Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-17 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

Semmi sem olyan csalóka, mint az ember élete. SENECA sCS N e/3 O Íz autóbuszról egy nő és egy férfi ** lép a nyári nap tüzétől olvadt járdára. A nő megáll, egyik lábát magasba emeli, mint a gólya, aztán valamit mond a férfinak és lefelé mutat, cipőjének hegyes sarka lyukat ütött a puha aszfaltban. Nevetnek, aztán a nő pipiskedve, óvatosan halad tovább. Ezt mind jól látom innen a széncsúszdából. A kerítésrácsok mellett húzódik az országút. Teherautók, autóbuszok, személygépkocsik száguldanak olyan gyorsan, mintha menekülni akarnának a nap élesen tűző sugarai elől. Itt a csúszdában locsolni kellene a szenet, nehogy begyulladjon a nagy melegtől, de most nincs mit, mert az emberek mindet megveszik, már jóelőre készülve a télre. Ma reggel óta valahonnan teherautókkal hordják a szenet a telepra Most is itt áll egy billenőszekrényes óriás. A kocsiszekrény megdűlt ís a hátsó borda retesznyílásán lassan potyog a szén a szállítószalagra. A szállítószalag másik végén már tekintélyes kupac domborodik. Hárman figyeljük a szén útját, a rakodómunkás, a gépkocsivezető, aki levetette ingét és most a vezetőfülke lépcsőjén ülve szívja a füstöt, és én. A szakig motorja hirtelen különös hangon búgni kezd. Ha az élettelen tárgyak panaszkodni, érezni tudnának, azt mondanám, hogy sír. A rakodómunkás kikapcsolja a gépet, valamit igazít rejta, aztán újra beindítja. A szén ismét elindul a teherautóról a kupacra. Ez csak útjának első része. Innen mad újra elviszik mély sötét pincébe, onnan izzó kályhába, vagy hatalmas kazánba dobják, a lángnyelvek előbb körültáncolják, aztán belemarnak és amit évmilliók fizettek keményre, hamuvá válik az ember szolgálatában. így kell megszületni és megsemmisülni, keménnyé válni és elporladni, lángokba hullni, lánggá lenni, aztán hamuként omlani a mélybe. Magyon meleg van. A munkás ls ing " nélkül dolgozik. Szikár testén néha játékosan türemlenek az izmok. A szénpor rátapadt a bőrére, a feket bőrön a verejték szeszélyes ábrákat rajzol. Egy csallóközi faluban lakik. Naponta közel három órán át utazik Reggel a munkahely, alkony táján pedig az otthon felé. — Kell a pénz uram. Öt családom van. Tudja az mennyi kenyér, meg mennyi szandál a fiúknak, mennyi pántlika a lányoknak? Lenne munka közelebb is, dehát kisebb pénzért, ezerhétszázért, ezernyolcszázért. Itt meg kétésfélezer az átlag. Hát nem valami elegáns munka. Látja. Ha én abból a szénporból, amit már lenyeltem, brikettet csinálhatnék, egy egész télen át fűthetnék vele. Most szép egyenletesen hull a szén a kupacra. Cigarettát húz elő a nadrágzsebéből. Bystrica. Egy csomag füstölnivaló, ez a napi norma. Többet nem lehet. Kell a pénz. Leülünk a fakarikákra. Amikor nincs szén, akkor a fával dolgozik. —Van fűrészgépünk, azzal. Utána meg karikákba kötöm. Még ezt is meg kell tanulni. Hogy az ember szép szabályos karikát csináljon a gyújtósnak valóból. Hát látja uram, ea az ember élete. Reggel rohanás a munkába, délután meg rohanás haza. Megetetem az állatokat, a ház körül is akad tennivaló, mert a gyerekek közül négy úgy van, hogy az egyik kicsi, a másik meg apró. Csak a legnagyobbik, az Ilonka segít, ő már tizenegy éves. Ilyenkor nyáron, mikor nincs tanítás, mindent megcsinál. Szeptembertől persze megint nehezebb lesz. Mem jó ilyenkor az asszony, a feleség, " a családanya után érdeklődni. Ki tudja milyen ostorral vágok végig a lelkén. Mit lehet tudni, hogy mi van az asszonnnyal... elment egy másikKal, kevés volt neki ez az egyszerű ember, aki itt ül mellettem a fakarikán, szívja a kesernyés cigarettafüstöt és már le sem törli homlokáról a verejtéket, hiszen tudja, hogy úgyis hiába ... minden lehetséges. A motor megint sírni kezd. Megigazítja, aztán felemeli a szállítószalag egyik végét, ráteszi a kupac tetejére, hogy egyenletesen nőjjön, duzzadjon. — Persze, ha az asszony otthon lenne... Amíg ez a baj nem ért bennünket, nem volt nekem semmi gondom. Megkerestem a kenyeret, az asszony meg vigyázott a házra meg a gyerekekre, nyáron még a keresésbe is belesegített, mert