Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-22 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

ni kezdett a láztól, de a doktor nem jött. Úgy éjfél felé tántorogva megjelent az utcán. Jaj, Allah, részeg, még megsebezheti szegény asszonykámat, ha vért vesz tőle! - villant át az agyamon. A sátán azt súgta, hogy vágjam fejbe a botommal, hadd dögöljön meg ... De mit csináljak, ha Alije orvossága az ő kezében van. Amikor a kapuhoz ért, sehogysem tudta megtalálni a kulcslyukat. Odaugrottam és kinyitottam neki a kaput. „Doktor bej!" szólítottam meg vigyázzba állva, „a kapu előtt van a betegem ... Ég a láztól.. . Vegyél tőle vérpróbát!" Kék szemét rám meresztette, az arcomba böffentett, aztán ... jaj anyám, úgy elkezdett ordítani, hogy az egész környéket fellármázta. Az emberek az ablakokat nyitogatták. „Már megint ti vagytok .,. Még éjfélkor sem hagytok békét az embernek?... Nem elég nektek, ha munkaidő alatt foglalkozom veletek?... Szemtelen alakok... Becstelen csürhe..." Ügy ordított, hogy az egész környék hallotta, aztán bement és becsapta az ajtót az orrom előtt. A nagy lármára előjött az éjjeli őr és elkergetett bennünket. Alijét a hátamra vettem és kivittem a városból. Lefetkettem egy olajfa alá a deres fűre... Aj, uram, biztosan azt hiszed, hogy többé nem mentem ahhoz az orvoshoz... Mert akinek van egy kis érzése, az nem menne többé hozzá ... De én elmentem ... Nézd, szegény asszonyka napról napra fogy. Még meghal... Ha meghal, minek nekem a föld és az olajfák? Esküszöm, hogy összedönteném a viskót, feldúlnám a kertet, behánynám a kutat, kiszaggatnám az oltványokat és elmennék innen örökre... Hogy rövidre fogjam ... öt-hat napig az ágyban feküdt. A városban feketén vettem néhány kinintablettát, bevette, hát mindjárt jobban lett. Én ezalatt learattam, rendbehoztam a kertet, de elfogyott az orvosság és a láz megint visszatért. Nem vagyok olyan gazdag, hogy naponta három-négy tablettát vásárolhassak feketén... És ha lenne is annyi pénzem, hát van nekem időm, hogy keressem, ki ad el feketén kinlnt?... Egy nap azt mondja Alije: „Musztafa, mostanában mindig déltájban jön rám a láz, ha reggel lemennénk a városba, éppen leérünk, mire megint rámjön!" Hát ma reggel felkeltünk és elindultunk... Leültünk a Malária-intézet előtt és vártunk estélig ... De a disznó láz csak nem jött... Hát fogtuk magunkat, hogy hazatérünk és itt rájött. Még azt sem várta meg, hogy hazaérjünk ... Felvettem a hátamra és eddig, elhoztam ... Az aszszony könnyű, mint egy kisgyerek, de az út meredek és elfáradtam ... Musztafa elhallgatott és maga elé nézett. Már egészen besötétedett s az égen ragyogtak a csillagok. Észrevettem, hogy a földön fekvő asszonynak remeg a meztelen lába. Szegényke, idegen férfi előtt szégyenlett jajgatni, nyitott száján át gyorsan és nehezen lélegzett. - Gyerünk!... Segítek neked... Hazavisszük szegényt! - mondtam Musztafának. - Ne fáradj, uram ... Most már kipihentem, kifújtam magam, elviszem én magam is ... Gondolkoztam, hogyan segíthetnék rajta, de nem tudtam semmit sem kitalálni. A kisvárosban csak átmenetileg tartózkodom, rövid idő óta lakom itt, és nem ismerem az orvost. Sajnáltam, hogy semmivel sem segíthetek rajta és felkeltem. . . Hirtelen eszembe jutott valami: - Ide figyelj, Musztafa! — szóltam hozzá — Keress egy kis darab üveget... Jól tisztítsd meg, aztán ha rájön a láz a feleségedre, gombostűvel szúrd meg a mutatóujját... Egy-két csepp vért tégy erre az üvegdarabra és vidd el az