Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-17 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

HAGYOMÁNYAINK épzömüvészeti élet Pozsonyban A két világháború közötti kisebbségi magyar művéíieti élet egyik központja, sőt úgy is mondhatnók, hogy földrajzi fekvése ellenére fő központja az ősi koronázóváros, Poisony. Itt dolgozott többek között részint állandóan, részint huzamos ideig Alló Gyula, Deéd (Dex) Ferenc, Blanárovits József, Csemtczky László, Csengeli-Staudt Mihály, FUschrann Artúr Hakky Károly, Hargitai Ferenc, Jánoska Tivadar, Kerner Pal, Kühmayer Róbert, Lerchner Gusztáv, Lőrinci Gyula, Mack Lajos, Murmann József, Rigele Alajos, Schubert Gyula, Szemere János, Weyde Gizella, Weininberger Mária, Weiner Irma. Közülük némelyik úgy volt német származású és tartozott a német kultúrkörhöz, hogy kikérte volna magának, ha kétségbe vonják a magyarságát. Akadt köztük olyan, aki kitelepült Németországba és olyan is, aki 1945 után a jobb érvényesülés érdekében szlovák nevet vett föl. A tehetség és belőle fakadó életmű azonban értékében nem lesz több azáltal, hogy oz alkotó hogyan igazodik az érvényesülés pillanatnyi érdekeihez. Az emberi karakter és a mű nem választható ugyan szét, de nincs is köztük - bizonyos értelemben - olyan szigorú kapcsolat, mint ahogy azt Babits / oz írástudók esetében megfogalmazta, maga szolgáltatva cáfolatot a saját tételéhez. A fönt nevezettek közül - a Forum című építészeti és művészeti folyóirat megállapítása szerint többen, mnit Murmann, Jánoska, Deéd, Kühmayer, Lerchner, Mack, Rigele, Weide, Pozsonyban dolgozik ugyan, de külföldre tekint. (Brogyányi K. Forum, 1931, 30. 1 ). A megállapítás némelyik esetében kétségtelenül homályos, mert hiszen Jánoska Tivadar pozsonyi és magyar mivoltát o korszak végén túl is őrizte és vállalta annak következményeit. Az pedig, hogy érvényesülés és megélhetés szempontjából a határokon túli lehetőségeket sem hagyták ki a számításból, az nemcsak érthető, hanem helyeselhető is. Kevés olyan várost ismer a történelem, amely egymaga tudta volna eltartani a benne munkálkodó művészeket s ho akad is erre néhány példa, azok is inkább a városállamok (Athén, Firenze stb.). Képzőművészeti téren Pozsonyban működött _ már 1884-től az ország egyik vezető társasága, a Képzőművészeti Egyesület (Kunstverein), amely példáját szolgáltatta annak, hogyan lehet két nép felé fordulva, kettős arculattal is becsülettel szolgálni a helyi és egyetemes kultúrát. A művészek számára Pozsony két vonzási kör határán feküdt. Az egyik vonzási csomópontot Bécs jelentette, ahová országhatár nélkül mehettek azok, akik kíváncsak voltak, miként átt a művészet egy birodalom fővárosában. A másik vonzási központot Budapest, a Kárpátmedence fővárosa jelentette, mindössze, 210 km távolsárga. Ez a főváros korszerűség tekintetében számos vonatkozásban kimagaslóan múlta fölül Bécset és Prágát is, tehát minden tekintetben az ösztönzés, a tanulási lehetőség gazdag forrásául szolgálhatott az induló művésztehetségeknek. A Pozsonytól Ungvárig, Beregszászig terjedő területen a képzőművészeti élet egyik jegecesedési pontja 1920 után is Pozsony maradt, noha a művészeti élet szervezése Flaehe Gyula, Angyal Géza és társai kezdeményezésére, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult