Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-01 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

o cc ui A

művészettörténet leghálásabb feladatai kötözve dolgozó művészek felfedezése, külözé tartozik napjainkban a számunkra elrejnösen az olyanoké, akik — mint Tallós Prohászka István ls — működésükkel tevékeny részesei voltak a közeli múlt nagy fordulatainak, művészetükben viszont a divatos áramlatoktól visszahúzódó magányos kereső útját választották. Tallós Prohászkának nincs szüksége ilyen felfedezésre, mert küzdőtársai, közeli barátai mindig számon tartották. Prohászka életének legnagyobb részét Somorján élte le (csak 1947-ben költözött át a Duna másik oldalára, Mosonmagyaróvárra), Itt volt a „szegény emberek festője", innen kapcsolódott be az első világháború után a csehszlovákiai magyarság élenjáró kulturális mozgalmaiba. 1896-ban született, a »omorjai asztalosmester, Prohászka Ferenc fiaként. A mezővárosi parasztkisiparos réteg sarjának életútja előre meghatározott: gyermeknapszámos — elvégzi a polgárit — telekkönyvi díjnok. Közben jön a háború, 1915-ben bevonul, hogy csak 1919 után térjen vissza immár csehszlovák területen fekvő falujába. A művészi pálya így nehezen indul, bár már gyermekkorától kezdve mindent lerajzol, amit meglát. Nincs aki irányítaná, hacsak apja nem, aki iskolás korában fényképek lekopírozását kívánta meg tőle. Nagyon sokáig ösztönös rajzoló marad, és sok autodidakta vonás ismerhető fel festményein képcióiban később is megtalálhatók lesznek ezek a vonások.) A szegényember-probiematika ábrázolása összefonódik a pozsonyi baloldali ifjúság törekvéseivel. A szlovenszkői kisebbség helyzete valóban nehéz, a cseh financtőke földbirtokokra gyakorolt nyomása — gazdasági válsággal súlyosbítva — viszont természetesen a magyarajkú szegényparasztság helyzetét terheli legjobban. Ennek az osztálynak lesz szószólója a sarlósokkal együttműködő Prohászka, és lényegretörő, megfogalmazásban tudatos primitív képeinek szellemiségével, 1919-es szocialista gondolatvilágával — nyugodtan mondhatjuk — ekkortájt egy lépéssel küzdőtársai előtt halad. Festészetének mindez azonban csak az egyik oldala. 1928-as kiállításán, de egy évre rá, a budapesti Nemzeti Szalon kiállításán is, a szocialista festő halkszavú akvarellistaként ls bemutatkozik. A kritika ezekben a csallóközi tájak ihlette vízfestményekben felismeri Prohászka „naturalizmushoz fűződő nevelés"-ét, valójában az olajképektől élesen elkülönülő posztimpresszionista felfogás érvényesül bennük. Nagy foltokban elfogott hangulat-líra, vagy — festményekhez jobban közelítve — apró, vibráló, néhol felbontott kontúrokból alkotott fák, finom zöld, kék, rózsaszín, sárga atmoszférával körülvéve. Talán sehol másutt nem jut el messzebb Prohászka a látvány felbontásánemzetiségek attribútumai: a szlovákok és a magyarok különböző szekerei — különböző ruhái. Érdekes a magyar parasztok ruhajának fekete pörgekalapjának és a hasonló színű lovaknak kékesen sötétszürke elosztottsága az utóbbi képen — erre a színre épül fel a kompozíció, hogy a homogén, barnás környezetből jobban előugorjék a szekéren ülő szlovák házaspár világossárga es zöld ruhája. A nemzetiségek együttélését itt nem fejezheti ki más, mint egymásmellettiségük a képen. A gondolati tartalmat nem sikerült oly maradéktalanul belesűríteni a kompozícióba, mint a harmadik kép, a Kézfogás esetében. Szlovák és magyar paraszt nyújtja egymásnak kezét — megdöbbentő a távolságok aránybeli torzulása — tarkaruhás cigánypár a bal sarokban. Az előbbi képeknél jóval oldottabban megfogalmazott csoportot lilás-kékes atmoszféra veszi körül. Ezen a ponton meg kell állnunk: milyen analógiákat vehetünk számba Prohászkával kapcsolatban? Korai korszakaival kapcsolatban a német expresszionistákat, Kokoschkát, később