Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-01 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

Sándor Dezső képviselő úrnak egy kis összekoccanása volt Tihanyi Farkas főispán úrral. A képviselő urat leküldte a kormány a megyébe holmi belvizek levezetéséhez kormánybiztosnak, s ekkor történt, hogy a főispán őméltósága figyelmeztette a képviselő urat: - Te, ne hallgass a mérnökökre. Elment azoknak az esze. Ne engedd, hogy Szentlőrinc felé vezessék azt a vizet. Szentlőrincen ugyanis kétezer hold földje volt a főispán sógorának ami eddig mindenkor megkímélve maradt az árvíztől, mert a víz mindig a horgosiak földjét öntötte el. Azok minden tavasszal úsztak, s néha egész nyáron át rajtok maradt a víz, míg Szentlőrincen szárazon lehetett fütyülni. Most, ha levezetik azokat a belvizeket, a mérnökök terve szerint, attól lehet fejni, Hogy nagy áradások idején Szentlőrincnek is jut majd belőle. Vezessék Nyárád felé, ha már vaalmerre csakugyan el kell vezetni. - Jó, jó - mondta rá Sándor De-zső -, hát arra vezetjük. Neki mindegy volt. S miért ne tegye meg az ember a barátság kedvéért? De a mérnökök azt felelték rá, hogy azt nem lehet. Nyárád sokkal alacsonyabban fekszik, s ha arra indítják a vizet, hát csak a házak teteje fog kilátszani a faluból, s csónakon járhatnának o mostani szántóföldeken. - No, az baj - mondta a vízibiztos úr. Egypár parasztnak a földjét csak föl lehetett volna áldozni a barátságért, de az egész falut még sem lehet. Mikor legközelebb találkozott a főispánnal, elmondta neki a dolgot. A méltóságos úr nagyon rosszkedvű lett, s egy cseppet sem titkolta rossz kedvét, sőt még némi csípős megjegyzéseket is megengedett magának: - Hja, persze, a népszerűség, Persze, persze. A parasztnak mindig igaza van, az úrnak pedig soha. Még holmi célzást is tett a jövő képviselőválasztásokra. Igaz, hogy még messze van, hórom év múlva, de majd eljön az is. Egyébként, azt csak úgy, szőrmentiben érintette; de azt gondolta, elég ebből ennyi. Sapienti pauca. Okos ember kevés szóból is ért. Igy váltak el olyan se hideg, se meleg barátsággal, s őméltósága azt hitte, most már rendben van a dolog. Képzelhetni, mennyire megütközött, mikor azt hallotta, hogy mégis Szentlőrinc felé vezetik a vizet, már ássák is a csatornát. A vízibiztos úrnak mentségére szolgál, hogy ő csakugyan rá akart parancsolni a mérnökökre, hogy Nyárad felé kell vezetni a vizet, de nem tudta a módját, hogyan kellene azt mégis megcsinálni. A minisztérium már helybenhagyta a terveket; mi a ménkűt eszeljenek ki, hogy miért keľt\új terveket készíteni? Aközben azonban múlt az idő, ő fölment Budapestre, sokáig le sem jött, s a sok országos ügy, a klub, a kártya, az orfeum - igazán nem csoda, ha egészen elfelejtette azt az istenadta vízhistóriát. De eszébe juttatta egy lap hazúlról a megyéből: a Tasmegyei Közlöny. Ebben egy cikkecske az ő vízibiztosi működésével foglalkozott, s egypár maliciózus megjegyzéssel kísérte azt. Mindjárt tudta Sándor Dezső, honnan fúj a szél. A Tasmegyei Közlöny a megye félhivatalos lapja, azt a cikket bizonyosan a főispán sugalmazta. A népszerűség hajhászását is emlegetik benne. Világos, hogy a főispántól