Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-25 / 173. szám, péntek

P

©trónénak éppen olyan dolgok miatt tetszett a Cervantes Szálló, amelyek miatt mások kellemetlennek tartották. Sötét volt, csendes és csaknem lakatlan. Egyik futó ismerőse ajánlotta, amikor átkeltek a kompon, tőle tudta meg, hogy Montevideo centrumában van. Petrone fürdőszobás lakosztályt kapott az első emeleten, közvetlenül a hallba nyílott. A portán kifüggesztett kulcsok száma után ítélve kevesen laktak a szállodában. Mindegyik kulcshoz a szoba számát feltüntető, kicsi, súlyos bronzkorong volt erősítve — a vezetőség ártalmatlan védekezése, hogy a vendégek zsebre ne vágják a kulcsot. A felvonó a hallal szemben állt meg, ahol két aszta) volt: a kisebbiken telefon, a nagyobbikon napilapok. Szobájától néhány méter választotta el a félvonót. A csapból forró víz tört elő; ez kárpótolta a hiányzó fényért és levegőért. A szoba kicsi ablaka a szomszédos, folyamatosan játszó mozi tetőteraszára nyílott; időnként egy galamb sétált végig a párkányon. A fürdőszobának nagyobb ablaka volt, de csaknem hiába; egy komor tűzfalra meg a távoli égbolt tenyérnyi darabjára lehetett csak kilátni. A bútor jó állapotban volt, fölösleges szekrény és állvány is állt a szobában, és ami ritka dolog, sok fogas is. Az igazgató magas, szikár és teljesen kopasz férfi. Aranykeretes szemüvegen át nézett, és ,az uruguayiak erősen zengő nyelvét beszélte. Azt mondta Petronenak, hogy az emelet nagyon csendes, és hogy a másik szobában, mely az övével szomszédos, egy hölgy él egyedül, aki tisztviselő valahol, és csak este tér vissza a szállodába. Petroné a felvonóban találkozott vele a következő napon. A számmal ellátott kulcsról ismert rá, melyet úgy tartott a markában, mintha nagy aranyérmet nyújtana át. A portás átvette tőle és Petronétól a kul,csot, felakasztotta a táblára, és néhány levélről kezdett beszélni az asszonynak. Petronénak volt ideje megfigyelni, hogy a nő még fiatal, jelentéktelen külsejű, és rosszul öltözködik, mint a keleti vidékről valók általában. A

tárgyalás egy hétig tarthat a mozaikkészítőkkel. Délután Petrone elrakta ruháit a szekrénybe, az asztalon elrendezte papírjait, és fürdés után elindult a belvárosba, közben útjába ejtette ügyfeleinek irodáit is. Beszélgetéssel és koccintgatással töltötte a napot a Pocitosban, majd egyik ügyfele főnökének az otthonában vacsorázott. Már elmúlt egy óra, amikor egyedül maradt a szállodában. Fáradt volt, lefeküdt és nyomban elaludt. Csaknem kilenc óra felé járt, amikor felébredt. Az első percekben, amikor emlékezetében még élénkek voltak az éjszakai álom képei, úgy rémlett neki, hogy gyermeksírást hallott az éjszaka. Indulás előtt néhány szót vallott a németes akcentussal beszélő alkalmazottal. Miközben felvilágosítást szerzett a trolibuszjáratról meg néhány utcáról, szórakozottan nézegette a hallt, amelynek végében két ajtó nyílt: az övé és a magányos nőé. A két ajtó között a milói Vénusz rosszul sikerült utánzata állott egy oszloptalpon. Az oldalsó fal ajtaja egy kisebb terembe nyílott, ahol az elmaradhatatlan karosszékek és újságok voltak találhatók. Amikor elhallgattak, dermesztő volt a hotel csendje, úgy tetszett, mintha sistergő parázs esett volna