Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

II - JJII Kicsoda, micsoda az író? Sámán, próféta, udvari bolond, Vagy szerény és szorgalmas áru­termelő? Van, aki prózában ír, való­szerű és kevésbé valószerű tör­téneteket mond el, v;.n aki sza­badjára engedett ritmusokban, elénekelhetetlen énekekben mondja el közölnivalóját, s al­kalomadtán felveszi a rímek csörgősapkáját. A daktillkus ritmusról óhatatlanul eszembe jutnak a Daktylosok, Adrasteia istennő ügyeskezű szolgálói, torz, törpe, nyomorék ezermes­terek voltak, ők eszelték ki a különféle mesterségeket, ők a művészek első képviselői a gö­rög regevilágban. Művészek — az istenség szolgálatában, vagy ezer évek múlva: a politika, na­pi érdekek és a hatalom szol­gálatában. Petőfi Sándor még a pusztá­ban világoló lángoszlopnak érezte a költőt, aki arra van hivatva, hogy népét a Kánaán felé vezesse. S a Kánaán? Hol Van a Kanaán? „Ha jnajd a bő­ség kosarából /Mindenki egy­aránt vehet, /Ha majd a jognak asztalánál /Mind egyaránt fog­lal helyet /Ha majd a szellem napvilága /Ragyog minden ház ablakán: /Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, /Mert itt van már a Kanaán!" Több, mint százhúsz év eltel­tével is csodálkozva eszmél fel » z ember: hiszen ez a kommuniz­mus programja. A Pozsonyban diétázó tekin­tetes karok és rendek Kossuth Lajossal együtt megrettentek a márciusi forradalomtól, de Kos­suth nyomban ki is használta ezt a megrettenést, hogy enge­dékenységre kényszerítse a te­kintetes karokat és rendeket. Erre jó volt Kossuthnak a már­eiusi ifjaknak vezérkedő Petőfi, aki vasvillára akarta hányni az urakat és állítólag parasztláza­dást szervezett. Aztán már nem ^olt jó neki. Semmire se volt jó íöbbé, csak arra, hogy elpusz­tuljon a csatatéren, ahol: „ér­ted haltak, szent világszabad­Ság." Belesápad és beleretten az ember, annyi kísérteties analó­giája van ennek a költősors­nak. A történelem alakulásán és fényein okulva mégis mosolyog­va csodálkozik az ember ezen az elszánt és tiszta naivitáson. Hát lehet-e, elegendő-e, láng­oszlopnak a költő? Vezérked­het és valóban prófétává lehet? A világ kommunista pártjai nem kizárólag a költők pártjai. A kommunista párt, a munkás-" osztály élcsapata, mondjuk, s minden kétely nélkül el is is­merjük a tétel igazságát. S a költészet és irodalom szerepe? Az irodalom váljon a pártmun­ka szerves és szervezett részé­vé. Dehát lehet-e, lehetséges-e az Irodalmat megszervezni, mint a kizárólag racionális ismeretek­re és érvekre épülő mindenna­pi agitáciôt? Azt hittük, lehet és lehetséges s olykor az agi­táció és a propaganda színvo­nalára süllyesztettük. Dehát ki szervezte be például Ady End­rét aki már 1909-ben a szívét, az 6 frigy-ládát küldte a magyar proletároknak. A radikális ma­gyar értelmiség és munkásosz­tály szövetségének jelképe, szimbóluma ez az ó frigy-láda. Alaposan kidolgoztuk a mun­kás- és parasztszövetség elmé­letét, mely elengedhetetlen és nélkülözhetetlen feltétele a szo­cialista forradalom győzelmé­nek, de milyen elméletet alkot­tunk magunknak az értelmiség és a munkásosztály viszonyá­ról. Értelmiség, ami helyzeténél fogva nem osztály, értelmiség, amit megfizetünk, értelmiség, ami szolgál. Vajon megküldte volna-e Ady Endre az ó frigy­ládát, teszem azt, személyesen Rákosinak? A nagyon fiatal Tőzsér Arpád első felfigyeltető versében így ír: „Tövis lettem, mert / fa­gyok neveltek. Szúrok, ha szúr­nak, / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új / se régi úrnak. / S jómagam: „Ember vagyok, értelmes, büszke lény, / aki ma­gát adja, de nem szolgál. / Ady Endre a hétszllvafás neme­si család sarja önként és kéret­lenül küldi a szívét, s már ele­ve tragikus alaphangot üt meg: „Véreim, ti dübörgő ezrek, / tagadjatok meg, mégis-mégis, / én a tiétek vagyok. / Dehát miért kell, miért kellett sok­szor elkerülhetetlen tragikus helyzetekbe torkollni, kisiparo­sokból, parasztokból, vagy egyenest munkásokból szakadt értelmiségiek és költők sorsá­nak. Sokszor a szocializmus húsz éve alatt nőtt és nevelke­dett fiatal értelmiségiek sorsá­nak? Aki önmagát adja, az nem bírja elviselni a cselédsort. S végezetül képtelenség is, hogy a szocializmus cselédeket és szolgákat tartson. Az írószövet­ségi tagságot tanúsító igazol­vány sem lehet egyszerűen cse­lédkönyv. Cselédsorsot a szo­cializmusban legfeljebb a való­ban osztályellenség, a megvert osztályellenség érdemel, aki belátta vereségét, és hajlandó kompromisszumra lépni, mert élni akar, tehát szolgálni is haj­landó. Vállalom ezt és ezt, megteszem ezt és ezt, fizesse­tek meg érte. Csakhogy ilyen alapon, cselédlelkülettel nem lehet létrehozni művészetét és irodalmat. Ám engedtessék meg, hogy visszakanyarodjak Petőfihez és Ady Endréhez. Kossuth Lajos az emigrációban úgy érvelt, hogy Magyarországon a kommuniszti­kus eszmének nincs talaja, mert a magyar földmívelő nép. Nemhogy csak ipara és igazi munkásosztálya nem volt akko­riban Magyarországnak, de a marxista tanok se Igen hatol­tak el oda. Nem is hatolhattak, mert a marxizmusból is csak az volt meg még, amit ma a 'fiatal Marx művének szoktunk nevezni. Legfeljebb néhány utó­pista irat forgott — nem köz­képen, csak egyesek kezében. Akkor hát hogyan lehetséges, hogy Petőfi Sándor néhány sor­ba tömörítve máig is kimerítet­len programot volt képes meg­fogalmazni. Vajon ez azt jelen­ti-e, hogy a költő akkor alkot­hat és mondhat ki nagy dolgo­kat, mikor a társadalom erői ugyan jelzik már az előrelát­ható fejlődést, de ennek olyan kevés és észrevehető jele van, hogy csak a költő szeme fe­dezheti fel azokat, s megkiált­ja a hajnalt, de nem az ő sza­vára ' hajnalodik, hanem Ma­dách Imre értelmezése szerint azért kiált a kakas, mert haj­nalodik, s nem megfordítva. Tehát ebben, a hajnal meg­kiáltásában rejlene igazi sze­repe és nagysága? Valami ha­sonlót cselekedett Ady Endre, ezért neveztük el őt a forrada­lom viharmadarának. Am Ady Endre valami mást is tett, felkí­nálta a szívét, az ó frigy-ládát. Lenin az „Állam és forrada­lom" című munkájában még évekkel később is csak rigoró­zus munkás és paraszt ellenőr­zésről beszélt. És Kun Béla a forradalom után kénytelen volt elismerni a budapesti üze­mek technikai és műszaki ér­telmiségéről, hogy rendkívüli mértékben hozzájárult a mun­kástömegek forradalmasításá­hoz. Ma pontosan tudjuk, hogyha az értelmiség nem is jelent egy sajátos érdekekkel rendel­kező osztályt, legfeljebb közép­réteget, mely különféle társa­dalmi osztályokból toborzódik, az a része, amelyet származás és másféle szálak kötnek a munkásosztályhoz és a paraszt­sághoz, és az a része, amely­nél ez a feltétel nincs is meg, de felelősséget érez az embe­riségért, a kulturális, műszaki és tudományos haladás letéte­ményese, és mindaddig