Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-24 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

csavarta ufiai köré és így húzta, a njdíffr a karját csavarta k'i, a harmadik a lábát vette munkába, és püfölték, verték. Mindazt pontosan adott utasításokra végezték. A negyedik legény adta a parancsokat, aki kibqfotváltan, elegáns egyenruhában rövid, kegyetlen mondatokkal irányította a vallatást. Mari néni sosem tudta, sosem sejtette, hogy az emberi nyelvet, a szavakat ilyen pokoli kínzásokra lehet felhasználni. A vallatás ideje alatt volt olyan perc, amikor unokája helyett ö akart vallani, és fel akarta sorolni a csoport összes tagjait, akik ide jártak, akik szerkesztették, terjesztették a röplapokat, és akik részt vettek az ellenállási mozgalomban, de abban a pillanatban tekintete találkozott unokája elgyötört, néma tekintetével, a parancsot osztogató hóhér fölényes és elégedett arcával, szavai hirtelen szédelegve hullottak vissza sebzett szíve mélyébe. Verhették, üthették, ezután néma maradt. Az ütések nem okoztak neki fájdalmat, örült, hogy egy időre sikerült magára terelnie a hóhérok figyelmét. Es nem történt semmi, csak az eszméletét vesztette, öreg csontjai épek maradtak, csak mire magához tért, unokája halott volt. Ahogy ránézett a téli hajnal szürke világosságában, tudta, hogy halott, és hogy senki többé életre nem támaszthatja. Egyetlen mozdulattal sem nyúlt feléje, nézte az arcát, keresett, kutatott rajta valamit, valami intést, útmutatást, hogy újra felvehesse a kapcsolatot a világgal. Olyan egyedül volt néma gyászában, mint egy öreg, ráncos, megvert Szűz Mária. Tétován állt reszkető, véres, véraláfutásos lábán. mint egy gyermek, amely ma kezd járni, nézte, nézte mozdulatlan unokája arcát, aztán a tárgyakra esett a pillantása, az enyves fazékra, a kopott kaptafákra, a rongyos és kijavított cipőkre, a felborult kis munkaasztalkára. Hirtelen egy tűt fedezett fel a széjjelszóródott munkaszerszámok között. Ösztönösen lehajolt érte, egy hosszú, viaszos szál volt benne, amit még unokája fűzött be. Ez a felfedezése kisssé magához térítette, felriadt kábult fájdalmából, a tárgyak, a szerszámok a munka köntösét vették fel, mind, mind jelvonultak előtte, igazolták unokája munkás életét és egyben mint a vérjoltok tanúskodtak a gyilkosság kegyetlenségéről. A gyilkosság a maga borzalmas meztelenségében akkor tárult fel előtte teljes egészében. A tompa és kábult gyászt eleven fájdalom váltotta fel. Segítségkérőn újra a szürkéssápadt halott unokája arcára nézett, és abban a pillanatban mintha megértette volna unokája utolsó üzenetét, már tudta, mi a teendő. Egyetlen pillanatig sem habozott tovább, vállára kapott egy kendőt és bukdácsoló, riadt léptekkel sietett a faluba. A faluban a gyilkosok lába nyomát követve a hóban elérkezett ahhoz a házhoz, ahol Ilon, unokájának menyaszszonya lakott. Bent az udvarban bezörgetett Ilonék ablakán. Pár perc múlva Ilon ajtót nyitott, de Mari néni át nem lépte a ház küszöbét. Állva maradt az ajtó előtt. — Meggyilkolták — mondta keményen és egyenesen Ilon szemébe nézett. Ilon nem kérdezte, kit gyilkollak meg, hanem mintha elszédült volna, az ajtófélfához dőlt és arcát két hatalmas tenyerébe rejtette. Aztán egyszerre reszketni kezdett a válla, fojtott zokogás tört ki belőle és ujjal közül könnyet peregtek lefelé. — Ne sirj! — parancsolt rá Mart néni. Ilon levette zokogó arcáról a kezét. Ott álltak most egymással szemben a fiatal menyasszony és az öreg nagymama. Tekintetük találkozott, és Ilon, aki be volt avatva a földalatti mozgalom minden részletébe, megértette, hogy nem szabad