a bútorzatra és a kőkockákra. Dörrenésnek hatott a liftajtó csukódása, és "ugyanilyen volt az újságlapok zizzenése meg a gyufa sercegése is. Este fejeződött be a tárgyalás. Petrone, mielőtt betért az Independencia tér valamelyik bodegájába vacsorázni, befordult a Július 18-a utcába. Jól haladtak a dolgai, talán még hamarább hazatérhet Buenos Airesbe, mint gondolta. Vásárolt egy argentin lapot, egy csomag cigarettát, és kényelmesen elindult a hotel felé. A szomszéd mozi mindkét filmjét látta már, és különben sem volt kedve elmenni sehová. Amint belépett, a szálloda igazgatója üdvözölte, és érdeklődött, nem kíván-e még valamit. Rövid ideig beszélgettek, elszívtak egy cigarettát, majd elköszöntek. Lefekvés előtt Petrone elrendezte a nap folyamán készített jegyzeteit, és minden különösebb kíváncsiság nélkül kezébe vette az újságot. Rendkívül feszült volt a szálloda csendje; lenn, a Soriano utcában közlekedő villamosok időnkénti zaja csak enyhítette, hogy aztán újból felerősödjék. Unottan, de kissé türelmetlenül dobta le az újságot, vetkőzni kezdett, és közben szórakozottan nézte magát a szekrény tükrében. Meglehetősen öreg szekrény volt. A szomszédos szobába nyíló ajamely panaszos csuklásokkal és hirtelen pityergésekkel váltakozott, nagyon szaggatott volt, és úgy hangzott, mintha nagyon beteg volna a gyerek. Néhány hónapos csecsemő lehetett, bár nem sírt annyira élesen, és olyan fuldokló oázással, mint egy újszülött. Petrone, nem tudni, miért, de fiút, gyenge és beteg, fáradt tekintetű és ernyedt mozgású gyermeket képzelt maga elé. Ez a sírás, anélkül, hogy túlságosan felhívná magára a figyelmet, szemérmesen panaszkodott az éjszakában. Ha nincs ott az eltorlaszolt ajtó, nem tudott volna áttörni a falon, senki sem tudta volna meg, hogy sír a gyerek a szomszéd szobában. Petrone reggelizés és cigarettázás közben kissé elgondolkodott. A rossz alvás nem tesz előző napokban, most sem hallott semmit. A hotel aludt, aludtak a tárgyak és az emberek. Petrone azonban, ' mert rosszkedvű volt, éppen az ellenkezőjét gondolta: hogy senki sem alszik, ébren várakozik minden a nagy csendben. Be nem vallott szorongását bizonyára megtudta az egész ház, és most mindenki őt lesi, titokban figyeli. Ostobaság az egész. Nem is nagyon vette komolyan a gyereksírást, amikor hajnali háromkor ismét felhangzott. Felült az ágyban, és arra gondolt, hogy talán hívni kellene az éjjeli ügyeletest, hadd győződjön meg róla, hogy ebben a szobában nem lehet aludni. Olyan halkan sírt a gyerek, hogy időnként nem is lehetett hallani. Petronénak viszont úgy rémlett, hogy a sírás AZ ELTORLASZOLT AITÓ * JULIO CORTAZAR argentin novellista, 1914-ben született Buenos Airesben. 1952 óta Párizsban él. tót torlaszoltak el vele. Petrone meglepődve pillantotta meg az ajtót, mely az első alkalommal elkerülte figyelmét. Korábban úgy vélte, hogy az épület már kezdettől fogva szállodának szolgálhatott, de csak most vette észre, hogy ez is, mint anynyi közepes szálloda, azelőtt családi ház, vagy valamelyik író villája lehetett. Arra gondolt, hogy ahány szállót csak megismert eddig az életében — elég sokat —, mindegyikben találkozott lezárt ajtóval. Némelyik rögtön szembetűnt, de legtöbb előtt szekrény, asztal vagy