Skutecky Döme festőművész támogatásától is kitérve, Besztercebányáról indult ki. Azonban szükségképpen kellett Pozsonynak előtérbe lépnie és az ő főváros-adta előnyeit nem tudta behozni nagyon értékes tevékenysége ellenére sem Észak-Komárom, sem KasIa. A rivalizálás mindig üdvös jelenség, ha ésszerű határokon belül folyik, ha a tehetségek alkotó kibontakozásával, a művelődés terjesztésével s a népi öntudat humánus fokozásával jár együtt. Pozsony egyik előnyét kétségtelenül az 1884. óta működő Képzőművészeti Egyesület jelentette. Az egyetületi tevékenység megítélésében föl lehet állítani maKimalista követelményeket is, de aki ezt teszi, annak vállalnia kell a súlyos tévedésekből fakadó következményeket. Aki a társadalomban építő munkát akar végezni, annak tudnia kell, mi várható el az adott körülmények között egy olyan egyesületi kerettől, amelyet esendő emberek töltenek ki. A legtöbb ember rendszerint egy-egy irányban bizonyul értékesnek, és hasznosnak. S a művészekre ez még fokozottabban áll. Kevés közöttük az olyan, aki az alkotó tehetség mellett egészséges közösségi tulajdonságokkal, gazdasági érzékkel, szervező erővel és képességgel is rendelkezik. Nem bizonyult ez alól kivételnek a pozsonyi Egyesület tagsága sem. A Képzőművészeti Egyesület kettős kultúra jegyében működött, de nem nehéz eldönteni, hogy 1920-ig is inkább a magyar, mint német, jegyében, 1920 után pedig még jobban kiteljesedik magyarsága. A magyar képzőművészet keretei között jutott életlehetőséghez S más kérdés, hogy a benne tömörülő alkotó művészek a lehetőségekkel mennyire tudtak élni. Pozsonyban működött a nagy múltú Toldy-Kör is. Tudományos, irodalmi jellege mellett különösen a színházi életet s a társadalmi (műkedvelő) színjátszást emelte magas színvonalra. Programjából nem hiányzott o művészeti sem, e tekintetben azonban mintha a feladatvállalást átengedte volna a Képzőművészeti Egyesületnek, ahhoz képest e téren kifejtett munkássága lényegesen szerényebb. Pozsony lett a központja a Sarló néven ismert baloldali ifjúsági mozgalomnak is. Ismét nem az a lényeg, hogy a mozgalom túlzó baloldalisága mennyiben ártott saját célkitűzéseinek is, hanem inkább azt kell értékelni benne, hogy a fiatalság egy tekintélyes részének a szemét rányitotta a szociális kérdésekre. Munkájának ebbeii értékét nem ronthatja le az a történelmi következmény, ami megvalósult állapotban halálos meggyalázását jelentette a fiatalság fénylő hitének. A Sarló ugyan nem kimondottan képzőművészeti mozgalom, de azzal, hogy Deéd Ferencet foglalkoztatta, Tallós-Prohászka István somorjai festőművészt szárnya alá vette, hogy olyan induló művészeket, mint Lőrinci Gyula festő-grafikust, vagy Csáder László iparművészt - hogy csak pár nevet említsek - a széles tömegekhez szóló realista művészet felé indított olyan világban, amikor az avantgard szélsőségei még kizárólagosságot igényeltek ott, ahol a képzőművészeti műveletlenség vagy a kialakult terrorisztikus légkör nem tudott egyensúlyt teremteni a szemben álló irányzatok között, ez a mozgalomnak kétségtelen érdeme. Pozsonyban működött az 1931-ben alakult Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (Masaryk Akadémia), amely hivatva volt annak a programnak a megvalósítósára, amelyet nevébe foglalt. Ismerve történetét, tudjuk mi mindennel próbálkozott, mit sikerült elérnie s mivel maradt adósa a váradalmaknak, amiket iránta tápláltak és a lehetőségeknek, amik megnyíltak előtte. Áll ez o Szlovensikói Úttörő Művészek (SZUM) néven létrejött csoportosulásra is, amely 1931 óta ugyancsak Pozsony székhellyel működött. Nem tudunk egyetérteni azzal a megállapítással hogy ezek az eddig említett intézmények nem tudtak érdemleges munkát végezni. (Brogyányi Kálmán i. m. 33-34. 