ered. - No hiszen, majd befütyülök én neki - fakadt ki a megbántott férfiú. Majd meg fogja látni a főispán, hogy Sándor Dezső nem ijed meg tőle. Elválik, hogy ki húzza be előbb a vitorlát. • Azonnal neki is gyürközött, s próbált egy cikket megírni, ami felelet lesz a Tasmegyei Közlöny csipkedésére. De nem tudta sehogy sem nyélbe ütni. Eh, az írás nem az ő kenyere. Elmondani jobban tudná, csak volna, aki megírná. Legokosabban teszi, ha lemegy, s beszél ott a másik szerkesztővel, a Tasmegyei Híradó szerkesztőjével. Annak kapóra fog jönni, ha a főispánt megtámadhatja. - Édes szerkesztő úr - mondta neki a sajtónak mindig készen kell állnia az igazság szolgáltatására. A sajtó nagyhatalom. Ne tűrjék, hogy a főispán basáskodjék. Meg kell neki mondani bátran az igazat. A szerkesztő nagyon fiatal ember volt, akinek tetszett az ilyen beszéd. Ugyan hol az a huszonhárom éves fiatalember, akinek ne tetszenék, hogy az ő lapocskája nagyhatalom? Rögtön kész volt síkraszállni. A képviselő úr aztán szolgáltatott neki adatokat: - No nézze kérem, ezt is fölhasználhatja, meg ezt is. Egész litániát mondhatnék én a főispánnak meg az ő embereinek botrányos dolgairól. Majd reájuk reccsentünk. De most elég lesz, ha csak jelzi, kérem, hogy tudjuk ám az őméltósága viselt dolgait, s akinek Természetesen, hogy a Tasmegyei Közlöny szerkesztője is kifejezést adott fölháborodásának. - No, erre meg kell felelni - adta ki az utasítást őméltósága. - Nem kell kímélni azt a rongy lapot, de még a pártfogóját sem. Mikor meg lett írva a cikk, őméltósága felolvastatta magának; de bármily haragos ábrázattal s dörgő, fenyegető hangon olvasta is föl a szerkesztő, őméltóságának nem volt eléggé erélyes. - Hagyja csak itt, majd elolvasom még egyszer. Megpróbálta aztán a méltóságos úr, hogy itt is, ott is beleigazítson valamit: de éppoly nehezen boldogúlt, mint Sándor Dezső képviselő úr, mikor ő akart cikket írni. Megelégedett hát avval, hogy beleszúrt egypár goromba szót, s a szerkesztőhöz így szólt: - Csak azt tegye még hozzá, hogy ha bizonyos hírek szállingóznak a főispánról, azok csak aljas koholmányok lehetnek, melyekről egy tisztességes ember nem tud semmit. A Tasmegyei Híradónak pedig jó lesz megjegyezni, hogy mi az, ami nem hallatszik az égbe. Mikor ez a cikk megjelent a lapban, VERTESI ARNOLD: üvegből van a háza teteje, az ne dobálózzék kővel. A Tasmegyei Híradó legközelebbi számában megjelent aztán az a bizonyos cikk, mely védelmezte a kormánybiztos részrehajlatlan eljárását, s megtámadta a főispánt, kiről sajnos, nem lehet hasonlót mondani, legalább a szállongó hírek szerint, melyek lehet, hogy alaptalanok, de mutatják, hogy a közvélemény nem egészen nyugodt. - Nagyon szelíd volt, erősebben kellett volna megnyomni a tollat - mondta a kormánybiztos úr. S a fiatal szerkesztő elpirult. Restellte ô maga is, hogy ilyen szelíd. De hát szelíd volt az istenadta, természeténéi fogva. Egyetlen fia volt özvegy édesanyjának, s az ilyen lágyra nevelte. Nem is bántott lapjában eddig még senkit sem, s inkább érzelmes .tárcák meg versek írásával foglalkozott, mint a vármegye közügyeivel. őméltósága a főispán azonban nem találta azt a cikket olyan szelídnek. Az