Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-20 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

• JAPÁN vezet a világ or­szágai közül a filmgyártásban. A felkelő nap országában, az UNESCO legújabb adatai sze­rint — bár ezek 1966-ra vo­natkoznak — ebben az eszten­dőben 719 filmet produkáltak. Utána következett India 316, Tajvan 257, valamint Olaszor­szág 245 filmmel. • GRIGQRIJ KOZINCEV, a szovjet Hamlet-film rendezője több évi előkészület ntán el­kezdte a Lear király forgatá­sát. A címszerepet az eszt Ju­rij jervet alakítja. • PÁRIZSBAN készül Virna Lisi új filmje. A karácsonyfa. A film több jelenetét a Gare de l'Esten forgatják. • A SZICÍLIAIAK clan-ja a címe jean Gabin most készülő filmjének. Irina Deinick ala­kítja a női főszerepet; a har­madik főszereplő Lino Ventura. • HARMINCHÉT ÉV ... Eny­nyi választja el Katherine Hep­burn első és harmadik Oscar­díjas filmjét. A művésznő a Morning glory ban — ezért ítélték neki az első „Oscar"-t — és az Oroszlán télen című­ben — ezért tüntették a 61-ik évébe lépő Hepburnt a har­madikkal. • MONICA VITTI, Jean Va­léré a Skarlátruhás nő című filmjében Róbert Hossein-nel és Maurice Ronet-val játszik. • GULIVER utazásait ké­szül rajzfilmnek elkészíteni Heinz Edelmann, a nyugati filmszínházakban nemrég be­mutatott Beatles-film, a Sárga tengeralattjáró rendezője. • KUCZKA PÉTER írta, Fe­jér Tamás rendezi Az idő abla­kai című, első magyar tudo­mányos-fantasztikus filmet, amelynek/néhány főszerepét — Gábor Miklós és Darvas Iván mellett — ismert külföldi szí­nészek játsszák. • AZ IDEI VELENCEI film­fesztiválon — mint azt Ernesto G. Laura filmkritikus, a feszti­vál új igazgatója bejelentette — már se a hagyományos Aranyoroszlánt, sem más díjat nem fognak kiosztani. Laura nézete szerint a régi stílusú fesztiválok ma már idejüket múlták. Meg kell szabadítani a velenceit is a kommercializ­mus uralma alól; a fesztivált új műsorpolitikával és olcsó belépőjegyekkel igyekszik majd népszerűsíteni. • SZOVJET— BOLGÄR film­együttműködési szerződést kö­töttek Moszkvában. Ennek ke­retében közös filmet készíte­nek majd a nagy forradalmár, Georgi Dimitrov életéről és munkásságáról, továbbá két má­sik koprodukciós filmet is ter­veznek. • VITUS BEHRING expedí­ciójának kalandos történetét vi­szi filmre J. Svirjov moszkvai rendező. A holland származású Bchring, mint a történelemből ismeretes, a XVIII. század ele­jén az orosz flottához állt be és I. Péter cártól azt a felada­tot kapta, hajózzon végig Szi­béria északkeleti partjai men­tén. Behring, a „Sarki Odys­seus" csaknem húsz évig bo­lyongott több száz főnyi legény­ségű vitorláshajőival. Expedí­ciója nagy szerepet játszott Oroszország északi tengereinek telkntatásában. MICHELANGELO ANTONIONI BEFEJEZTE ELSŰ, AMERIKÁ­BAN KÉSZÍTETT FILMJE, A ZABRISZKIE POINT FORGATÁ­SÁT. TÖBB HÖNAPOT TÖLTÖTT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. ÉLMÉNYEIT, TAPASZTALATAIT A ĽESPRESSO SZÁMÁRA ÍRT CIKKÉBEN ÖSSZEGEZTE. ÍRÁ­SÁT AZ ALÁBBIAKBAN ISMER­TETJÜK. F ilmem a fantázia játékos szüle­ménye — írja többi között An­tonioni. — A háttér természe­tesen az amerikai táj. Ebben az esetben a hátteret szélesen értel­mezem. Nemcsak a hegyekre, a si­vatagokra, városokra, kaktuszültet­vényekre gondolok, hanem a gettók­ra is, az emberekre, akik szenved­nek, lázadnak, meg azokra, akik lát­ják a dolgokat, meg is értik őket, de nincs erejük lázadni, és talán éppen ezért mindenért felelősek. Vajon ben­ne van-e mindez filmemben? Ogy ér­zem, Igen. Legalább is valamilyen módon. Talán megfoghatatlanul, nem konkrétan, de