Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-22 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

SZABAHATTIN ALI (1907—1948). Éveken keresztül tanítóskodott Anatőlia különböző falvaiban. Megismerte a kizsákmányolt török falusi nép sorsát. Ezért teljes erejével a parasztság sorsának jobbrafordításáért szállott harcba. Ebben a harcban a legkiválóbb fegyvernek az elbeszélések bizonyultak. Megrázó történeteit a török falusi nép életéből veszi és rámutat a kapitalista társadalmi rend igazságtalanságaira, leleplezi az elnyomókat és módszereiket. Hősei egyszerű parasztok, pásztorok, sőt gyermekek, akik ha tudatlanok és szerencsétlenek is, minden esetben becsületes, egyszerű emberek, akik saját hibájukon kívül estek az igazságtalan rendszer áldozatául. Szabahattin Alinak minden elbeszélése borzalmasan megrázó, de sokkal megrázóbb magának az írónak a sorsa. A hazai reakció üldözte és 1948. áprilisában meggyilkolta. Holttestét a török—bolgár határon folyó patakban találták meg. Felmentem oz erdős hegyre, mely közvetlen a falu mellett emelkedett. Mogyoróbokrok, majd fenyőfák között bolyongtam céltalanul. Órák hoszszot álldogáltam a hegy csúcsán és nézegettem az előttem elterülő síkságot, amely olyan volt innen, mint egy jól megmunkált virágoskert. Elnéztem a városkát, amely sötét színű palatetőive!, fehér minarettjeivel és piros téglából épült gyárkéményeivel domborműszerűen emelkedett ki o völgyből. A távolban, az ezüstlevelű nyárfák között apró falvak húzódtak meg és a lenyugvó nap fénye nem bírt áttörni a szemközti hegylánc kék ködén. Nehezen váltam meg ettől a gyönyörű képtől. Reggel óta bolyongtam a hegyekben, de sehol sem találtam ivóvizet, úgyhogy most már erősen kezdett kínozni a szomjúság. Ajkam kiszáradt, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Nem ismertem a járást ezekben a hegyekben, csak találomra bolyongtam és lehetséges, hogy nyolc-tíz lépésre mentem el valamely hűsítő vizű forrás mellett és nem vettem észre. Minél gyorsabban akartam jutni a síkságra és minden vágyam az volt, hogy pukkadásig teleiszom magam vízzel. Ezért elindultam abban az irányban, amerre becslésem szerint a leggyorsabban jutok le a hegyről. Amint lefelé igyekeztem, kődarabok, göröngyök, száraz avar és fenyőtobozok zúdultak le a lejtőn lépéseim alatt és vigyáznom kellett, hogy ne hemperedjem utánuk magam is. Szomjúságom pedig egyre nőtt. Az utat is elvesztettem. Két meredek hegyoldal között sűrű mogyorósba kerültem, amelyből semerre se vezetett ki ösvény. Vad olajfák, hegyi ciprusok, tölgyek, tövises bozót között igyekeztem nagy fáradsággal utat törni magamnak. Csak lépésenkint tudtam előre haladni és nagyon elfáradtam. A ruhám lépten-nyomon beleakadt valamibe, a kalapom leesett és egy ág úgy az arcomba vágott, hogy a szemüvegem meszszire repült. A bozót magasabb volt mint én és így meg sem állapíthattam, hogy milyen irányban haladok előre. A levelek között csak annyit láttam, hogy kétoldalt meredek sziklafal van, előttem és mögöttem áttekinthetetlen sűrű bozót. Már-már azon kezdtem gondolkozni, hogy az éjjelt hogyan fogom itt tölteni víz nélkül. Nagy fáradsággal sikerült egy kissé előbbre jutnom, ahonnan valami kilátás nyílt és ekkor háromnégyszáz méter távolságban megművelt kertet vettem észre, omely olajfákkal volt beültetve. Ott bizonyára találok embert, vagy legalábbis utat. A felásott földbe ültetett, beoltott és gondozott olajfák elárulták, hogy ebben a vadonban embernek kell