Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-01 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

A kötet ugyan az elmúlt év könyvterméséhez tartozik, mindenképpen méltánytalanság volna azonban, ha eltekintenénk felette. Nemcsak azért, mert a fiatal költő első prózaírói megnyilvánulásai ezek a novellák, elbeszélések, hanem azért is, mert van valami felfigyeltető ezekben az írásokban, melyeknek mindegyike a mai mát választja témául. Irodalmunkban hovatovább már eljutottunk odáig, hogy nem kell érdemként feltüntetni, ha valaki témájában is korszerűt ad. S ez az erény ily módon természetessé, magától értetődővé válik, így hát a kötet legfőbb erényét — témaválasztása mellett — a szemlélet korszerűségében látom. Gál Sándor a mai kor szülötte, s valóságszemlélete, életérzése, írói attitűdje egyaránt ezt tükrözi. Írásai tárgya elsősorban az érzelmi élet problémaköréből verbuválódik, s legtöbbjük mélyén különböző tálalásban a szerelem, vagy a szeretkezés lappang. Ilyen értelemben kissé monotematikus is a kötet, mégha ellenérvként sokan bizonygathatnák is a SEX mai hatalmát. Ennek ellenére, a tematikai azonosságban nem érzünk áthatásokat, gondolat vagy érzéspanelokat, s ez eleve azt ls bizonyítja: mondanivalója, élmény- és érzéstartalma sokrétű és sokszínű. A kötet első novellája a Sárház a tizennégy éves gyerek emlékélménye alapján villantja fel az építkezés néhány mozzanatát, hogy aztán a második részben négy évvel később az éretté fejlődő fiatalember játékos-derűs életszemlélete összegezze a falusi élet nehezét: „Itt van az utca, amelyben lakom, ez is együtt nőtt fel az emberekkel, akik építették. ök is annyit nyomorogtak, mint anyámékkal én, de felnőtt a házunk és egy egész utca nőtt fel a házunk mellé... Mindannyiunknak van háza. Építettük, mi is dolgoztunk, együtt nőttünk a nehéz sárfalakkal. Mert nálunk az emberek sárból építik a házukat, mint a fecskék". Távolról sem lehet hibátlannak mondani ezt a nem is novellát, inkább életképet, de annyi derű és kedves mozzanat, látszólag prózainak tűnő dolog van benne, mely eleve hangulatossá, kedvessé teszi az alapjában igénytelennek tetsző témát. A Kacsalábon forgó vár témájában már a novella felé hajlik a szerző. Itt is a falusi élet élménye a téma. Egy főiskolás fiatal s az odaszakadt tanítónő véletlen találkozása folytán tudunk meg egyet s mást a faluról. Látszatra jelentéktelen dolgok ezek is, mégis olyanok, melyek a maguk félmondataival reflektorfénybe állítják a falut. Van sajnos, valami hevenyészett sietettség ls ebben az írásban s hibája az ís, hogy a szerző mondanivalóját minden áron érzelmi témává akarja fokozni, s ezzel eleve lerontja a hatást. Gondosabban művelt írás az Áradás után, mely egy szerelem történetét mondja el, a csalódottság keserű érzését is érzékeltetve. Egyben azonban illusztrálja a főhős szertelenségeit is, akinek elejével nincs valami nagy kedve a szeretkezéshez s jóformán únja a nőt, hogy aztán a ruhaigazgatás után — egy pillanat alatt — „megszeresse". Eltekintve ettől a túlzástól, itt már érezhető a jó megfigyelőkészség s a dialógusok iránti érzék, melyet a címadó, Nem voltam szent című novellájában már teljes fegyverzetben vonultat fel. Tulajdonképpen két éjszaka kalandját mondja el ebben a szerző, olyan magától értetődő természetességgel, a mesterkéltség kísértése nélkül, hogy az olvasónak egy pillanatig sem jut eszébe, hogy megütközzön, vagy kételkedjen a mondanivalóban. Bármennyire is csak a kalandra, s a SEX-re koncentrál, a rövid dialógusok éppúgy, mint az író adta környezetrajz találó félmondatai csak azt mondják, ami hősei jelleméhez szükségesek. Ugyanezt mondhatjuk a kötet egyik legerőteljesebb írásáról, a Hotel Ipszilonról is. A novella cselekménye a kötethez viszonyítva amolyan „anti-téma", mely egy epizód kapcsán a fájdalom láncreakcióját indítja el a főhősben, aki egy bsrúgott ember motyogása alapján annyit hallott csupán, hogy két gyerekével magára hagyták ... Nem csak arra int ez az írás, hogy az élet prózainak tűnő eseményei mögött — melyek mellett szemrebbenés nélkül járunk el — milyen drámai mozzanatok rejtőznek, de szimbolikusan a tanácstalanságokon túli értelmi reakciót is provokálja, vagy