Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-01 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

DUBA GYULA Evekig — majd egy évtizedig — ültem egy szerkesztőségi íróasztal mellett, amikor éppen nem az erszágot Jártam riportok után, az asztal napjaim magától értetődővé vált, alig érzékelt tartozéka lett Akár a talpam alatt a járda vagy az aktatáska a kezemben; nézem, de nem látom, mert közben másra gondolok. Összekötő közeg köztem és a dolgok — melyek érdekelnek — között. Különben tömör fekete íróasztal volt, fénytelen, pácolt tölgyfából, kilenc fiókkal. Később úgy hozta az Idő, hogy egy más munkahelyen másik íróasztalt kapjak, ugyancsak keményszálú tölgyfából, de világos színűt és nyolc fiókkal, ami — előre elárulom — azonban mit sem változtat a lényegen, elhanyagolható. Sokkal lényegesebb mozzanat viszont, hogy az új íróasztalt lezárva kaptam, fiókjai nem nyíltak, mélyükön elődöm dolgai pihentek. S ugyancsak lényeges az a tény, hogy távozásom alkalmával én sem ürítettem ki öreg és fekete íróasztalomat s így azt Is tömött fiókokkal kapta, akit a sors és a véletlen melléje ültetett. Nem tudom, más is észrevette-e már, hogy rendszerint lim-lommal teli, tehát kiürítetlenül hagyjuk magunk mögött az íróasztalfiókokat! Nem akarok én ebből a csekélynek látszó megfigyelősből messzemenő következtetéseket levonni sem magamra, sem másra vonatkozóan, de szó nélkül sem tudok elmenni mellette. Kell, hogy legyen valami okai Kell, hogy valami önmagunkban gyökerező, a lelkünk legmélyébe fogózó oka legyen, hogy távozásunk alkalmával nem szedjük ki, nem vesszük számba, nem osztályozzuk és nem visszük magunkkal, ami ott az évek során összegyűlt. Nincs már rá szükségünk? Félünk tőle? Kolonc számukra, melynek tudomásulvételére nincs energiánk, időnk, türelmünk? Az én kilencfiókos fekete Íróasztalom története adalékként szolgálhat a feltett kérdések megválaszolásához. Ülök új sárga íróasztalom mellett és az elhagyott feketére gondolok. Mit hagytam fiókjaiban, amire még szükségem lehet? Próbálom felidézni tartalmukat, de hamar belátom, hogy ez képtelenség. Évek alatt összegyűlt anyagra kellene emlékeznem. Iratokra, levelekre, fényképekre. Jelvényekre, apró, színes mütyürkékre, melyeket szocialista termelőriportok során üzemekben kaptam, Ipari félgyártmányokra, lapokra és karikákra, aztán jegyzetfüzetekre és még ki tudja, mi mindenre. Majd egy évtizednyi életemre kellene emlékeznem, ez az Igazság. S én nem emlékezem. És ez nyugtalanít. Mintha elárultam volna önmagam. íróasztalomon egyre gyűlik a papír, újságok és folyóiratok, levelek, nem rakhatom el őket a fiókokba, mert ott még a régi tulajdonos vagyona hever, az ő életének tanúi lapulnak meg kemény irattartókban és vastag borítékokban. S az asztalomon szanaszét heverő papírok — melyek munkám tartalmát jelentik, szellemi társaim s egyben egy kicsit én magam — láttán úgy érzem, mintha én hevernék itt feltárt belsőrészekkel, kitéve közszemlére, prédául dobva minden alkalmi látogatónak, ügyfélnek, takarítóasszonynak. Kényelmetlenül érzem magam és újra a fekete íróasztal jut eszembe; hasonlóan ül mellette a mostani gazdája, ugyanígy nézi rajta a rendetlenséget és az áldatlan helyzetért engem okol. Hogy lusta vagyok. Hanyag. Felelőtlen. Szégyellem magam önmagam előtt. De az elhagyott íróasztal felé nem megyek. Majd, gondolom, majd egyszer, valamikor...! Egész biztosan elmegyek azokért a dolgokért, fontos értékek és dokumentumok hevernek ott és várják, hogy értük menjek, Igen, majd egyszer elmegyek ... S elődöm a sárga íróasztalról ugyanezt mondja ha találkozunk: majd egyszer, egészen biztosan ... Értjük egymást. Tudom, hogy még sokáig kell rá várnom és engem Is sokáig fog várni a fekete íróasztal mostani gazdája. Időt