most sírnia. Mari néni tekintete oly határozott és rideg volt, hogy fáidalma azon nyomban megfagyott. — Élmégy „mindenkihez" különkülön és megmondod nekik, hogy meneküljenek arra, amerre a szemük lát. Egyetlen percig sem szabad itt maMari néni arca olyan volt, mint egy édes aszalt szilva. Keresztül-kasul szántották a ráncok, és oly kicsinyre fonnyadt, hogy alig fértek rá arcvonásai. Mint földrengés a tájat, úgy változtatta meg az idő Mari néni arcát. A szem és a száj körüli mély árkokban romokban hevert nélkülözésekkel zsúfolt gyerekkora és súlyos munkában eltöltött ifjúsága. Mégis, beesett szája és kiugró, csontos orra dacára derű, értelem sugárzott élénk tekintetéből, és bájjal, bölcsességgel ruházta fel csaknem százesztendős életkorát. Öt esztendő hiányzott, hogy százéves legyen. Agg kora ellenére templomba keveset járt, de az Úristennel való kapcsolata bizalmas és meghitt volt és a nap bármelyik órájában elbeszélgetett vele. Sosem verte a mellét, hogy az Oristen bocsássa meg bűneit, sőt olyan szerény volt, hogy a mennyországot meg sem említette, és éppúgy, mint ahogy a halálra nem gondolt, éppúgy nem gondolt a mennyországra. Mari néni élni akart, heves ragaszkodással csüngött az életen, és miközben reszkető kezével felvarrt egy gombot vagy egy kapcsot valamelyik gyerek ruhájára, mély áhítattal arra kérte a Mindenhatót, hogy hátralevő napjait munkával tölthesse el. Ehhez a fohászához többnyire magyarázatokat is fűzött, jámbor alázatosságában mintegy bocsánatot kért, hogy élni akar ... Igaz, ő maga is belátja, hogy keveset dolgozhat már, alig lehet már valakinek a hasznára, és éppen ezért azt a kegyet kéri, hogy senkinek a szolgálataira rá ne szoruljon, maga végezhesse el mindennapi munkáját és ne legyen senkinek a terhére. Még itt akar maradni egy ideig, körül akar nézni itt a grófi kastélyban az árva gyerekek között, ahol azelőtt mint cseléd tartózkodott. így mundta: „tartózkodott", mert hiszen csak addig tartották, amíg ereje volt dolqozni, míg ereje volt főzni, mosni, takarítani... aztán az unokájához, a cipészlegényhez került. Mari néni imája itt véget ért, mert mihelyt az unokája jutott eszébe, könnybe lábadt a szeme és csöndes sírásra fakadt. Es imája többnyire sírással végződött, mert meghitt perceiben újra meg újra életre kelt az unoka, az utolsó unoka, akit mint kilencvenéves anyóka, temetett el. Akkor a temetésén egyetlen könnyet sem ejtett, és a temetés után Jó sokáig sírni nem tudott, mert öreg szíve olyan kemény volt, mint a kő. Harag, felháborodás, keserűség marta kilencvenéves életét. Rideg, néma és kemény tekintettel utasította vissza a szomszédok vigaszát. A temetés után nagy nehezen viszszavánszorgott az erdő közelében levő kunyhóba, egyenes derékkal leült a vérfoltos ággyal szemben, ahol unokáját mély álmából felriasztották és ahol a fasiszta legények halálra verték az ő jelenlétében. A hóhéroknak három nyelven rimánkodott, németül, magyarul és szlovákul, mert kilencvenéves múltjával különböző nyelven mindenféle urat szolgált, és egyféleképp tördelte kérges, földszínű kezét, hogy egyetlen életben maradt unokáját ne bántsák, de mindez nem használt. A fasiszta legények könnyen elbántak az öregasszonnyal, egyetlen lökéssel a falhoz lapították, amikor újra feltápászkodott és reszkető hangon irgalomért könyörgött. fenevadak módjára őt is véresre verték. A fasiszta hóhérok rendes munkaeszközökkel dolgoztak. Bőrből fonott, vastag korbácsaik voltak, és ha ez nem volt elegendő, akkor következett a gumibot és a pusicatus. A módszerekben sem voltak válogatósak, egyik or unnlrti/írink nnnrtnr. hosszú haiát 10