1.). Ismerni kell a kisebbségi életre nehezedő mindenoldalú elnyomást ahhoz, hogy a létező egyesületekkel, megindult mozgalmakkal szemben a követelményeket helyes mérték szerint állítsuk föl. A Képzőművészeti Egyesület kb. 200 tagot számlált, előadásokat szervezett, és saját keretében számos kiállítást rendezett. Ezek közül legjelentősebbek kétségtelenül a fönnállása négy évtizedes fordulóján, 1924-ben és öt évtizedes fordulóján, 1934-ben rendezett kiállításai. Különösen az utóbbi volt nagyszabású, bár lélektani szempontból az 1924. évi kiállítás a hitet növelőbb. Nincs helyünk fölsorolni a kiállító művészek nevét, de ha csak annyit mondunk, hogy egy-egy kiállításán fölvonult a szlovenszkói magyar művészek színe-java, köztük a fiatal tehetségek is és a kárpátaljaiak közül is azok, akik jelentkeztek, pl. Erdélyi Béla Ungvárról rendszeresen, akkor e kiállítások magyar szempontból reprezentatív voltát is el kell ismerni. (B. K.: A jubiláló Képzőművészeti Egyesület. Forum, 1934. 325-26. 1.) Ha a Pozsonyban rendezett többi és más keretben rendezett kiállításokat áttekintjük, korántsem olyan szegényes a kép, mint amilyennek a kortársak látták, joggal várva a mindig többet. A magyarság Pozsonyban sem rendelkezett önálló kiállítóhelyiséggel. Tudjuk, hogy a helyiség nem mellékes eszköz a művészeti életben, de jelentőségét túlértékelni sem szabad. A művek érvényesülése jobban sikerülhet megfelelő körülmények között, de a műveit ember számára mégsem a traktólás a lényeg, hanem maga a mű. Láttunk kiállításokat Pozsonyban, magyar művészek részéről a Borový Szalonban, a Pálffy palotában a Carlton Szállóban, a Primáši palotában, a Blüh-féle könyvkereskedésben, a Mezőgazdasági Múzeum termeiben, a Képzőművészeti Egyesület Káptalan utcai helyiségében, a Savoy Szállóban és még másutt is, jeléül annak, hogy az élni akaró művésznek mindig az adott lehetőséget kell önmaga megmutatása érdekében megragadni. A Mária utcai Blüh-féle könyvkereskedésben 1934-ben karácsonyi vásárkiállítást rendez művészetben és karakterben egyaránt négy különböző alkatú művész: Gwerk Ödön, Lőrinci Gyula, Reichentál Ferenc és Weiner Imre. Nem tartozik ide, de érdekességként meg kell jegyezni, hogy a képeket cserealapon értékesítették. (Forum, 1934. 369. 1.). 1934-ben a Pálffy-palota emeleti termében Stern Ármin rendezte meg Palesztina kiállítását. - A Káptalan utcai Képzőművészeti Egyesület is szómos egyéni kiállításnak adott helyet. Igy például 1936-ban Reichentál Ferenc mutatta be legújabb műveit. - A Borový Szalon-ban állított ki 1936 végén Fridrik Eszter festőművész és Horová Júlia keramikus (Brogyányi Kálmán Pozsonyi Kiállítások. Tátra, 1937. 1. sz. 29. 