szakítunk, megpihenünk, erőt gyűjtünk, aztán majd kihúzzuk azokat a fiókokat, ki bizony. Dehogy, nem félünk tőlük, de az idő... nincs idő semmire, élni is alig, a Jövőbe nézünk, a holnappal kell törődnünk, hogyan foglalkozzunk azzal, ami régen elmúlt? S ilyenkor, önámítások idején néha a leghatározottabb formában felmerül bennem a nyugtalanító kérdés: szükségem van még a fiókok tartalmára egyáltalán? Érdemes elmenni érte? őszintén szólva nem nagy szükségét érzem, hogy érte menjek. Egyszer szórakozottan kl akartam nyitni a sárga íróasztal egyik fiókját s az — kinyílt. Meghökkentem. Belenéztem, színes karton irattartókban kéziratok és füzetek porosodtak, ahogy kivettem egy köteget a porrétegben meglátszottak az ujjlenyomataim. Idegenek voltak számomra a papírok, nem mondtak semmit, nem értettem őket — zárt világ és én nem vagyok benne — s ez a tény csak megerősítette bennem a kételyt: jelent még számomra a fekete fiókok tartalma valamit? Előzmények nélkül, váratlanul és felkészületlenül — ahogy az élet összes jelentős döntései születnek — kellett szembenéznem a fekete íróasztallal. Ugyanis ultimátumszerű üzenetet kaptam; költözik a hivatal, azonnal menjek a holmimért, mert az egészet a szemétre dobják! Egyszerre intenzív buzgalom és felelősségérzet fogott el, a dolgok mérhetetlenül fontossá és értékessé váltak előttem, úgy éreztem, engem dobnának a szemétre, ha közbe nem lépek és meg nem akadályozom ezt a — bár elismerem, indokolt — mégis csak tekintetnélküli bánásmódot. Amikor az első fiókot kinyitottam enyhe kíváncsiságon túl megadást és kötelességtudást éreztem, melyet olyan munka előtt érez az ember, amit el kell végeznie. Mintha a távolból néznék egy ismert tájat, körvonalai kissé elmosódnak, de azért még közeliek. Legfelül néhány jegyzetfüzet hevert, beléjük lapoztam, ő igen ... Riporttémák, legtöbbjüket régen megírtam, munkajegyzetek, felvázolt és odavetett ötletek, gondolatok. Jő lenne még egyszer figyelmesen végigböngészni őket, a kusza sorok között bizonyára találok meg nem írt ötleteket, felhasználható gondolatokat. Félretettem a jegyzetfüzeteket. Alattuk levelek hevertek. Olyan levelek, amelyek valamikor sokat jelentettek a számomra. Természetesen megőrzöm őket. Egyszer majd létre kell hoznom az archívumomat, a levelezés egy íróember szellemiségének tanúja és őrzője lehet. A levél tett, mert másokra hatunk vele s így beleavatkozunk általa a világ rendjébe, s a válaszlevél a tett eredménye, cselekedetünk gyümölcse. Érték, melyet mi hoztunk létre. S így a válaszlevelek is minket tükröznek, pontosabbá teszik a képet rólunk: Vaskos sárga újságkivágás — köteg következett. Hatottak rám annak idején, figyelemre méltónak tartottam őket — azért ls gyűjtöttem össze —, a bennük lévő gondolatok alakították nézetelmet, tudatom részeivé váltak. Egyszer, ha önmagamat akarom elemezni, szükségem lehet rájuk. Aztán voltak ott még elfelejtett könyvek, folyóiratok, melyekben ceruzával figyelemreméltó sorokat húztam alá. És találtam műanyagkarikákat, selyemzsinórt, filmtekercseket — melyek megőrizték életem egy-egy pillanatát —, színesceruzákat, melyeken ott láttam ujjaim nyomát, és • palackcimkéket, színes prospektusokat és társadalmi problémák egyszerű megoldását tartalmazó brosúrákat, bicskát és napszemüveget. S egyszerre nagyon furcsán éreztem magam. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy mindezeket maradéktalanul megőrizzem. Szükségem van rájuk. Semmit nem dobhatok el belőlük, mert megbontanám a nagy egységet, hiányos lenne, mint egy nyomorék, akinek valamelyik végtagja hiányzik. Nem tudtam pontosan, miért van rájuk szükségem, homályosan éreztem, hogy valamikor, valamire felhasználom majd őket és akkor boldog leszek, hogy nem herdáltam el felelőtlenül az egészet. Megérzésemnek okát kerestem és arra a következtetésre jutottam, hogy most a tudatalattim szól hozzám, a védekező ösztöneim irányítanak; ha egyszer valamilyen bizottság (bíróság?) előtt bizonyítanom kellene, hogy kl vagyok, ki voltam az elmúlt évek alatt, ezekkel a papírokkal és újságkivágásokkal bizonyíthatnám. Rámutatnák a műanyagkarikákra és azt mondanám: ez vagyok én! Másképp nem tudom kézzelfoghatóan jellemezni magam, nem tudom felmutatni. Ez a lim-lom itt az érzéseim, gondolataim, tetteim, önmagam egy-egy darabja, része, megtestesítője, nélkülük ... kl vagyok? S egyre erősebben tört fel bennem egy szorongató felismerés: mindezek ellenére sem vihetetem magammal az egészet, a fél mázsányi öreg és megfakult vacakot, mert ha mindazt össze akarnám hordani, amit az évek során telefirkálok, összegyűjtögetek, elteszek és fontosnak tartok, közel engedek magamhoz s így mintegy önmagam valóságává teszek, ahhoz raktárhelyiségek kellenének, ezek pedig nem állnak a rendelkezésemre, még a nemzetgazdaság rendelkezésére sem áll elég raktárhelyiség, ezért évente megromlik sok tonna gyümölcs, megdohosodik sok vagon gabona, milliók mennek tönkre. Ez a helyzet, nincsenek önmagam számára raktáraim! Óvatosan osztályozni kezdtem a papírokat, egyegy lapot tüzetesen átfutottam és sokáig szorongattam a kezemben, amíg földre dobtam. Közben rossz érzés fogott el, mint amikor az ember sejti, hogy esztelenül cselekszik, némelyiket újra felvettem és visszatettem a helyére, a rakásba, a többi megőrzendő közé. Nem szórhatom szét meggondolatlanul önmagamat. Ültem és töprengve bámultam magam elé. Hol itt a megoldás? Van megoldás egyáltalán? Merengve néztem a színes müanyaggyűrűket, játszogattam velük, az erős selyemzsinőron hurkot vetettem, nőtt bennem a szomorúság; így hagyjuk magunk mögött önmagunkat, valódi és vélt értékeinket, valóságunk lényegét, ahogy én most magam mögött hagyom... S egy hirtelen jött indulatroham hatására válogatás nélkül szórtam a földre a papírokat, jegyzeteket ís újságklvágásokat, folyóiratokat és műtyürkéket... így dobjuk a szemétre magunkat éveink során. A linóleumon sikoltva csattantak a papírkötegek s én lassan terjengő porfelhő közepén ültem, mint az esztelen önrontás pusztító és dúlt arcú démona és közben szomorú voltam, nem vagyok benne biztos, lehet-e egy démon szomorú és bánatos, de én az voltam és belső kétségektől marcangolva leráztam magamról egy évtizednyi múltamat. Néhány könyvet tartottam meg, melyeket nagy emberek írtak, és néhány levelet, melyeket ugyancsak nagy emberek írtak nekem, a magam dolgaiból semmit, semmit... Persze, így még sem a történetet sem a gondolatsort nem lehet befejezni, mert a következő kérdés nyitva maradt: ha a dolgokban, tárgyakban, a múltban, valósítjuk meg magunkat, mik vagyunk a jelenben? A pillanatban? Ha csak az van, ami befejezett, kész, mik vagyunk akkor, amikor valami kezdődik? Nyilván akkor nem önmagunk vagyunk, hanem valami más, valami, amik lehetnénk, de nem vagyunk, talán egy lehetőség, hogy valami történik, valami elmozdul, létre jön ... igen, ez a legelfogadhatóbb magyarázat önmagunkat illetően: a pillanatban csupán valami születésének vagy megvalósulásának a lehetősége vagyunk, s mint ilyen, önmagában véve esetleges, és hm... a meg nem valósított lehetőség értéktelen és az élet szempontjából káros, mert csak nyugtalanságot okoz. Tetteinkben, kölcsönhatásunkban valósulnak meg az értékeink, önmagunk. S a logika vége? (Bocsánat, kimondom.). A logikai lánc vége szerint teljes mértékben akkor vagyunk önmagunk, amikor sárgán és feketén fekszünk gyászoló emberek között, szótlanul és mozdulatlanul, s azzal hogy már nem vagyunk, maximálisan megvalósítottuk önmagunkat, mert kényszerítettük őket, hogy teljes mértékben tudatosítsák: voltunk. j