ember, akit megpiszkálnak, főkkép ha még méltóságos úr is hozzá, nem olyan könnyen hajlandó azt nyugodtan eltűrni, noha ő maga kezdte a szurkapiszkálást. - Szemtelenség - ez volt őméltósága véleménye a cikkről. Hivatta rögtön a Tasmegyei Közlöny szerkesztőjét, a hivatalos újságírót és tiszteletbeli megyei aljegyzőt; - Olvasta maga ezt a szemtelenséget? VÉRTESI ARNOLD (1834-1911) Egerben -született. Első novellája 1856-ban jelent meg. Rengeteg elbeszélést és több regényt írt. Arany János a kor legjobb mesélői közé sorolta. Népszerűsége vetekedett Jókaiéval. Ezer novellát tartalmazó tizenöt kötetes gyűjteményt tervezett, de a gyűjteményben csak 171 elbeszélése jelent meg. írásaiban a kor viszonyait ecsetelte. este a sörcsarnokban találkozott a két szerkesztő. - Nagyon goromba volt o Tasmegyei Közlöny - szólt a fiatalabbik -, ezt nem vártam volna tőled. - Hát miért nem nyughatsz? — felelt a másik. - Minek avatkozol bele a főispán dolgaiba? - Én nem gorombáskodtam veled szólt a szelíd fiatalember szemrehányóan. - Nono, hiszen én sem haragszom rád - viszonzá a másik -, hát ne érzékenykedjél olyan nagyon. Leültek egymás mellé, s bár nem beszélgettek olyan igaz, szíves barátsággal, mint máskor, de azért csak elbeszélgettek. Az aljegyző még el is kísérte szerkesztő kollégáját egész hazáig. - Te, a nyáron elmehetnénk megint egy kis kirándulásra a Marilla völgybe. Emlékszel, milyen kedves hetet töltöttünk ott tavaly? A fiatalabbik mosolyogva bólintott a fejével. Hogyne emlékezett volna! Ugy érezte, mintha meglegyintette volna arcát a fenyves illatos levegője. Kissé el is pirult amint karját a másik karjába fűzte: - Ott lesz Gizike is? - Persze, hogy ott lesz - nevetett a a másik. Úgy mentek tovább karonfogva, s meleg kézszorítással váltak el a kapunál. De Sándor Dezső nem hagyta annyiban a dolgot. -Nem szabad meghunyászkodnunk oktatta a fiatal szerkesztőt. - Ne higygyék, hogy reánk lehet ijeszteni. Tudja, mit mond Petőfi? Ha férfi vagy, légy férfi. Nem fogjuk tűrni, hogy velünk ilyen hangon beszéljenek. Most már kíméletlenül neki kell menni a főispánnak. A fiatalember szerette volna azt mondani, hogy hagyják abba ezt az egész veszekedést, melyhez neki úgy sincs semmi köze; de restellte bevallani, hogy ilyen keveset törődik a vármegye közügyeivel. Meg azt sem akarta, volna, hogy valami kicsinylő véleményt ébresszen maga felől egy ilyen hatalmas úriember. Meg akarta mutatni, hogy ő igazi férfi. A hatalmas úriember segítségével elkészítették hát a választ a Tasmegyei Közlöny cikkére. Most már erősen megnyomták a tollat, ahogy a kormánybiztos kívánta. Az adatok ugyan, amiket a főispán ellen fölhoztak, kissé hiányosak voltak, de a hatalmas úriember bíztatta a szerkesztőt, hogy jövőre majd részletesebb adatokkal szolgál. - Le fogjuk leplezni azt az embert teljesen. Lehetetlenné tesszük. Kiirtjuk a korrupciót ebből a vármegyéből, amikor ledöntjük annak a fő oszlopát. S ez az ön érdeme lesz. A fiatalembernek kissé elkábult a feje ettől a nagy dicsőségtől. A huszonhárom éves fiatalemberek, még a legszelídebbek is, szeretik az oszlopokat döntögetni, ha egypár tollavakarintással lehet. A cikk, mint a mennydörgős