orvosnak . .. Musztafa hitetlen szemmel meredt rám: - Hát ez lehetséges? - Miért ne lehetne? A lázas vérben benne vannak a betegséget okozó mikrobák és ha ezeket a doktor meglátja, előírja a kinint! - Nagyon szívesen, uram... mondta Musztafa. A hangjából kicsengett a kételkedés, mintha azt akarta volna mondani, hogy no, majd meglátjuk. Háromórai út volt még hátra a városig. Nem akartam tovább időzni. Elbúcsúztam tőlük és elindultam a völgyben lefelé. Két nappal később, este felé a piacon találkoztam Musztafával. Lassan ment és elgondolkozva nézegetett a tenyerében valamit. Hozzáléptem. - Mi történt, Musztafa? - kérdeztem. Először nem ismert meg, hosszan rámnézett, aztán eszébe jutott, ki vagyok. - Te vagy az a bej, akivel a hegyen találkoztunk - mondta. - Mit végeztél? - Amint tanácsoltad, úgy cselekedtem, bej! mondta kesernyés mosollyal a szája körül. - Megmutattam a doktornak az üvegdarabkát. Mondtam neki, hogy akkor vettem az asszonytól vért, amikor a láz rájött. A doktor felugrott a székről és nekemrontott: „Ki tudja, melyik betegtől vetted a vért? Engem akarsz becsapni?... Kinin kéne, mi? Takarodj innen, mert mindjárt átadlak a csendőrségnek!" ordított rám. A fehérköpenyes szolga megfogta a karomat és kidobott. .. Földhözvágta a kezében tartott üvegcserepet, mezítelen lábával rátaposott. Egy szót sem szólt többet, rám se nézett, elment... Sokáig néztem utána. Aztán megfordultam és hazaindultam. A Malária-intézet előtt elmenve, hallottam, hogy a kék szemű, pödrött bajszú, szemüveges orvos azt mondja a szolgának, aki éppen a kaput zárta be: - Hányszor mondtam neked, hogy ne ereszd be hozzám ezeket az alakokat! - Hangja idegesen remegett. - Meghallották, hogy feketén, jó pénzért megveszik a kinint és most egyszerre mind maláriát kaptak... Ismerem a falusiakat, tudom, hogy a paraszt milyen gyalázatosan hamis és ravasz ... Fordította: BLASKOVICS JÓZSEF LUDVIK AŠKENAZY: Az embernek számos olyan barátja van, akivel csak futtában találkozott. Valahogy beleszövődtek az életébe, megtették a maguk kis fellépését, és eltűntek a színről. Vagy azt mondták: „A gróf úr párbajban sérült meg", vagy azt, hogy „Alenka szívélyesen üdvözli önt, sajnálom, többet nem mondhatok". Közben bizalmasan rámosolyogtak az emberre, vagy titokban fellélegeztek, vagy pedig csendesen elmentek egyenes derékkal és érzelmesen. Minden életnek megvannak a maga hőset és statisztái. Nem adatott meg nekünk, hogy ismerjük valódi szerepüket a játékban. Akit először hősnek tartunk, a valóságban gyakran csak statiszta: az élet vakkantásai néha végzetté válnak. Volt egyszer egy ember, akit mondfuk Postelfnek hívtak. A háború előtt gimnáziumba, mégpedig klasszikus gimnáziumba járt, ugyanis azt képzelte, hogy az élet értelme a híres carpe diem. Természetesnek tartotta, hogy nagyokat mulasson más számlájára; legkedvesebb szórakozása az volt, ha valakit felhívhatott telefonon és tréfát űzhetett vele. A telefonközpont ügyeletes hivatalnokaként mutatkozott be, és a tapasztalatlan asszonyokat, akik egyedül voltak otthon, arra szólította fel, hogy keressék meg a méterest és mérfék le, hány méter a telefonkábel a faltól a készülékig. Ha rossz napfa volt, a temetkezési vállalat ügynökeként jelentkezett, és azzal, aki felvette a hallgatót, közölte, hogy elkészült a koporsója. Ezt mondta: — Akkor hát nemsokára ott leszünk a koporsójával, felveheti a halotti inget. Fekve várfon bennünket. Vagy megparancsolta: — Legyen olyan kedves, holnap reggeli hétkor jöjjön el