Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-14 / 190. szám, csütörtök

R U D N Y A N S ZKY i [ ISTVÁN J I CIKK- J iSOROZftJA I LEHET-E A BÉKE HÍDJA? A Jordán keskeny és sekély folyó, de vize megtermékenyítette a völgyet. Most a barna vizű folyócska a világ egyik legnyugtalanabb demarkációs vonala: nyugati partján megszállók, akik szinte naponta lövik, nyugtalanítják a keleti part jordániai őrségét. Éjjelenként viszont palesztinai fedafin-önkéntesek úsznak át rajta, hogy lecsapjanak az izraeli őrjáratokra. Meg-megismétlődő tűzpárbajok színhelye a Jordán völgye, de amikor elhallgatnak az ágyúk, a Jordán partján, a hídra vezető utakon hosszú sorban gyülekeznek a teherautók, a rokonlátogatásra igyekvő utasok. E

gyik napon áruforgalom zajlik a hídon, másik nap lezárják a hidat, mert névleg hiába van tűzszünet, az ágyúk dühödten feleselnek egymásnak ... Ez a híd a híres Allenby, majd H'usszein-híd pótléka. Az eredeti híd elgörbült vastraverzei a vízbe lógnak, rajtuk uszadék, a Jordán piszkos hordaléka. Párszáz lépésnyire a roncsoktól az ideiglenes új hidacska felszedhető deszkapallóval: egyik végén izraeli katonák ácsorognak, a híd karfáján üldögélnek, hanyagul lóbálva géppisztolyalkat, a másikon jordániai katonák és csúszós ulánnssisakot viselő feketeruhás jordániai rendőrök irányítják az átkelőforgalmat. A kép békés — az ellenséget alig pár lépés választja el és a fegyverek nem néznek szembe. Időnként feldübörögnek a deszkák: jól megrakott hatalmas teherautók szállítják Jordániába a megszállt területről a friss zöldséget és gyümölcsöt, a Holt-tengerből párolt sót... A béke hídja? A békés árucsere, a rokonlátogatás hídja? A megbékélés reményének Jelképe? Látszatra, a felületes szemlélő számára talán így van. Népes arab családok baktatnak át a hídon, hazatérőben Jerikóból, Rammalahból, ahol a megszállott területen kitartó rokonságot keresték fel; rég látott, talán elveszettnek hitt testvért, nővért ölelnek-csókolnak az emberek a hídfőnél és egymást átölelve, örömkönnyekkel szemükben mennek el a poros úton, a biztosabb távolban parkoló autók felé. Az arabok szokása szerint lámpácskákkal, színes képekkel, rojtokkal díszített, tarkabarkára festett kamionok újra meg újra megremegetik a hidat; az áruszállítás simán megy, csak a rendszámtáblát kell kicserélni a tehergépkocsikon, amikor átjönnnek a megszállt területről vagy visszafordulnak áruért. Izrael propagandája ezt a békés képet nemegyszer felhasználta arra, hogy rámutasson: lám, a jordániaiakon múlik, hogy a híd a béke hídja legyen — csak el kell fogadniuk a kész helyzetet, el kell ismerniük vereségüket és a győztes jogát, le kell mondaniuk Jeruzsálem arab városnegyedéről és a Jordán menti terület egy részéről Ha elfogadják a békét, akkor a Jordán békehatár lehet" — mondják és turistákat hoznak a hídhoz, hadd lássák, milyen békében közlekednek az emberek rajta. f\e elég megkérdezni a teherautók sofőrjeit, a látogatókat, vajon miért engedi Izrael ezt a „kishatárforgalmat", hogy megtudja az ember, mi rejlik a látszatra oly idilli kép mögött... Izrael lényegében saját mezőgazdaságát védi az olcsóbb arab termények ellen! Az izraeli parasztok tiltakoztak az ellen, hogy a jordániai olcsó zöldáru megjelenjék a