1.). A Mezőgazdasági Múzeum termeiben mutatkozott be az Úttörő Müvésiek (SZUM) csooprtja 1937-ben. Ez utóbbiról hadd idézzük itt a kiállítók neveit: mint új kiállítóművészt említi a korabeli beszámoló Álló Gyulát, és Staudt Mihályt. Az új művészeti törekvések képviselőiként Prohászka Istvánt, Lőrinci Gyulát, gróf Pálffy Pétert és Weiner Imrét. Pálffy a kubisztikus törekvéseket képviselte, Murmann József a „finoman cizellált nyugatiasságot", Lőrinci Gyulát úgy jellemezte, mint aki elmélyültebb valamennyiüknél. „A derengő, egymásba fonódó finom színek és a víziós formák területe Lőrincz művészetének igazi világa". Tátrai képekkei vonult fel Gwerk Ödön és Polányi Károly. Kárpátaljai motívumokkal Erdélyi Béla. Különös világot képviselt Harmos Károly. Idézzük még a többi szereplőt is: Nagy Márton, Schubert Gyula, Frach, Schaffer, Wintersteiner, a festők, Kühmayer Róbert, Rigele Károly és Fleischmann Artúr a szobrászok közül. Említsük meg már most, hogy a Pozsonyban működő SZUM-ot Jánoska Tivadar festőművész kezdeményezte, a szervezésnek és az irányításnak is ő volt a lelke. Egyébként Jánoska Tivadar áll élén a Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság képzőművészeti osztályának is. Ez a Társaság nagy reménységekkel indult s hivatva volt arra, hogy Pozsonytól Beregszászig egybefogja a magyarság kulturális életét, benne a képzőművészeti életet is. Amikor megalakult, 1931-ben, Dérer dr. miniszter a közgyűlést magyar beszéddel üdvözölte, A Társaság létrejöttével lényegében „a magyarok szabad kezet kaptak kultúrájuk továbbfejlesztésére". (Fo-< rum 1931. 344. 1.). A valóság azonban nem a derűlátás szerint alakult. A Társaság kezdettől szoros együttműködésben állt c Képzőművészeti Egyesülettel és idővel közös kiállításokat is rendeztek, amelyek előkészítésébe mindkét fél kiküldte a maga képviselőit. Az első közös kiállításra o pozsonyi Képzőművészeti Egyesületben került sor, 1934. ópr. 15-22. között. 40 jónevű európai grafikus 52 rajzát állították ki, magyar részről Zichy Mihályét, Csók Istvánét, Ferenczy Károlyét és Rippl-Rónai Józsefét. A Társaság képvásárlásra is irányzott elő bizonyos összegeket, 1934-ben 4000 koronát, ebből a kassai kiállításon 3000 korona értékben vásárolt Halász-Hradil Elemértől, Jassusch Antaltól, Kieselbach Gézától, Feld Lajostól, és Jakoby Gyulától. 1934, júliusában kimondta a Társaság, hogy csakis országos szintű kiállításokon vásárolhat képeket a kebelében felállítandó Magyar Képtár részére. Mert a Társaság már 1933-ban kimondta a Magyar Képtár megalapítását. Az első képek a szlovenszkói művészek prágai kiállítási anyagából a zsűri javaslata alapján kerültek a Képtárba. Gelei Károly dr. pozsonyi ügyvéd egy Schubert Gyula akvarellt vásárolt meg a Képtár számára 1934-ben. Ekkor még csak annyit Ígérhetett a Fórumban a Társaság, hogy mihelyt olyan teljessé válik a képanyag, hogy méltóképpen reprezentálhatja a felvidéki magyar művészetet, akkor megnyitja a nagyközönség számára is. Közben új székhái építésre is gondoltak, abban kapott volna helyet a képtár, könyvtárral és előadóteremmel együtt - (a Káptalan u. 13. alatt. Azzal, hogy a Társaság csak országos szintű kiállításokon vásárol képeket, azt a célt is szolgálni akarta, hogy segítse az ilyen kiállítások anyagi sikerét. Ez alól csak a Társaság művészeti osztálybizottsága tehetett kivételt. A Társaság 1934-ben határozta el országos szintű magyar képzőművészeti díj alapítását, amelyet évenként ítélt oda egy háromtagú zsűri. A díjat csak magyar nemzetiségű művész kaphatta meg, díjat még nem nyert alkotására. A díj két arany plakettből és kisérő oklevélből ált. A Társaság 1933-tól a Siőnyi Endre pozsonyi építész által szerkesztett és Pozsonyban megjelenő Forum c, építészeti, építőipori és művészeti lapot hivatalos orgánumának nyilvánította. 