Csontvárit emlegette a kritika. Az összes név valamilyen „neoprimitív" irányzatot takar. A festőt 30 éves korában őstehetségnek nevezték. Valóban a „primitívek", a naiv festők közé tartozik Prohászka? Prohászka nem „naiv festő". Akadémikus iskolázottsága, egész életművét végigkísérő vázlatkönyvei tanúskodnak erről. Egyrészt egy vállalt A Z < < M < X O QĹ O < „szegény emberek festője" zett művész korában ls. Amikor végre megkezdi tanulmányalt az -Iparművészeti Iskolán, túl sokat tud már ahhoz, hogy akár akadémikus, akár avantgarde festő lehessen, de későbbi erőteljes, darabos előadásmódja is jórészt erre az önerejéből elért fejlődési fokra támaszkodik. 1919. márciusa Magyaróváron éri, majd innen indul el a 13. honvédgyalogezreddel a kisantantcsapatok ellen. A Tanácsköztársaságtól rajzolóhaditudósítói megbízást kap. Leskicceli az útjába akadó parasztkunyhókat, a röplapokat olvasó, fegyvert tisztogató vöröskatonákat, a csetnekl előrenyomulást, a foltozó ezredszabót, majd az Abonyban szónokló Lukács Györgyöt. Akvarellt fest és közben rengeteg portrét is készít. A háború után végre lehetősége nyílik a továbbtanulásra. Budapesten az Iparművészeti Iskolára Jelentkezik. 1925-ben fejezi be tanulmányait és újra visszatér Somorjára. A művész lassan már a harmincadik életévébe lép és ekkortájt, hazatérése után kezdődik egyéni stílusának kifejeződése. Ez a kibontakozó festészet két évtized művészeti harcot jelent a társadalmi problémák megoldásáért, a sajátos szlovenszkói körülmények között. Másrészt, stiláris oldalról, festészeti felfogását tekintve, kialakít egy olyan — bizonyos vonásaiban a naiv festőkkel rokonítható — erőteljes realista formanyelvet, melyhez fogható kevés akad a huszadik századi magyar művészetben. Az első szempont túlmutat a tisztán művészeti kérdéseken, — itt keresendő Prohászka életművének — melyhez a publicisztika, sőt a szépirodalom is hozzátartozik — társadalmi-politikai jelentősége. A másik oldal, a formanyelv vizsgálata azonban azt is megmutatja, hogy Prohászka festészete nem problémamentes, és érdekes eltéréseket mutat a festő társadalmi törekvéseinek vonalától. A fiatal festő 1928-ban Pozsonyban önálló kiállításon mutatja be az első évek termését. Legfontosabb képeinek problematikája: a csallóközi magyar parasztok földhöz való viszonya, a falu különböző társadalmi rétegeinek egymásmellettisége. Olyan „kényes" kérdéseket sem kerül meg, mint a magyar kisebbség helyzete a beneši demokráciában. A bonyolult mondanivaló nem is oldható meg minden esetben pusztán festői eszközökkel, — a narratív, anekdótaszerű, sőt allegorikus felfogás sem áll távol Prohászkától, mely az egyes alakok megformálásában gyakran közelít a karikatúrához és a groteszkhez. (Figurális kompozíban — Mondrián almafa-sorozatának egyik közbülső darabja jut eszünkbe —, de a végső absztrakció fokát már hiába keressük a művésznél. Festészete egész életében látvány-közvetítő marad. Ha művész — közönség viszonylatban gondolkodunk, az 1929-es kiállítás meghozta Prohászka számára a legfontosabbat: felfigyelt rá a főváros, felfigyelt rá Grünwald Béla, Móricz Zsigmond és mások. Pedig ekkor már nem tartozik a legfiatalabb generációhoz. A tulajdonképpeni bemutatkozás mégis ekkor történt meg, igaz, hogy olyan bemutatkozás, ami talán máris karriert biztosíthatna a festőnek. Termékeny évek következnek most a Sarló jegyében. Prohászka az 1931-es marxista szellemű szociográfiai vándorút során a Garam-völgyi csoporttal járja a falvakat, ugyanez év szeptemberében a Sarló néprajzi kiállításán a csallóközi népi hiedelmeket dolgozza fel képsorozata. A 30-as évek végére végső formába érlelődik Prohászka nagy témája, mely — azt lehet mondani — egész életét végigkíséri: a különböző nemzetiségű parasztok és proletárok összefogásának gondolata. Festői felfogásáról szólva már 1931-ben kijelenti: „A mindinkább kimélyülő internacionális keveredésből származó művész kifejezésmódjaez, a nemzetközi testvériességben élni akaró emberben." (Reggel, 1931. X. 7.) 