lehetetlen Amerikáról úgy beszélni, hogy az ártatlanság­nak és az erőszaknak ezt a légkörét ne érzékeltessük. Én persze két fia­tal, Dalia és Mark történetét ábrázo­lom. Az ő viszonyuk bonyodalmait kívántam érzékeltetni. Nem az én bűnöm és nem is az általam kivá­lasztott figuráké, ha sorsuk elvá­laszthatatlan az élet realitásától, a zűrzavarnak és erőszaknak attól a légkörétől, melyben mozognak. Ez a háttér, ez a környezet olyan tény, adalék, amelyet adottnak kellett venni. Egyébként munkámat az jellemez­te, hogy a forgatókönyv állandóan módosult. Az esetenkénti rögtönzés parancsolóan vette át a távlati ter­vezés helyét. A hollywoodi organizá­ció: a jelenetek, helyszínek hagyó- • mányos beütemezése teljesen megbé­nította volna filmemet. Sálvós har­cot vívtam e megcsontosodott gene­ráció ellen, térdre kényszerítettem, megváltoztattam. Nem" volt könnyű dolgom. A napi szükségletekhez kel­lett idomítanom a hollywoodi film hatalmas bürokratikus gépezetét. Nyilvánvaló, hogy itt sem csupán módszerbeli ellentmondások merül­tek fel. Az ellentét voltaképpen szemlélteti: hogyan látjuk az életet? Én kérlelhetetlenül visszautasítottam azt a szemléletet, s ennek folytán azt a munkamódszert, amely elfogadja a kész kliséket, a megcsontosodott struktúrákat, az imitálást, egyazon téma variációit és az embereket he­lyettesítő próbababákat. A fentiekből logikusan következik, hogy nem kö­vethettem mereven egy előre megfo­galmazott szövegkönyv utasításait, hiszen munkám helyszíne, Amerika állandóan változik és átalakul, ami megkövetelte könyvem folyamatos, menetközbení átdolgozását. Hadd említsek erre konkrét példát. Rendkívül mély hatást gyakorolt rám a városokban és az amerikai egyete­meken a néger közösségekkel létesí­tett intenzív, eleven kapcsolat. Az élet korrigálta előzetes elképzelésel­met. Ma már meg vagyok győződve róla, hogy Amerika egyetlen remény­sége a négerek, és azok a fiatal fe­hérek, akik ennek a realitásnak tu­datában vannak. Ez a felismerés rá­nyomja bélyegét filmemre, még ak­kor is, ha történetemben a négerek­nek nem jut jelentős szerep. Az én filmem hősei olyan fehér fiatalok, akik igyekeznek megérteni a dolgo­kat, majd ennek jegyében cseleked­ni. A kérdés csupán az, van-e még erre lehetőségük? Alaposan körülnézve az Egyesült Államokban, megvilágosodott ben­nem, hogy a fehérek talán tudat alat­ti, de nagyon mély törekvése volta­képpen arra irányul (akár szolidari­tás, akár — mint gyakrabban előfor­dul — gyűlölet és terror formájá­ban), hogy négerek lehessenek. Vagyis legalább egy töredékét bito­rolják annak a képességeknek, ami­nek a négerek tulajdonában vannak: nem elfogadni, nem eltűrni ezt a vi­lágot. A négerek tudják, hogy jog­fosztottak, mert ezt nap mint nap fájdalmasan érzékelik. Amerikai ván­dorlásaim során gyakran megütköz­tem azon, hogy hány emberrel talál­koztam, akik valóban meg vannak győződve: azt tehetik, amit akarnak, az egyén szabadsága (néhány közren­dészeti szükségszerű követelmény ki­vételével) gyakorlatilag korlátlan. Azt azonban a legritkább esetben kérdezik meg önmaguktól, hogy ezek az „apró" korlátozások voltaképpen Michelangelo Antonioni forgatag köz ben. mit is jelentenek az életükben. Szá­momra érthetetlen, miként fogadja el a nagy többség a rendőrség magatar­tását. Hogyan dőlhetnek be az embe­rek az engedélyezett szabadság míto­szának (s itt nem utolsósorban gon­dolok az erotika és a meztelenség jelenlegi tobzódására, ahol valóban „minden meg van engedve"), anél­kül, hogy felvetődne bennük a kér­dés, mi az, ami tilos? Los Angeles­ben