lennie. S mivel a fiatal oltványokat víz nélkül gondozni nem lehet, a közelben bizonyára vizet is találok. Összeszedtem minden erőmet és elindultam a kert irányába. Lábam alatt recsegtek az ágak, a tövisek kétoldalról beleakadoztak a ruhámba, a bozót az arcomat karmolászta, de én szívósan leküzdöttem minden akadályt. Beletelt talán egy óra, o míg elérkeztem az olajfa ültetvényhez. Kezem csupa vér volt, arcomat összevissza karmolták a galylyak, egész testemről szakadt a verejték. A szemüvegemet is befutotta a pára és vaktában botorkáltam, meg-megbotolva a trágyázott föld hantjaiban. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Leültem és szememet behunyva egy kis ideig pihentem. Rövid pihenő után körülnéztem. A völgy itt kissé kiszélesedett, az egyik oldalon frissen learatott tarló, a völgy fenekén pedig kukoricával beültett kis kert látszott, mellette kút és vályogból rakott kalyiba. Ismét éreztem az égető szomjúságot, felugrottam és a kúthoz futottam. Amint odaértem, körülnéztem, de senkit sem láttam. A kunyhóhoz siettem. - Földi... van itt valaki? - kiáltottam be a kunyhóba, de választ nem kaptam. A vályogviskó tetejét ágakkal fedték és sárral tapasztották be. Az ajtó nyitva volt. Benéztem. Az egyik sarokban széjjelhányt ágy, a tűzhely mellett pedig néhány cserépedény állott. A környéken egy lelket sem lehetett látni. Viszszatértem a kúthoz. Húztam egy kanna vizet és csaknem a feléig kiittam. A kis kertben a kukorica között imitt-amott néhány tök és karóbab volt. A tulajdonosok nem lehetnek messze - gondoltam magamban. A kert és a kunyhó kissé elhanyagoltnak látszott ugyan, de nem elhagyottnak; a kukoricát napok óta nem öntözték, néhol már sárgulni kezdtek a levelek. Az érett uborkát és a babot nem szedte le senki. A kunyhó tűzhelyén napok óta nem égett a tűz. Leültem a viskó földes küszöbére és egy kicsit pihenni akartam. A nap már régen lebukott a szemközti hegyhát mögé és a hátam mögött emelkedő hegynek csak a tetejét világította meg. A völgyben hűvös szellő fújdogált és fenyőillatot hozott abból az irányból, ahonnan jöttem. Előttem a tarlón tücskök ciripeltek, szöcskék ugrándoztak. A völgy szóján át látni lehetett a síkság egy kis darabját, amely csillogott a ferdén ráeső napsugaraktól, a fasoros utakon a falvakba hazatérő szekerek magasra kavarták a port: az egész olyan volt, mint egy ködös reggeli tájkép. Egyszerre észrevettem, hogy a völgy alsó részén, o síkság felől valami mozgó patakocska közeledik felém. Amint közelebb ért, felismertem, hogy a mozgó patakocska egy ember, aki valami súlyos terhet cipel a hátán. Minden bizonnyal ő lesz ennek oz istenhátamögötti helynek a gazdája. Felkeltem és elindultam vele szembe. Nem tudtam milyen ember lehet és nehezen magyarázhattam volna meg neki, hogyan kerültem erre a helyre, azért az úton akartam találkozni vele. Egyszercsak a bokrok között eltűnt a szemem elől. Mentem még néhány száz métert, aztán megálltam. Ogy számítottam, hogy már találkoznom kellett volna vele. A síksághoz közel az út mellett sötét foltot láttam. Esteledett már. Nem tudtam megkülönböztetni, mi lehet az o folt. Mikor közelebb értem, láttam, hogy egy ember a földön fekszik, mellette pedig egy másik ül. - Merhaba (légy üdvözölve), földi! — szólítottam meg az ismeretlent. - Merhaba! Mikor melléjük léptem, észrevettem, hogy a földönfekvő asszony. Foltos vászonsalvárjából kikandikált a meztelen lába. - Beteg? — kérdeztem a fiatalembert. - Az... Egy pillanatra