1933-ban a Társaság a rendelkezésére álló 120 000 koronából 2025 000 koronát szavazott meg az irodalmi és művészeti osztálynak. Az utóbbinak elnöke Jánoska Tivadar, osztálytiktára Brogyányi Kálmán. De már ugyanebben az 1933-as évben, február 18-i rendes évi közgyűlésen a Társaság külön indítandó folyóiratáról vitatkoztak. Magyar Figyelő néven negyedévenként 80 oldalas terjedelemben akarták megjelentetni Pozsony székhellyel. A folyóirat még ebben az évben meg is jelent 1938. után is Pozsony lett a Szlovákiában maradt tekintélyes magyar művészgárda művészeti életének a központja. Az ott élő művészek már 1939-ben megrendezték kiállításukat Pozsonyban, majd ezt követően minden évben. A Zobor vidékén, Menyhén művésztelepet létesítettek. A Környei Elek szerkesztésében 1944-ben megjelent Szlovákiai Magyarok Képes Naptárát teljes egészében a határokon túl élő magyar művészet szolgálatába állították. A naptárban a következők szerepeltek: Angyal Géza (Körmöcbánya), Álló Gyula (Szunyogdi), Bártfay Gyula (Nyitra), Blanárovits József (Pozsony), Boreczky Kornél (Nagyszombat), Csemiczky László (Pozsony, Csemice) Csengeli-Staudt Mihály (Pozsony), Plache Gyula (Pesztercebánya), Hargitai Ferenc (Pozsony), Hermély Viktor (Körmöcbánya), Kerner Pál (Pozsony), Kiszely Nándor (Benedekfaiva) Pálffy Péter (Vöröskő), Polányi Károly (Rószahegy), Rákosy Ernő (Eperjes), Saxa József (Lőcsee), Schubert Gyula (Pozsony), Weinberger Mária (Pozsony). Ez időben, 1939. óta, a Képiőművészeti Egyesület tartott fönn művészképző tanfolyamokat, Álló Gyula festőművész irányításával. Az utánpótlásra is gondoltak, fiatal tehetségeket karoltak föl, s juttatták őket továbbképzéshez. A második világháború még kevésbé kedvezett a művészetnek, mint az első, amelyben számosan mint rajzolók és hadifestők működhettek. Mindezek a cserépdarabok, amiket a fentiekben fölidéztem, csak néhány mozzanat Pozsony magyar képzőművészeti életéből, a két világháború közti időszakból. A Fórum kivételeivel nem történt említés a Pozsonyban megjelent magyarnyelvű sajtó művészeti életét illető tevékenységéről. Arról sem, hogy itt írta művészeti cikkeit 1931-től 15 éven keresztül Szalatnai Rezső, akinek idevágó munkássága külön fejezetet érdemel. Itt rendezte meg a Sarló nagy feltűnést keltő siociofoto-kiállítását. Nem esett szó Szalatnai mellett másik művészeti író, Brogyányi Kálmán munkásságáról sem, aminthogy arról sem, hogy kik indultak a városból a művészet útján, rajzottak szerte szét a szélrózsa minden riányában. (Ebben a városban tűnt föl a losonci Szabó Gyula 1937-ben!) És a városban folyó képzőművészeti élet sok-sok egyéb megnyilatkozásáról, így a falai közt zajló művészeti vitákról sem. Mindez meghaladja egy rövid cikk kereteit. Talán nem tévedünk, amikor azt hisszük, hogy ez a vázlatos előadás is számos tanulság leszűrésére nyújt alkalmat, múltra és jelenre nézve egyaránt. SZÍJ REZSŐ