1936-os kassai kiállításán ez már egészen nyilvánvaló törekvés: a szláv, magyar és német nemzetiségek egymásrautaltságának kifejezése. A probléma képzőművészeti megfogalmazására Prohászka a falusi valóság nyújtotta sokalatos jeleneteket, a vásárokat használja fel. Az ilyenkor felélénkülő falusi utcák, rengeteg szekér, állatok, a különféle ruhák tarka forgataga újra és újra felvillanyozza a festő vizuális fantáziáját. A mozgalmas jelenetek, nemcsak a vásár, hanem a Malom elött-l zsákhordás, a Fuvarosok szekerei, a Farsangi dörefárás mindannyisszor egy-egy kép ihletői lesznek. Mindezek azonban csak előzménynek tekinthetők a három nagy képhez: a két azonos című Csallóközi vásár 1937-ben-hez és a Kézfogás-hoz (1939). A vásárképek nyüzsgő figurái mozgalmasan töltik be az egész képmezőt, mely mindkét esetben látszólagos kivágás-szerű, valójában tömör-kereken komponált. Az első kép előterében szivarozó, prémbekecses kupec alkuszik egy magyar paraszt tehenére, a disznót etető kucsmás öreg mögött morva menyecske. Két szekér zárja le a képet, háttérben e^y cseh csendőrrel. Prohászka fő gondolatkifejező eszközei itt is, a másik képen ls a attitűd, a hosszúra nyúlt autodidaktika Indulás eredményeképpen kialakított „magányos kísérletező" szereptudat — másrészt pedig a látott objektumnak tudatos deformációja a kifejező erő érdekében (tehát a művészetben legális módszer) tette festészetét azzá ami a Tallós Prohászkaoeuvre lényegét alkotja. És tegyük hozzá: az expresszív torzítások primitív realizmusa különösen alkalmasnak bizonyult egy paraszti szemléletű és paraszt-problematikájú festészet kialakítására. Az 1945 utáni időszakban azonban megerősödnek festészetében a provinciális vonások, sőt nem egy képe talán már a dilettantizmus határait súrolja. Ô sem marad mentes az ötvenes évek elején a fénykép-naturalizmustól. Ha összefoglalóan akarjuk értékelni munkásságát, megállapíthatjuk, hogy legérettebb képeit a második világháború előtti évtizedben festette; majd mindjobban megmutatkozott, hogy festészete egyre kevésbé alkalmas a társadalmi problémák valóban korszerű sűrítésére. E törés oka véleményem szerint már az előző periódus elemzésekor kiderül: Prohászka „veszélyes" utat követett eddig ls. Annak ellenére, hogy társadalmi követelései a politikai baloldal legradikálisabbjaival kapcsolják össze, festészetében tudatosan távoltartotta magát a kor továbbfejlesztésére alkalmas progresszív művészi irányzataitól. Tartózkodása minden kívülről jövő művészeti hatástól, lassanként elszigeteltségbe sodorta piktúráját, erőtartalékai megfogyatkoztak művészi egyénisége védelmezése közben, majd később a meg nem értettség ellen vívott kilátástalan küzdelemben. Hiba lenne azonban elhallgatni, hogy számos kiváló mű, az utóbbi korszakban is kikerült a keze alól. Ha pedig legmaradandóbb korszakát művészkritikánk az őt megillető helyre állította volna, talán a pálya másmilyen görbét írt voina le, a Földnyúzótól (mely ugyanolyan szimbóluma a kornak, mint Tornyal Bús magyar sors a) a Jéghordás-ig és a Húzó lovak-ig egyre emelkedő ív talán akkor tovább emelkedett volna. A 71 éves Tallós-Prohászka István most ls fest és ír. Nehezen érthető, miért lett osztályrésze a meg nem értettség, mellőzöttség — és ami egy festő számára a legrosszabb — az elhallgatás. Talán azért, mert életpályája a magyar kultúra (pusztán földrajzi értelemben vett) perifériájára szorítkozott? Alkotásainak legnagyobb része — talán már visszahozhatatlanul — szétszóródott a csehszlovákiai magyar és más külföldi műgyűjtők közöt

t" BEKE LASZLO