fogas állt. Ezzel, mint ez is, némi kettősséget, holmi szemérmes vágyat öltöttek magukra, hogy leplezzék létüket, mint a nők, akik kezüket tartják a hasuk és mellük elé, hogy elfedjék magukat. Az ajtó mégis ott volt. A szekrény felett bukkant elő. Valaha az emberek kopogtak, ki- és bejártak rajta, behajtották, életet adtak neki, és ezt még most is őrzi a faltól olyannyira különböző fájában. Petrone arra gondolt, hogy talán a másik oldalon is van egy ruhásszekrény, és talán a szobát bérlő hölgy is ugyanezeket gondolja az ajtóról. N

em volt fáradt, mégis jóízűen aludt. Három-négy óra telhetett el, amikor félébresztette valami kellemetlen érzés, valami bosszantó és zavaró dolog, amit mintha már tapasztalt volna egyszer. Felgyújtotta a villanyt — fél hármat mutatott az óra —, majd ismét eloltotta. Ekkor a szomszédos szobából gyermeksírást hallott. Az első pillanatban nem nagyon törődött vele. Elégedetten eszmélt rá, hogy az előző éjszaka is egy gyerek zavarta meg. Miután tisztázódott a dolog, könnyű lett volna elaludni. Hirtelen azonban másra gondolt. Lassan felült az ágyban, és anélkül, hogy meggyújtotta volna a villanyt, hallgatózni kezdett. Nem tévedett, a sírás a szomszédos szobából jött. Az eltorlaszolt ajtó irányából, az ágy vége felől hallatszott. De hisz ez képtelenség, a szomszéd szobában nem lehet gyermek. Az Igazgató világosan megmondta, hogy a nő egyedül él, és hogy egész napját a hivatalban tölti. Majd arra gondolt Petrone, hogy talán a nő valamelyik rokonának vagy barátnőjének a gyermekére vigyáz ma éjjel. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka. Bizonyos volt benne, hogy már hallotta a sírást, mert nem lehet összetéveszteni ezt a sírást, vagy inkább gyenge nyöszörgést. jót nappali munkájának. Kétszer is ľelébredt az éjszaka, és mindkét alkalommal gyermeksírás miatt. Másodszor kellemetlenebb volt, mert a sírás mellett az asszony csitító hangját is hallotta, mély és aggódó hangot, amely kissé teátrális színezetet adott neki. Suttogott, de suttogása olyan erővel hangzott át az ajtón, mintha kiáltozott volna. A vigasztalanra és esdeklésre a gyermek időnként megnyugodott, de aztán ismét csendes, vigasztalan szorongással nyöszörgött. Az asszony újból suttogni kezdte azokat az érthetetlen szavakat, amelyekkel minden anya lecsillapítja testileg vagy lelkileg meggyötört gyermekét. „Ez mind nagyon szép, de füllentett nekem az igazgató"' — gondolta Petrone, amint kilépett a szobájából. Bosszantotta a füllentés, és nem is hallgatta el. Az igazgató csodálkozva nézett rá. — Gyerek? Ön bizonyára téved. Nincsenek is gyerekek azon az emeleten. Az önével szomszédos szobában magányos hölgy lakik, gondolom, ezt már említettem. Petrone zavarba jött. Vagy az igazgató hazudott szemrebbenés nélkül, vagy a szálló rossz akusztikája űzött vele csúnya tréfát. Az igazgató kis ideig mogorván nézett rá, mintha bosszantották volna a hallottak. „Talán gyávának néz, és azt hiszi, hogy ürügyet keresek az elköltözésre" — gondol ta Petrone. Nehéz, csaknem képtelenség volt továbbra is kitartani az állítása mellett ilyen határozott tagadással szemben. Vállat vont és elkérte az újságokat. — Bizonyára aimodtam — mondta zavartan, mi mást is mondhatott volna. A