például a serdülőkorúak évek óta nem mehetnek az utcára este nyolc után. Disneylandból egy hosz­szú hajú fiatalembert úgy űztek ki a városból, mint valami tolvajt. Vilá­gos, hogy itt nem a hajról meg a di­vatról van szó, hanem a mélyen gyö­kerező nem toleráns magatartás egyik tünetéről. Ám ez a türelmet­lenség csak azért érvényesülhet, mert van, aki tudomásul veszi és al­kalmazkodik hozzá. Ez az alkalmaz­kodás és beletörődés nyomja rá bé­lyegét mindenre: a gettók nyomo­rától Vietnamig. A szabadság pedig abban teljesedik ki, hogy az állam­polgár, ha akarja, új autót vásárol­hat magának. A fentebb elmondottak alapján ál­líthatom, hogy Amerikában megis­mertem ennek az országnak a leg­rosszabb és a legjobb oldalait. Sőt bizonyos mértékben az a benyomás alakult ki bennem, hogy ebben az országban a legmagasabb és a legvi­lágosabb szinten ugyanakkor a leg­alantosabb és legbrutálisabb formá­ban jelentkezik mindaz, amit a mi civilizációnk és a mi nemzedékünk megteremt és képvisel. Ha tömören kellene összefoglalnom amerikai ta­pasztalatom lényegét, azt mondanám: a pazarlás, az ártatlanság, az óriási méretek, a szegénység. A pazarlás, mint tudatos attitűd, szokás, sőt valóságos hitvallás, tébo­lyító, elképesztő, európai ember nem tudja megszokni. S ezzel a pazarlás­sal úton útfélen találkozunk. Nem­csak a gazdagok életében, hanem akár egy film forgatása közben is. Az ártatlanságot a szemekből ol­vastam ki. Elsősorban a fiatalokéból, akik egy másik világról álmodoz­nak, a katonákéból, akik iszonyodnak a háborútól, a fegyelmezett polgáro­kéból, akik kiözönlenek a szabad ré­tekre, hogy nyárson sütött húst egye­nek, a konzervek és a készételek he­lyett. Ártatlanságuk gyanútlanságukban rejlik. Nem tudják, mi áll előttük, nincsenek tisztában vele, hogy eset­leg iszonyú tragédia leselkedik rá­juk, illetve ebbe is olyan fásultan tö­rődnek bele, mint a mindennapi élet rutinjának hallgatólagos előírásaiba. A fehérek és a négerek közötti kü­lönbség talán éppen abban jelentke­zik, hogy a fiatalok legelkötelezet­tebb csoportjain kívül a négerek az egyetlenek, akik tudják,' milyen ve­szélyek leselkednek rájuk, de nem félnek tőle, mert egyszerűen képte­lenek beletörődni a jelenlegi helyzet­be. A szegénység ugyanolyan képtelen, tünetei ugyanolyan váratlanok és ' megdöbbentőek, mint a pazarlásé. Mai napig megfejthetetlen előttem, de azt hiszem, az amerikaiak több­sége előtt is, mi az oka ennek a hi­hetetlen szegénységnek abban az or­szágban, amely a világ legmagasabb életszínvonalát tudja felmutatni. Pe­dig ez a szegénység valódi, rideg, kézzel fogható, naponta tapasztalha­tó és mindenki láthatja, azok kivéte Daria Halprin és Mark Frechette a film két főszereplője. lével, akik az álmokba és a narkó­tikumokba menekülnek. Végül az utolsó nagy élményem: az óriási méretek. Azt hiszem ezt sem lehet elválasztani az amerikai lelkü­lettől. Egy ilyen hatalmas ország, ilyen távolságokkal és ekkora látha­tárral szükségszerűen az álmok, az illúzóik, a feszültségek, a magány, a hit, az ártatlanság, a hazafiság és a lázadás, az optimizmus és a kétségbeesés káoszában gomolyog. Filmem valnmi módon ezekről a dolgokról szól. Sok nehézséggel, dühhel, szeretettel és szenvedéllyel forgattam és még nem is vagyok egésüen kész a munkámmal. Vaskéz­zel kellett megragadnom a világ legszebb és legvisszataszítóbb reali­tását. Legközelebbi filmemnek olasz műnek kell lennie, mert újra meg kell találnom gyökereimet. Tudom, nem lesz könnyű, söt nagyon is ne­héz visszatalálni a helyes útra és mértékre.

Next

/
Thumbnails
Contents