mindig elment a szövetkezetbe dolgozni. Már arra gondoltunk, hogy új házat építünk, mert ez a mostani kicsi is, meg rozoga is, hiszen már az öregapám is ebben született. Szépen elterveztük mi az egészet. Az asszony még papírra is felírta, hogy lesz, mint lesz. A vonalas füzet hátára írta. Mert van neki egy olyan füzete és abba felírja mire megy a pénz. Akkor valahogy megsápadt, megfogyott, enni sem tudott csak a gyomrát fájlalta. Az öreg doktor megvizsgálta aztán engem hívatott. Ido figyelj István — mondta — itt a papiros. Beviszed az asszonyt Pozsonyba a kórházba. Itt a cím a borítékon. Nagyon megijedtem, egyre csak kérdeztem, hogy mi a baj, de azt mondta ő csak sejt valamit, de bizonyosat csak a kórházban tudnak megállapítani. Autóbuszszal jöttünk be. A kórház ott van a Beneš-utcában, most azt hiszem más neve van. Ayan keserű lesz számban a füst, hogy " a szívem is belesajdul. A hátam mögött, túl a rácson, az országúton sikoltva fékez egy gépkocsi. Vagy . . . vagy csak bennem sikoltott valami? — Mi a baj — kérdem halkan. — Rák. Gyomorrák. Két hét múlva megmondta a doktor. Azt is, hogy ... későn vettük észre, előbb kellett volna, akkor talán ... Ülünk egymás mellett a fakarikán. Ezt is a lángok emésztik el, ebből is hamu lesz. Jaj, hát mindenből? Mindenkiből? Én, te, ő üvöltenénk a kíntól, a marcangoló tehetetlenségtől, én, te, ő ökölbe szorított kezekkel sírnánk, ez a szénportól fekete ember, ez a verejtékmarta férfitársam pedig szinte kővé merevült mozdulatlan arccal beszél a fájdalmáról. Mert mit tehet, hiszen neki öt családja van. Neki tegnap is rakni kellett a szenet és hóinap is itt áll majd a csúszda udvarán. — Tudja uram, milyen nagyszerű aszszony az én feleségem? Dolgos, beosztó, rendes. Lánykorában egy tanító is legyeskedett körülötte, dehát ő csak engem választott, aztán olyan boldog ember voltam, de olyan boldog ... Hirtelen elhallgat, mintha restellné, hogy ennyire kinyílt. Nagyon messzire néz, tekintete áthatol a falakon, hogy ahhoz a kórházi ágyhoz érjen. — Márt öt hónapja bent van. A legkisebb családom, a négy éves Pisti meg minden este sír, hogy miért nem jön haza anyukat. Akkor aztán a többiek is sírnak. Csak én nem... nekem nem szabad. Igen, neki nem szabad. Ö nem keserítheti még jobban a gyerekeket. Neki hallgatni kell, az anyja után vágyódó gyermek zokogását, a gép panaszos nyikorgását, meg a saját szíve kínoktól gyorsuló dobogását. Éget a napfény. A széncsúszda udvas rán a rakodómunkás ismét feljebb helyezi a szállítószalagot. A szénpor behatolt szájába, orrába, fülébe, fekete hajszálai közé, rátapadt a bőrére, amelyen a lefelé gördülő verejtékcseppek rajzolnak furcsa csíkokat. A szénkupac már emeletnyi. Néhány rög megindul sietve a kupac tetejéről a mélybe. Talán el akar bújni, hogy később kerüljön a lángok közé. hogy később váljon hamuvá. A rakodómunkás is menekülni szeretne. A bánat elől, a gondok elől, szegény, megkínzott lelke fájdalma elől. De ő nem menekülhet. PÉTERFI GYULA Mióta a Mariner 7. amerikai űrszonda kimutatta, hogy a Mars bolygón nincsen élet. szegényebbek lettünk megint egy illúzióval. Kráterek vannak, meg mészkő, meg „isa por és hamu". Hát é.demes volt ezért odafáradni? Es mit csinálnak ezután fantáziájukkal a vicclapgyártók, meg a karikatúra rajzolók? Anténnafejü. csápszemű, hatlábú emberkéiket átköltöztetik további bolygórendszerekre? Mert hiszen — hála a gondviselésnek meg a galaktikának — akad ebből elég. No és azután? Mi lesz, amikor már mindenhova befurakodtunk és megállapítottuk, hogy sehol sincsen semmi? Még csak ritkított levegő sem? Hogy megjártuk azzal a Holddal is ... Csak kecsegtetett, kecsegtetett, kacérkodott velünk, hunyorgott felénk hamiskásan, /azóta is azt teszi j, és a végén kiderül róla, hogy talajában használható ásványi anyag, szén, brilliáns, dinamit, atomgáz — de még csak egy valamiféle influenza vírus sem található. Mire volt jó akkor az egész? No persze ... mondjuk ... a Holdról, mint legközelebbi szomszédunkról legalább figyelni lehet a földön lefolytatott stratégai műveleteket. Szükség esetén lövöldözni is lehet róla, vagy kisugározni... Vagy