elhallgattam, aztán én is melléjük telepedtem. - Az ültetvény és a kert ott fent a tiéd? - Enyém! -Jól gondoztad az ültetvényedet, istenuccse.II Egykét év múlva bő termést hoz. Félrehúzta a száját: - No, még öt-hat év kell hozzá ... Meglepett, hogy az arca sokkal fiatalosabb, mint a hangja. Sehogy sem látszott többnek tizenhét-tizennyolc évesnél. Az asszonyra mutattam: - A testvéred? - kérdeztem, A fejét csóválta: - Nem... A feleségem! Igyekeztem magamba fojtani a mosolyt. - Nagyon korán nősültél, - mondtam. - Ügy volt. .. - Mi baja? - Malária! - Kinint adtál neki? - Hallgass már uram, ha szereted Allahot, honnan vennék én kinint? - Hát a Malária-intézetben nem voltál? - Onnan jövünk! - Mit mondtak? - Azt mondták, hogy semmi baja sincs! - Ugyan ne mondd ...! - Pedig azt mondták! Ilyen röviden felelgetett minden kérdésemre, mintha csak azt várta volna, hogy felkelek és folytatom az utamat. Most azonban hirtelen a szemembe nézett, mintha őszintén el akarna mondani mindent, ami a szívén van. - Nézd, uram, hogy rázza a láz... — mutatott a földön fekvő, minden porcikájában reszkető aszszonykára. - Hogy nem félnek Allahtól! Azt mondták, hogy semmi baja nincs és elkergettek. ültömben felegyenesedve egy pillantást vetettem az asszonyra, akinek láztól megkínzott kis teste olyan volt, mint valami gyereké. Izzadságtól csillogó arca is nagyon gyerekesnek látszott a szürkül letben. A fiatalemberhez fordultam: — Talán nem jól értették meg, mit akarsz, öcsém| — mondtam neki. — Hogy is értették volna meg, ha nem akarták, uram! — válaszolt és a szemembe nézett. Aztán le-: sütötte a szemét és folytatta: — No, hát hallgass meg, elmondom elölről ... No keljek fel innen, ha nem mondok igazat... Alije q maláriát a mi falunkban kapta. Én katona voltam, amikor hazajöttem, akkor tudtam meg ... Szavába vágtam: — Hány éves vagy? — Két éve jöttem haza a katonaságtól. — Mióta vagy házas? — Három hónappal azelőtt, hogy berukkoltam, Alije hozzám szökött. A hivatalban azt mondták, hogy még nagyon fiatal és nem akartak bennünket összeadni. Az apja keményfejű nomád volt, nem hajlott a jó szóra. Nem akarta a lányát síksági paraszthoz adni. Hála legyen Allahnak, a falu imámja (mohamedán pap) meghallgatta a kérésünket és összeadott bennünket. Én katona voltam és oz én apám is sértegette a szegény kislányt: „A férjed katona, én tartsalak el téged!" - mondta neki. Szegény asszonyka nem maradhatott ott, a szomszédoknál dolgozott, aratni járt, kapálni ... Még szerencse, hogy nem volt gyerekünk ... Mikor leszereltem és hazajöttem, összevesztem az apámmal. „Tartsd meg a vagyonodat, földedet! Amid van, legyen csak a lányaidé és vejeidé ... Én többé a küszöbödet át nem lépem!" mondtam az apámnak és eladtam azt a darabka földet, amit szegény megboldogult anyámtól örököltem. „Gyere, Alije, megkeressük mi a mindennapit a hegyekben, a kövek között is!" mondtam neki és eljöttünk ide. A föld árából egy évig éltünk. Itt azalatt kiirtottuk a bokrokat, a rőzsét lehordtuk a városba, eladtuk. A fából faszenet égettem, azért is pénzt kaptunk. Az irtást felástuk, bevetettem, megtermett benne a kenyerünk. A bozótot kiirtottom, a vad csemetéket beoltottam, kutat ástunk és az oltványokat öntözgettük. Négy kéz sok munkát elvégez, ha összefog ... Vályogot vetettünk és kis házat építettünk. Senkire sem szorultunk rá. Abból az irányból jöttél, láthattad. Kiskertet is kerítettem, zöldséget ültettem. A múlt évben a városban megkötöttük a polgári esküvőt is. Az