tel aviv-i piacon és ártson érdekeiknek. A ciszjordániai zöldség-gyümölcs nem vihető be tehát Izraelbe — hadd menjen át Jordániába. Ezzel elkerülhető a gazdasági válság a megszállt területen, vagyis a hatóságoknak nem kell törődniük az arab parasztok gazdaságával — nem is igen mernék fokozni a lakosság ellenállását a mezőgazdaság elsorvasztásával. Másfelől az ammani kormány tudomásul veszi ezt a helyzetet és a maga részéről azzal indokolja a kereskedelmi forgalom fenntartását, hogy az arab parasztok védelmét szolgálja és elősegíti nemcsak a megszállt terület lakosságának megélhetését, hanem az ország többi részének ellátását is. így a kölcsönös érdek fenntartja a Jordán hídjának forgalmát, annak ellenére, hogy a tűzpárbajok, az izraeli támadások szinte mindennapossá váltak. És elég elővenni a távcsövet, hogy a híd mögé lásson az ember. A híd mögé, ahol a magasban, a homokhegyek gerincén izraeli erődöket építenek, ahol ágyúk torkába látni, ahol bulldózerek és félmeztelenre vetkőzött katonák dolgoznak a tüzelőállások megerősítésén. Izraelben sokan nyíltan hirdetik: be kell rendezkedni a Jordôn nyugati partján, be kell kebelezni a megszállt területek lehető legnagyobb részét. De a jordán király megmondta és ezzel egész népének állôspontját is kifejezte: vagy béke, vagy területhódítás. Ha Izrael területet akar elvenni Jordániától, nem kaphatja meg a békét, s ha valóban békét akar, le kell mondania expanzív terveiről. A kettő együtt nem megy. E

zért nem lehet a béke hídja, amelyen látszatra oly békésen közlekednek az emberek és a teherautók. Amíg a Jordán hídjának pallóit bármely pillanatban felszedhetik, amíg a híd mögül a homokkőhegyek erődjeiből lövedékek zúdulnak a folyó keleti partjára, amíg támadó gépek zúgnak el a folyó felett, amíg Izrael nem hajlandó kivonulni a megszállt területről, nem lehet igazi béke a Jordánnak sem partján, sem hídján. Következik: 3. A JORDÁN-PARTI LIDICE Ez a két kép drámai dokumentum: a Jordán folyónak ezen a hídján, a vízberoskadt roncsokun át több százezernyi arab menekült el az arab agresszor elől, odahagyva mindenét... A menekültek vissza akarnak térni otthonaikba. IJt+SXtütt , NE HAGYJÁK GARÁZDÁLKODNI A KÖZVAGYON RONGÁLÖIT Dicséretes dolog, hogy Losonc város vezetősége az utóbbi időben nagy gondot fordít a város utcáinak rendbehozatalára. A régieket javítják, s állandóan újakat építenek. Örömmel látjuk ezt, s éppen ezért elkeserít bennünket, amikor az új, szépen rendbe hozott utak felelőtlen rongálását látjuk. Most pl. a Gorkij, a Hollýtömb és az Irtvány utcák lakói háborodtak fel, ismeretlen rendeltetésű hatalmas lánctalpas bagger járt több napon keresztül utcáikon végig. Nem a zaja, hanem az éles lánctalpak okozta kár háborította fel az említett utcák lakóit. A lánctalpak kíméletlenül rongálják az úttestet, a járdát, az aszfaltot. Magam ls láttam a bagger által felvágott járda aszfaltját. Az úttesten pedig mély vágásokat hagyott maga után, s nagy kárt tett az aszfaltburkolatban. — Sajnos, Losoncon mindent lehet büntetlenül csinálni — mondotta az egyik elkeseredett dolgozó. — Az utcai fákat, parki bokrokat is tönkreteszik. Meddig tűri ezt Losonc város vezetősége ...? Meddig engedi garázdálkodni a kártevőket...? Erre kíváncsiak