legalább is a részvét és együttérzés pillanatait lopja a történetbe. Megrázó, tragikus írás az Akinek fél szemét kiharapta a kutya című novella is, s kvalitásaival semmivel sem marad alul az előbbinek. Az író nem használ zord színeket, s nem akar az érzelmekre hatni, pedig a téma csábít erre. Olyan természetes közvetlenséggel mondja el a történetet, mintha maga is helyeselné a nyomorékká vált lánygyerek tettét, aki az anyaságban előzi meg osztálytársalt, hogy kitűnjön, kiváljék közülük. Csak a kórházi ágyon döbben rá arra, „az utca szemei" elől továbbra sem menekülhet. Ez a megrázó erejű írás egyik legjobbja az utóbbi években napvilágot látott hazai novellatermésünknek. Bizarr témát dolgoz fel a Reggeli látogató-ban. Az elveszett négyes számjegy keresése a bürokratizmusnak éppúgy gunyoros karikírozása lehet, mint társadalmi torzulásoknak. Epikus adottságát azonban a legjobban az Éget, mint a tűz című elbeszélésében bizonyítja. A szerelmi vagányság („nem a személye volt a fontos, hanem a teste") itt is kísért ugyan, sorait azonban a szeretetre vágyó emberi melegség járja át, s a monologtkus forma szerkezetileg és művészileg egyaránt sikerültnek mondható. A nagyobb lélegzetű Kör című elbeszélésének mondanivalója sem hagy különösebb kívánalmakat maga után. Kissé érezteti szerzőjének epikai hajlamát, adottságait, mely feltehetően a nagyobb prózai kísérletekre is képessé teszi majd őt. Novelláskötetének formai szempontból egyedüli rendhagyó alkotása a Temetés, mely formai korszerűségre törekedve asszociációktól átszőtt. Egyik novellájában f Áttörhetetlen köd) felteszi a kérdést: Vannak-e elérhető vágyaink? Van-e valami bizonyosság a halálon kívül ezen a földön? S van-e egyáltalán valami út, amely ebből az összekuszált, darabokra szabdalt emberi mindenségből valami bizonyoshoz vezethet? (188. old.) A kérdésekre nem kapunk ugyan feleletet (s maga a kérdésfeltevés is kissé póznak tűnik), az a tény azonban, hogy témái a mindennapokban Időznek s a mai ember (főleg a fiatalok) lelkiségét vetítik elénk, már maga nyereség. A kérdések jelenléte legfeljebb sejteti, hogy a környezet és események gondos szemlélete előbb-utóbb elvezetheti íróját a gondolatiság igazi mélységéig is, ahol nemcsak a mtért-ek ágaskodnak majd, hanem a belső küzde lem igazi gyümölcseként a ma még megválaszolatlan és — áthághatatlannak tűnő — kérdések ls választ kaphatnak. Ha másként nem, hát azzal, hogy az élet új és új helyzetei a problémalátás más, összetettebb szempontjait eredményezik. S ezek eleve azt parancsolják, hogy a „rostokra, ned vekre, szövetekre" bomló ember- és világlátás pesszimizmusa helyett a lehetetlenen túl is élnlakaró életfelfogás és szemlélet lehessen az alapvető meghatározó igény és élmény. A novellákkal kapcsolatos tartalmi fenntartásainkat már érintettük, a kötet stílusbeliségéről szólva viszont hangsúlyoznunk kell ennek lényegretörő közvetlenségéti képlségének lírikusságát és tömörségét, valamint gazdagságát. Nemes egyszerűség és élmény-közvetlenség a legfőbb jellem zője ezeknek a hagyományos formába öltöztetett novelláknak. Helyenként azon ban pontatlan fogalmak rontják a hatást („Akármibe kezdtem, a végén mindig Márta volt az eredmény" — 26. o.), s laza szerkesztés (visszatérő gondolatismétlések pl. 11. o.J, s irodalmiat lan kifejezések, (pl. „A dá kó avasan fényezett" — 13. o„ „ ... a mantinelltől srégen elérem" — uo., az asztalra „Ráfért egyszerre három üveg ..." stb.) szürkítik a kötetet. Az „egyenes be széd megközelítésének igé nye okozza elsősorban ezeket (és a többi) stílustalan Ságokat túlzásokat, melyek egy kis figyelemmel könynyen elkerülhetők. Két verskötet után (Arc nélküli szobrok, 1964 — Napéjegyenlőség, 1967) tör tént Gál Sándornál ez a műfajváltás, mely feltehetően nem fogja — legalábbis hamarjában — felélni a költőt. Az indulás mindenképpen bíztató, s legnagyobb dicsérete lehet a kötetnek, hogy szerzőjét érett, próza íróként mutatta be. Szeretnénk remélni, nemcsak díszítő jelzőként s átmeneti érvénnyel mondhatjuk, hogy „új színt hozott a csehszlovákiai magyar prózába", hanem a jövő is igazolja, s erősíti majd ezt a felismerést. FÔNOD ZOLTÁN AMGALAN: Mindig legyen számukra napfényi