idén két kecskét és néhány tyúkot akartam venni. De Alijét leverte a láz. Mondtam már, hogy a mi falunkbon kapta, amikor én katona voltam. Mert ő hegyvidéki. Hegyes vidéken nincs malária, de a mi falunk vizenyős helyen fekszik ... Ez a betegség olyan helyeken terjed ... Éppen aratás ideje volt. Nem vártam egy napot se, mindjárt bevittem Alijét a városba. A Malária-intézetbe mentünk. Katona voltam, ismerem az ilyet. Az orvos tejfölösszájú legényke. Kis pödrött bajusza van és hatalmas szemüveg a szemén. Ránk se nézett, csak behívatta a fehérköpenyes szolgát „Végy tőle vért!" parancsolta neki. „Két nap múlva gyertek el ismét!" mondta nekünk és elküldött. Két nap múlva Alije egyedül ment el hozzá. Én arattam . . . „Megnéztük a véredet, semmi bajod sincs!" mondta az orvos az asszonynak. „Jaj, doktor, vizsgálj csak meg, hisz az arcomon látszik o baj... Már régóta hordozom ezt a betegséget, elpusztulok, ha nem adsz egy kis kinint!" könyörgött az asszony, de az orvos ráordított: „Már mondtam, hogy nincs maláriád! Ha más bajod van, menj a járási orvoshoz!" Alije"6lment a járási orvoshoz. Amint ránézett az asszonyra, mindjárt el is küldte: „Leányom, miért jöttél ide? Neked mocsárlázad van, menj a Malária-intézetbe!" Alije hazajött, nagyon kétségbe volt esve. Három nap feküdt. Földiszedret sajtoltom, annak a levével itattam ... Mit tudjam én?... Alighanem csak babona... De nem használt... Egészen magánkívül volt... Harmadnapra egy kissé magához tért, elvittem ismét a városba. A Malária-intézet orvosa mindjárt megismert bennünket. „Minek jöttetek? Kininezők, feketézők, mi?" mondta. „Jaj, uram, te azt mondtad, hogy semmi baja sincs és szegényke három napig olyan rosszul volt, hogy a fejét sem tudta felemelni. Azt gondoltam, már vége van. Vizsgáld meg és adj a bajára orvosságot!" könyörögtem neki, de az orvos még a fejét sem fordította felénk. „Nekünk a vérvizsgálat az irányadó... A véred tiszta volt, máshoz semmi közünk!" mondta. Abban a pillanatban, Allah a tanúm, egy kicsit füllentettem: „A járási orvos megvizsgálta az epéjét is és azt mondta, hogy maláriája van. Hozzád küldött!" Az orvos gyanakodva a szemembe nézett. „Ha így van, hozd el akkor, amikor láza lesz, még egyszer megvizsgáljuk a vérét. . ." mondta. A lábához borultam: „Három óra járásnyira a hegyekben lakunk," mondtam. „Ha rá jön a láz, még a fejét sem tudja felemelni, hogyan jöjjön ide?" Az orvos felugrott, nekem rontott és toporzékolva ordította: „Micsoda ostoba és értelmetlen emberek vagytok! Törvények vannak, előírások vannak... Jó tanácsot akarok nektek adni és makacskodtok. Takarodjatok innen!..." Odahívatta a fehérköpenyes szolgát: „Dobd ki ezeket a rongyosokat!" mondta neki. „Alije!" mondtam, mikor kimentünk. „Feküdj le itt a kapu előtt. A disznó láz majdcsak megjön ... Akkor aztán megint bemegyünk, hadd vegyen az orvos vérpróbát." Leültünk a fal mellé és estig vártunk. Az orvos még világossal elment. „Földi", fordultam a szolgához, aki bezárta a kaput. „Hol lökik a doktor?" A szolga rámnézett. Látszott rajta, hogy azt gondolja: Micsoda tolakodó alakok ezek! „A doktornak nincs háza, még legényember. Ide jár aludni!" mondta. Annál jobb, gondoltam, majd megvárjuk. Amint beesteledett, Alijenek megjött a láza. „Megégek, Musztafa, megégek!" jajgatott. Mindjárt ott lefektettem a kövekre, a fejét a térdemre vettem ... Vártunk vártunk ... Az ebadta doktor nem jött. Szegény lányka égett o láztól, aztán izzadni kezdett, majd rwigint tüzel-