az Irtvány és környékének lakói. SÚLYOM LÁSZLÓ LAKSZAKÁLLASI JEGYZETEK i. Tikkasztó augusztusi hőség, még a faluszélen hancúrozó gyermekek i3 a fák árnyékába húzódtak. A szövetkezet irodájában tárt ajtók és ablakok fogadják a látogatót. Bajcsi Imre agronómust csupán véletlenül találom íróasztala mellett. Köztudomású, hogy nem szeret az irodában ülni. — Sejtésekre, feltételezésekre ma már nem lehet építeni. Azért vagyunk itt, hogy kitapogassuk a fejlődés irányát. Ez — tekintve mai árpolitikánkat — nem könnyű feladat. A tagok viszont elvárják, hogy jövedelmük a jövő évben se legyen kevesebb. A szövetkezet vezetőségének a munkáját a „kétszer mérj, egyszer vágj" elgondolás jellemzi. Nem véletlen, hogy az 1300 hektáros gazdaság az országos élvonalba tartozik. Munkaegységük értéke 32 korona, ehhez járul a másfél kiló természetbeni és a prémiumok. Az agronómus legszívesebben a saját munkaterületéről beszél. Náluk a terméshozamok nem érték el a tavalyi szintet, búzából 43, árpából 40 mázsa termett hektáronként. De mivel az idén lényegesen növelték a vetésterületet — 617 hektáron termesztettek gabonaféléket —, így a terméseredmények majdnem a tavalyi kétszeresére emelkedtek. Természetes, hogy az említett terület 70 százalékán szovjet búzafajtákat termesztettek. — Már évek óta kísérletezünk a különféle búzafajtákkal. Tavaly a kísérleti parcellákon az olasz és a jugoszláv búzafajták legkisebb hozama 53 mázsa volt hektáronként. Az idén a legnagyobb hozam 39—40 mázsa volt. Az okot a talajban és részben az időjárásban kell keresni, mert februárban egy időre víz alá került ez a terület. 2. A falu végén, kicsit elbújtatva húzódik meg a három szomszédos szövetkezet közös beruházása, a zöld takarmánylisztet készítő üzem. — Alig egy hónapja dolgozunk, mondja Menyhért Károly üzemvezető. Az üzemeltetést 24 dolgozó biztosítja, a beruházás arányában. A mi szövetkezetünk vállalta az építkezési költségek felét, így mi adunk 14 munkást, a szomszédos bogyai és szilasi szövetkezet közösen ugyanennyit. Az első hónapban a három szövetkezet 560 tonna zöld takarmánylisztet szállított el a kis üzemből. Egyszerűbb lett a Uikarmánybetakarítás, a lucernaszecska emberi kéz érintése nélkül kerül az üzembe, majd liszt formájában a zsáikokba. Arról már nem is szólva, hog

(y Így mennyivel értékesebb takarmányt nyernek. Ez a 3,5 millió korona értékű beruházás a már említett „előrelátás" egyik lényeges bizonyítéka. 3. A szőlőskert a nyugdíjasok birodalma. A határnak ez a része — alig öt hektárnyi terület —, homokos, csak szőlőtermesztésre való. Kora tavasztól késő őszig 6—8 idősebb ember dolgozik a sorok kőzött. Űk végeznek el minden munkát. Filkó Mihály, Nagy István, Csiba János és Vejlík Imre egy fa árnyékában beszélgetnek. Nyugdíjasok, de dolgoznak. Egyikük csendesen megjegyzi, hogy „az már nem ember, aki nem dolgozik". A beszélgetés a múltba kanyarodik. Hosszú évtizedekig végeztek kemény munkát, ismerik a határt, mint a tenyerüket. Nem talajminta szerint, hanem tapasztalatból tudják, melyik dűlőben terem a legjobb búza és hová nem szabad kukoricát ültetni. Az agronómus mindig szívesen meghallgatja a véleményüket. A gondjaikra bízott szőlő tiszta, rendezett, számukra a szőlőskert több, mint munkahely. Sok mindent átéltek, ott voltak a szövetkezet bölcsőjénél, dolgoztak „jóformán ingyen", így teljesen érthető, hogy magukénak tartják a közős vagyont* még akkor is, ha már „csak" nyugdíjasok. Azok, akik javasolták: bízzák a nyugdíjasokra a szőlőművelést, aligha gondoltak arra, hogy ezzel a lehetőséggel szinte megnyújtják néhány szorgalmas idősebb ember életét. 