tudom is én mit csinálni? De mit lehet kezdeni a Marssal, Vénusszal, vagy éppen a Merkúr bolygóval felfedezése után? Tessenek elképzelni, hogy körülbelül két esztendőt tesz ki az oda vissza való utazás. Amennyiben takarékosan bánunk az idővel és a fénynél is gyorsabban száguldunk. A Vénuszra jutáshoz még ennél is több idő kell. A Neptunról, Merkúrról már nem is szóival Kutatásaink közben betévedhetünk olyan bolygórendszerre is, amelyiknek eddig neve sincs j mi leszünk a névadószülők!), és ahonnan évtizedekig tart, míg az asztronauta visszaérkezik a Földre. A kilövőhelyen közben teljesen elfeledkeztek arról, hogy valamikor kilőtték. Kortársai már nem is élnek és előfordulhat, hogy igazolnia kell magát, miután nagy üggyel-bajjal, erőfeszítéssel, izgalommal kihalászták őt az óceánból. Be kell bizonyítania, hogy földi illetőséggel bír és nem holmi alacsonyrendű bolygólakó. Minden lehetséges ezekután a mi, lehetetlenségeket nem akceptáló korszakunkban. Minden! Még az is, hogy a Holdról lehozott terméskőről kitudódik, hogy kizárólag múzeumi használatra alkalmas. Es, hogy nincs is annyi múzeum a világon, amennyi kőzetet le lehet hordani a Holdról. Akkor pedig aranyba, platinába foglalva, apró „Holdszilánkok" jelennek meg az ékszerüzletek, bizsutériák kirakataiban, és női nyakdíszként, gyűrűként, melltűként, fülönfüggőként árusítják. Nem utolsó megoldás ... Veszett fejszének a nyele! Ahogyan én a nőket ismerem, nem lesz az rossz üzlet! Es ahogyan az amerikaiakat ismerem, erre az üzletre rá is jönnek! Es ahogy a kereskedelmi erkölcsöket ismerem, idővel több lesz a földön a „holdkő ékszer" mint a lehordott kőzetanyag. Nem lesz azért fennakadás, a nők majd hamisított „holdköveket" viselnek. Szeretett anyaföldünket vásárolják meg drága pénzen platina és arany foglalatban. Fontos az Illúzió! Ez, természetesen csupán a dolgok anyagi része, hátra van még az erkölcsi. Milliárdokat j dollárban/ fektetünk bele, hogy megállapítsuk — a semmit. Ennyiben azért mégsem maradhat! Kutatunk tehát továbbI Kerül amibe kerülI Addig kutatunk, amíg fel nem fedezzük, hogy a tejúton épp olyan mértékben akad tej, mint a Marson marslakó. A fiastyúk körül nem léteznek tyúkok és a Saturnusnak nincsen gyűrűje. Mennyi felderíteni való akad még bolygórendszereinkben! No de végül... remélhetőleg mégiscsak elérkezünk valahova. Valahova, ahol ősz öregúr fogadja asztronautáinkat a landolásnál, kenyérrel és sóval, és azt mondia: — Szóval megérkeztek az urak! Tartottam tőle! Es mondják, kérem mennyiért tagadnák le ott, ahonnan jöttek, hogy felfedeztek minket? Tudják, eddig mennyország volt az életünk, és ahogy én a földi dolgokat figyelem ... Szóval, egy szó mint száz, hagyjanak kérem minket békében! Es akkor a mi asztronautáink azt felelik: — Nem lehet! A parancs parancs! Azt mondja erre az öregúr: — Mi örömük telik önöknek abból, hogy minket felfedeztek? Es egyáltalán mi céljuk van a bolygónkkal? — Civilizáljuk! — felelik az asztronauták. — Kultúrát teremtünk. Megismertetjük önöket magas technikai felkészültségünkkel, hogy minden ellenséges támadás ellen vértezve legyenek. — Nekünk nincsenek ellenségeink, uraim! — védekezik az öregúr! — Majd lesznekI — nyugtatja meg őt az asztronauta. — Idejönnek a hadvezéreink, művészeink, tudósaink. —• Igent Elsősorban a tudósok jönnek ide, akiknek köszönhetik, hogy egyáltalán fel vannak fedezve! — Es minek jönnek ide az önök tudósai? — Hogy tovább kutassanak! — Hát létezik még valami, amit nem fedeztek fel? — Létezik uram! — Ugyan micsoda? Melyik bolygó az, amelyiken még nem vetették meg a lábukat? Amelyiknek még nem fedezték fel a szépségeit? Amelyiken nem csináltak világbékét? — A Föld az a boylgó... — vágják ki öntudatosan az asztronauták! — Ahonnén önök érkeztek? Es idáig kellett repülniök, hogy felfedezzék? A földet, ahol élnek, kutatnak és felfedeznek? Ugyan ... uraim! Hát nem tudják ezt elvégezni odahaza? — Nem tudjuk, uram! — válaszolják az asztronauták és űrruhába bújtatott keblük beleremeg. — Nem tudjuk kérem, mert hogy erre kedvet kapjunk — mint a költő mondta — szükségünk van a megszépítő messzeségre! DÁVID TERÉZ