a Lövész-szigetre a papagájával, mindkettőjüket kötelezően beoltom. Köszönöm. A fiatálember különösen az ilyen és ilyen számú telefonkészülék tulajdonosára ült rá. Kakas Eduárdnak hívták, és mint ahogyan akkor mondták, magánzó volt. Minden péntek délután három órakor a következő telefonbeszélgetésre került sor: — Jó napot! — ló napot. — Kérem szépen, otthon van a tyúkocska úr? — Öh, nincs! — felelte egy kultivált hang rövid szünet után. — A teleionnál Kakas Eduárd. — Akkor hát a tyúkocska nincs otthon? — mondta minden alkalommal sajnálatos lemondással a diák. — Es tojt tegnap? — 0, nem, nem tojt — felelte egy nyugodt, udvarias hang. — Szereti a tojást, diák úr? -— A tojást szívből utálom — mondta az ifjú. — Valószínűleg tévedésről lesz szó. Letette a kagylót és aztán egész héten örült annak, hogy a jövő pénteken délután háromkor ismét felhívhatja Kakas urat, és Tyúkocska urat kérheti majd a telefonhoz. Kakas Eduárd úr minden alkalommal ugyanolyan nyájasan és zengzetesen válaszolt a kérdéseire. Sohasem mondta neki, hogy tahó vagy csirkefogó, vagy ami még rosszabb, fiatalember. Mindig illedelmesen tette le a kagylót. ~ A diák éldegélt csendesen és közben öregedett. Szerencsésen átcsúszott a pubertáson és az adoleszcenclán, mafd az érettségi vizsgán, és az egyetemi ímmatrikuláclón is. A hangja elragadó férfias baritonná érett. Es most már minden reggel borotválkozott. A világ, amely részben ővele is számolt bizonyos ismeretlen feladatok teljesítésében, tovább haladt a maga megszabott útján. Lengyelországra lehullottak az első bombák. Aztán következett 1939. november 17-e, és így Kakas úr péntek délután három órakor hiába várakozott. Pontosabban mondva, a koncentrációs táborból nem lehetett telefonálni. A fiatalember legalább ebben az értelemben megjavult. Hogy mi minden történt vele azután, arról egy más elbeszélést vagy regényt lehetne írni. Persze, volt egy kis szerencséje ts, megtanulta a dörgést, és egyébként is elég nagy gazember volt ahhoz, hogy mindezt átvészelfe. És amikor visszatért Prágába, ez május tizennegyedikén, pénteken három óra előtt tíz perccel volt, így szólt magában: „Ahelyett, hogy azon törjem a fejemet, hogyan kezdjem újra... különben úgysem jövök rá semmire... ahelyett, hogy keseregjek, azzal kezdem az egészet, hogy felhívom Kakas urat. Ez az egyetlen telefonszám, amire emlékszem." Így hát belépett egy elhagyott telefonfülkébe, amely még szürke volt a háború porától. A keze remegett, ezen azonban már semmiképpen sem tudott segíteni. Az arcán megjelent az egykori alattomos bujaság és káröröm kifejezése. Kitárcsázta a számot. — Jónapot — mondotta. — Jónapot. — Kérem szépen, otthon van Tyúkocska úr — mondta, és majdhogynem elsírta magát. A vonal végén valaki sokáig hallgatott, majd azt mondta: — Hát te élsz, te csavargó?! Nohát, ez nagyszerű. — Elek, Kakas úr — mondta az egykori diák. Es abban a pillanatban megérezte, hogy valóban visszatért bele az élet. Ezt nemcsak a pulzusának a meggyorsulása, hanem az örömtől való fuldoklás is felezte. Szinte hallotta, hogy harsogva énekel az egész teste. — Valahol ott kell lenni annak a tyúknak — mondta. — Nem toft tegnap reggel legalább egyet? — De toft, tojt — mondta derűsen az öreg Kakas úr. Tegnap tojt, a haszontalanja. Egy szép fehér tofást. Látogasson meg, csavargó uram, megfőzöm magának. Legalább eszik egy lágytojást. Es tulajdonképpen ennyi az egész, dehát ki tudja ... KÖVESDI JÁNOS fordítása JOZEF KÔSTKA: Gyerekkori élmények (Bronz, 1966.)