4. A szövetkezet négy dolgozója a Szovjetunióban töltötte szabadságát. Közéjük tartozik Vejlík Ferenc, a szövetkezet pártszervezetének elnöke is. Alig néhány napja értek haza, így érthető, hogy a pártelnök az élményeivel kezdi. — Az egyszerű szovjet emberek többször megkérdezték, hogy mit akartunk mi január után. Nem a januári változások ellen volt kifogásuk, „ez a ti belső ügyetek" mondták. De azt nem tudják megérteni, miért engedtük meg, hogy a szocializmus ellenségei nyíltan vagy burkoltan támadják a pártot, aláássák tekintélyét, és nyíltan uszítsanak a legjobb barátaink ellen. Megingott az irántunk, helyesebben a vezetőink iránti bizalmuk, ezért következett be augusztus. Teljesítették internacionalista kötelességüket. — Mit felelhettem? Igazuk van. Elmondtam, hogy miként szították nálunk a nemzetiségi ellentéteket, és vádolták a magyarokat a köztársaság egységének megbontásával. Mi akkor, és augusztusban is, internacionalisták maradtunk. A mi falunkban nem hullott szét a Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség Szervezete, ma is 70 tagja van. A pártelnök sertésgondozó a szövetkezetben, ismeri az emberek véleményét. Helyesli az áprilisi változásokat, de a májusi plénum határozatához hozzáfűzi: — A határozatokat konkretizálni kell. Nevezzék meg, kik szították a nemzetiségi ellentéteket a komáromi járásban augusztus előtt, majd kik festették a jelszavakat és kik szidták a szövetségeseinket. Ezek az egyének nem tölthetnek be közéleti tisztséget, mert senki sem hiszi el, hogy most már becsületesen gondolják a párt Irányvonalának az érvényesítését. Mi azt várjuk, hogy a járási pártbizottság is felülvizsgálja az augusztus óta hozott határozatait és az eseményekből leszűri a tanulságot. 5. Az élet itt sem halad zökkenőmentesen. Ugyanolyan problémáink vannak, mint a szövetkezetesek többségének, de az eredményeik lényegesen jobbak. Miért? A kérdésre nehéz egy mondatban válaszolni. A vezetők képességeikkel egyetlen célt, a termelés növelését szolgálják, valóban Igyekeznek „kitapogatni" a holnapot, hogy elkerüljék a meglepetéseket. Ez igaz, helyesebben ez is igaz, de mégsem ez a teljes felelet. Mikor a hnb épülete előtt elhaladok, mindig felbukkan emlékezetemben egy régi kép: Egy csoport férfi áll az úton és hallgatja a járás megbízottjának utasítását: a falut ki kell üríteni, mert az árvíz mindent elsöpör. „Hogy ki megy el és ki marad itt, azt mi mondjuk meg, ez a falu a miénk". Mindössze ennyit válaszolt egy fáradt férfi, Cseh Károly szövetkezeti elnök. Körülötte a járda szélén, félkaréjban álltak az emberek, mint valami védőfal. Ezt a pillanatot festőnek kellett volna látnia. Jártam a faluban a pusztulás napjaiban, majd azóta is jó vili. 14. néhányszor. Kevés szövetkezetben alakult kl ilyen sajátságos nyugodt légkör, amit az értelemre és a szorgalomra épülő önbizalom táplál. CSETÖ JÁNOS ^ 198S