mennykő, úgy csapott le a vármegyeházára. Korrupció, bűnpalástolás, erőszakoskodás. Volt abban minden. A Tasmegyei Közlönynek is kijutott, önérzetes lap nem vállalkozhat olyan szolgai szerepre, hogy parancsszóra dicsőítse a főispánnak minden tettét. A szolgai szerep emlegetése legjobban fájt a gavallér aljegyzőnek. - No megállj, adok én neked. Most már nem is nagyon kellett bíztatni őméltóságának, hogy csak erősen, erősen. Olyan erős lett az a cikk a Tasmegyi Közlönyben, hogy a belügyminiszter őexcellenciája is megsokalta. Oexcellenciájának a kerülete ugyanis szintén abban a megyében volt, ennélfogva természetes, hogy őexcellenciája szerfölött érdeklődött minden iránt, ami odalent történik. Eddig olyan dicséretes csöndesség, békesség uralkodott ott, és íme most nem nyughatnak a lapok, míg a kedélyeket föl nem háborítják. Őexcellenciája meg is szállította a klubban Sándor Dezsőt, aki éppen Budapesten időzött: - Te, az újságok marakodásának odalent véget vethetnének. Ebből megértette Sándor Dezső azt is, hogy egyhamar nincs kilátás a főispán eltávolítására. Másnap reggel hát mindjárt hazautazott, s még azon este találkozott a főispánnal.Természetesen véletlen. Mert az ilyen urak mindig meg tudják azt cselekedni, hogy véletlen találkozzanak, ha találkozni akarnak. Ott aztán a két hatalmas férfi biztosította egymást kölcsönös tiszteletéről, s nagyon sajnálták, hogy az újságírók hebehurgyasága az ő nevüket is belekeverte abba a kellemetlen polémiába. Csak az volt még hátra, hogy kiadják eszerint az új utasítást a lapoknak. A főispán reggel mindjárt hívatta a Tasmegyei Közlöny szerkesztőjét. A hívatott azonban nem jelenhetett meg, helyette a főjegyző jött. Az jelentette, hogy a szerkesztőnek egy kis elintézendő dolga van. Éppen egy órával ezelőtt kocsikáztak ki a hámori kiserdőbe. - Nono, csak nem párbaj? - szólt őméltósága félig nevetve, félig haragosan. - De afféle. Nagyon összekülönböztek a másik szerkesztővel a lapjaikban. Hát nem lehetett másképp elintézni? Őméltósága gúnyosan vonogatta a vállát. Pisztoly, persze? Két lyuk a levegőbe? A méltóságos úrnak nagyon bagatell história ez az egész, de jó, hogy legalább vége. Ugyanakkor Sándor Dezső képviselő úr is elindult hazulról, ö nem hívatta magához az ő szerkesztőjét, az olyan kényes természetű fiatalember, azt magának kell fölkeresni a képviselő úrnak. Egy öreg anyóka jött ki a tornácra, aki átvette a szót a cselédtől, ö nem tudja, hogy hol a fia, de olyan zavartnak és aggódónak látszik, hogy Sándor Dezső nem bírja megérteni, mi lelte? - Talán valami baj? - Nem tudom, nem tudom, — hebeg az öregasszony. De minden oly különös neki: az a járás-kelés pár nap óta, az a korán távozás ma reggel, aztán most már az ötödik látogató, aki o fiát keresi egymás után. Máskor nem szokták. Sándor Dezső maga is meghökkent: - Kérem, Kérem ... Akkor kocsi állt meg a ház előtt, s egy embert emeltek ki belőle. Nem is embert, egy véres holttestet. A feje van átlőve. Az öregasszony jajgatva rohan oda, s ügyet sem vet Sándor Dezsőre, ki azonban nem mulasztja el, hogy a szomorú esetnek megfelelően egészen korrekt módon kifejezze: - Méltóztassék legmélyebb részvétemet fogadni.