszínű kezét, hogy egyetlen életben maradt unoká­ját ne bántsák, de mindez nem hasz­nált. A fasiszta legények könnyen el­bántak az öregasszonnyal, egyetlen lökéssel a falhoz lapították, amikor újra feltápászkodott és reszkető han­gon irgalomért könyörgött. fenevadak módjára őt is véresre verték. A fasiszta hóhérok rendes munka­eszközökkel dolgoztak. Bőrből fonott, vastag korbácsaik voltak, és ha ez nem volt elegendő, akkor következett a gumibot és a pusicatus. A módsze­rekben sem voltak válogatósak, egyik or unnlrti/írink nnnrtnr. hosszú haiát 10

Next

/
Thumbnails
Contents