kabaré végtelenül unalmas volt, és a két vendéglátója sem mutatkozott lelkesnek; így könnyű volt Petronénak fáradtságra hivatkozni és visszatérni a szállóba. A szerződés megkötése a következő délutánra maradt. A tárgyalás gyakorlatilag befejeződött. A hallban olyan nagy volt a csend, hogy Petrone azon kapta magát: lábujjhegyen jár. Agya mellett egy délutáni lapot és egy Buenos Airesből érkezett levelet talált. Megismerte felesége írását. Lefekvés előtt a szekrényt és az ajtó kilátszó részét nézegette. Ha a két bőröndjét a szekrénybe tenné, és ezzel szigeteld né az ajtót, talán megszűnnének a szomszédos szoba hangjai. Ebben az órában, mint az nem szakadt meg, tovább lolytatódik, és hamarosan felerősödik. Eltelt tíz-húsz nagyon lassú perc, akkor hirtelen csuklási lehetett hallani, majjl egészen halk nyöszörgést, ez lágyan folytatódott, és végül hangos sírásba torkollott. Rágyújtott és azon töprengett, nem kellene-e tapintatosan átkopogni a falon, hogy az asszony elhallgattassa a kicsit. Amint kettőjükre, az asszonyra és a kicsire gondolt, hirtelen azon kapta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a létezésükben, és egyáltalán nem hitte, hogy az igazgató hazudott. Ekkor az asszony hangját lehetett hallani, ez a heves és mégis annyira fojtott vigasztalás teljesen elnyomta a gyerek sírását. Gügyögve csitította a gyerekat. Petrone maga elé képzelte az asszonyt, amint az ágy végében ül és ringatja a bölcsöt, vagy a karjában tartja t a gyereket. A gyereket ellenben sehogyan sem tudta elképzelni, bármennyire szerette volna, mintha ez is csak azt bizonyítaná, hogy a szálloda igazgatójának állítása igazabb, mint ez a hallható valóság. Lassacskán, ahogy telt az idő, és a gyenge, panaszos hangok hol halkultak, hol erősödtek, a vigaszt gügyögő szavak közölt Petrone kezdett arra gondolni, hogy mindez csút becsapás, nevetséges és szörnyű játék, amit nem lehet megmagyarázni. Régi történetekre, gyermektelen anyák esetére gondolt, akik titokban játékbabát dajkáltak, vagy vélt anyaságukat rejtegették, ami ezerszer rosszabb, mint a kutyák, macskák babusgatása. Meg sem született gyermekének a sírását utánozta az asszony, kőiben üres karjai között a levegőt vigasztalta, vagy talán könny is áztatta arcát, mert a sírás, amit tettetett, tulajdonképpen igaz sírás volt, groteszk fájdalom, a szállodai szoba magányában, melyet a környezet közönye is erősített. P

etrone nem bírt elaludni, felgyújtotta a villanyt, és azon gondolkodott, mit lehet tenni. Rosszkedve fenyegetővé vált. megfertőzte ez a légkör, ahol hirtelen minden hiúnak, üresnek és hamisnak bizonyult; a csend, a sírás, a gügyögés ennek az éj és nappal közötti órának egyetlen valósága, arožíy kíméletlenül becsapta. Túlságosan kevésnek érezte azt, hogy csak átkopog a falon. Nem volt teljesen ébren. bár képtelen volt aludni; maga sem tudta, hogyan, de azon vette magát észre, hogy lassan elmozdítja a szekrényt, és olt áll a csupasz, piszkos ajtóval szemben. Akkor hirtelen, amúgy pizsamában és mezítláb, rátapadt, mint a százlábú; száját nekitámasztotta a fenyődeszkának, és fejhangon, egészen halkan utánozni- kezdte azt a nyöszörgést, amely a másik oldalról hallatszott, majd hangosan nyögött és zokogott. A másik oldalon