az ma­rad, mlg létezik társadalmi munkamegosztás. Annyira az, hogy ennek az értelmiségnek legkiválóbbjai teremtették meg a munkásosztály Ideológiáját is. Épp itt ezen a ponton jutot­tunk el olyan jelenséghez, amit a szektás és dogmatikus kor­látoltság nem hajlandó megér­teni, s amiből a diploma jogán ágáló intellektuális gőg érvet akar kovácsolni az értelmiség vezető szerepének elismerteté­sére a társadalmi és a politikai életben. Uramisten! Ki volt Csokonai Mihály? Elcsapott diák. Ki volt Arany János? Félbemaradt diák. Ki volt Petőfi Sándor? Elcsapot diák. Ki volt Ady End­re? Félbemaradt jogász, ké­sőbb újságíró. Az értelmiség po­litikai és társadalmi vezető sze repéért kardoskodó ál- és zúg­politikusok alighanem még ma is kinéznék őket az irodalom­történetből, a dogmatikusok pedig épp rájuk és népiségük­re hivatkozva kitiltanák az ér­telmiségieket a legjelentéktele­nebb vezető tisztségből ls. Az Irodalom ugyan intellek­tuális munka, szellemi termék, de nem tudomány. Iskolában, közép- és főiskolás fokon ugyan el lehet sajátítani az irodalomelméletet, esztétikát az irodalmi alkotó munkához szükséges és hasznos tudniva­lókat, csak egyet nem lehet ott megtanulni: írni. Úgy írni, hogy az valóban művészet legyen. Ha az értelmiségnek eléggé sze­rencsétlen helyet jelöltek ki a társadalmi osztályok és réte­gek között, talán még szeren­csétlenebb és még bizonytala­nabb helyen leledzik a művész és az író. Értelmiséginek ér­telmiségi ugyan, de nem tudós és munkája nem tudomány, bár egyesek tudománynak szeret­nék kinevezni, mert azt hiszik, úgy magasabb rangot kapna. Mások a politikával hozzák szoros összefüggésbe, s az Író új epiteton ornas viselőjévé vá­lik tőle: politikus költő — vagy író. Hát nem, nem tudós, nem is politikus, még akkor sem, ha volna valami tanult tudománya, vagy ha valóban közéleti sze­repet ls tölt be, mikor Ir, egy­szerűen csak író, ha pedig fi­lozófusnak mondják, az is in­kább gúny, mint elismerés. Az író csak Irő. A tudomány, politika, minden e világon él­ményévé válhat, nyersanyaggá, éppúgy mint az ábécé harminc­egynéhány betűje és anyanyel­vének teljes gazdagsága. Az ábécé betűiből és minden ren­delkezésre álló anyagból lát­szólag arra törekedik, hogy új­játeremtse a világot. Egy tet­szetős elmélet szerint az embe­ri világ totalitását igyekszik kifejezni. Magyarul az emberi világ teljességét. Ez is csak féligazság, mert ami teljes, az befejezett, márpedig jól tudja, hogy a világ: folyamat, tehát sosem teljes. Ha egy folyamat­ként felfogott világ teljességét akarná kifejezni, úgy járna mint a bibliai próféta, akit egy gyermek képében rejtező an­gyal volt kénytelen kioktatni arról, hogy nem lehet a ten­gert átmeregetni egy magunk vájta kis gödröcskébe. A világ teljességét csak sej­teti, s ezt úgy éri el, hogy min­dig folyamatként ábrázolja, azaz sohasem teljesnek és befejezett­nek. Igazi teremtő munkája ott kezdődik, ahol a világfo­lyamat sodrása elakadt, gátba, áthághatatlan határba ütközött. Ilyesmi minden nap és minden pillanatban megesik. Hiszen az időben, mindig a lét legszélső határán élünk. Átlépni a napot és a pillana­tot. Ennyi, ez a művész, író, költő dolga. Csokonai, Arany János, Petőfi, Ady Endre, József Atilla is ezt cselekedték. Életművük ezért mindmáig időszerű. BABI TIBOR SZABÓ GYULA: Asszonyok a földön (1959)

Next

/
Thumbnails
Contents