csend támadt, a következő pillanatban Petrone hallhatta, hogy az asszony nagy papucscsattogással végigfut a szobán, röviden és élesen felsikolt, de sikoltása, mint a megfeszült húr, hirtelen megszakadt. Aztán ismét csend lett, és ezt már semmi sem zavarta meg reggelig. Tíz óra ls elmúlt már, amikor elhaladt a portás előtt. Félálomban, nyolc óra után, hallotta az egyik alkalmazottnak meg az asszonynak a hangját. Valaki járkált a szomszéd szobában, és bútorokat tologatott. Egy bőröndött és két kézitáskát látott a felvonó közelében. Az igazgató rosszkedvűnek látszott. — Jól aludt az éjszaka? — kérdezte hivatalos formasággal, és alig leplezte közömbösségét. Petrone vállat vont. Nem akart okvetetlenkedni, hiszen már csak egy éjszakát tölt a szállodában. — Most már mindenesetre nyugodtabb lesz — mondta az igazgató, és a csomagok felé intett a szemével. — Délben elmegy a hölgy. Petrone magyarázatot várt tőle, és tekintetével is ösztökélte. — Hosszú időt töltött itt, és most hirtelen elmegy. Az ember sohasem igazodik el a nőkön. — Igen — mondta Petrone —, sohasem. Az utcán megtántorodott, olyan szédülést érzett, mely már nem is volt fizikai. Egy keserű kávé kortyolgatása közben úgy eltűnődött a történteken, hogy még az üzleti ügyeiről is megfeledkezett. A ragyogó napfényre sem figyelt fel. 0 volt az oka, hogy az aszszony, félelemtől vagy a szégyentől hajtva, elhagyja a szállodát. Sok időt töltött itt... Talán beteg, de nem ártalmas. Nem az asszonynak, hanem neki magának kellene elmennie fl szállodából. Beszélnie kellene vele, bocsánatot kérni, és diszkréciójáról biztosítva rá beszélni, hogy maradjon. Félt a szégyentől, meg . attól, hogy az asszony nem várt módon reagálna. Különben is, ebben az órában kell találkoznia két üzlettársával, nem akarja megváratni őket. Nos, csak bosszankodjék az asszony. Közönséges hisztérika, majd talál magának más szállodát, ahol kedvéré dajkálhatja képzeletbeli gyermekét. Este azonban ismét rosszul érezte magát, most még jobban nyomasztotta a szoba csendje. A

mikor belépett a szállóba, tekintete akaratlanul is a kulcsos táblára siklott, s észrevette, hogy a szomszéd szoba kulcsa hiányzik. Néhány szót váltott az alkalmazottal^ aki már ásítva várta, hogy elmehessen, majd belépett a szobájába, de kenés reményt fűzött az alváshoz. Eg'y detektívregény várta, meg az esti lapok. Szórakozottan rendezgette csomagjait és papírjait. Meleg volt, teljesen kitárta a szoba kicsi ablakát. Az ágy jól volt megvetve, mégis kényelmetlennek és keménynek találta. Végül a kellő csend is megvolt ahhoz, hogy jóízűen alhasson, de számára ez csak nyomasztóan hatott. Nyugtalanul hánykolódott az ágyban, legyőzöltnek érezte magát, legyőzte a csend, amely fortélyosan vádolta, és diadalmasan teljesen föléje kerekedett. Öngúnnyal gondolt arra, hogy elűzte a gyereksírást, de ez á tökéletes csend nem elég ahhoz, hogy aludni tudjon, és még kevésbé ahhoz, hogy ébren legyen. Elűzte a gyereksírást, később mégis hallotta, halk volt, tisztán ki lehetett venni. Először lélelem fogta el, és szeretett volna elmenekülni, de aztán arra gondolt; nem hazudott az asszony, mikor gügyögött a gyermeknek, hogy elhallgattassa, és aludni tudjanak tőle. SZEKERES ZOLTÁN fordítása 1«H