Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-22 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

es az c — I mberirodalom és korparancs: ezek tették lehetővé Fábry Zoltán számára, hogy meglássa a valóságot, a felszín alatti lényeget. A 100 % című folyóiratban, 1929-ben Diego Rivera festészetéről írván, világosan levezeti a felszín és a lényeg közötti kapcsolat felfedezését. Mexikóról van szó: „Első pillanatra egzotikus színorgia, barna, meleg földvetítés, aranymese, de a színkavarás a második pontos vizsgálatnál konkrét históriai dokumentummá: tényleges valósággá szürkül és előttünk az egész Mexikó: nyomor és élet, harc és győzelem, munkások, bányászok, parasztok minden árnyalatban, minden helyzetben a forró délövi izzástól a hótakarta csúcsok hideg régiójáig, a munkafelügyelőtől korbácsolt indótól az új munkaközösség örömét sugárzó proletárarcig: embertől emberig húzódó produktív harmónia! Munka és ünnep!" Fábry Zoltánnak e korszaka már a valóságirodalomé. Ennek jegyében látta meg — európai szinten is elsők között — a hitlerlzmus, a fasizmus lényegét. „Nincsenek többé elefántcsonttornyok, nincsenek távolba vetített kupolák: alap nélkül, pillér nélkül; fényesre csiszolt játékok, szókéjelgések, „szépségek" és szépítések ... „csakazértis" perditamámorok, és ájult jósághimnuszok" — hirdeti a Korparancs-ban. A háború-ellenesség faslzmusellenességgel párosult, gazdagodott, miután a Fábry Zoltán-i életmű megtelt szociális és szocialista tartalommal. A szocialista valóság betört a stószi házba, s miközben Fábry Zoltán nagy példaképeivel: Adyval, Ossietzkyvel és Thomas Mann-nal vállalt közösséget, a valóság új és más nézőpontokat is lehetővé tett az író számára. Csak egyetlen analógiával szabadjon ezt valamelyest érzékeltetni: 1932-ben Fábry Zoltán, Ludvig Renn-nel bejárta Kárpátalját. Az eredmény: Az éhség legendája, amelyet nyomban megjelenése után el is koboztak. Másfelöl, Fábry Zoltántól tudjuk, hogy induló éveiben mily nagy hatással volt rá Gerhart Hauptmann Takácsokba. A drámát olvasva az embernek minduntalan Az éhség legendája jut eszébe. A maréknyi liszt, a csipetnyi só hiánya, a Dreisiggerek gőgje, a Pfeiferek kegyetlensége, a kizsákmányolás kérlelhetetlensége. A tehetetlenség, az elkeseredés, a sortűz, az uralkodó osztály kegyetlen elnyomó rendszere — mind „belejátszik" ama képbe, amelyet Fábry Zoltán nyújt Az éhség legendájában. Ez — túl a közvetlenebb tartalmi analógián — bizonyítja is azt a törekvést, amely szerint a szlovens?kói magyar irodalomnak európai hivatást kellett betöltenie. Emberirodalom és korparancs: ezek adták Fábry Zoltán és a szlovenszkói magyarság részére a lehetőséget, hogy nagy, európai méretű, központi témákat ragadjanak meg. így lett a periféria-irodalomból — központi-irodalom, noha — mint a Valóságirodalom előszavában írja — „mi törvények nélkül indultunk útnak, a kor, a valóság rágta szánkba — sürgetően ős követelőn — esztétikai normáinkat. Olvasás közben, szinte menet közben — ha úgy tetszik: harc közben — kellett leszűrni tapasztalatainkat, és azokat azonmód használhatóvá tenni... Az esztétikai törvényt a valóság kodifikálta ..." 1932-ben, az Irodalom és magyarság című írásában azt mondja Fábry Zoltán: „Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja ..." Tizenöt esztendővel később (Szlovenszkói küldetés: 1938.] az előbbi kritériumot bizonyos irányban szűkíti, más vonatkozásban viszont feloldja. Szűkíti annyiban: a műalkotást az antifasizmus szolgálatába állítja. Feloldja, amennyiben a realizmust az etikai realizmus politikai feladattá lényegíti. „A küldetés neve: antifasizmus!... Az antifasizmus: a kultúrtudat etikai realizmusa... Az antifasizmus mint etikai realizmus politikai feladattá lényegül... az antifasizmus korszerű erkölcsi muszáj..." A sok vitát kiváltott Antisematizmusban Fábry Zoltán tovább boncolja a korábbi tételeket, finomítva az elébbi megállapításokat. A legbonyolultabb kölcsönhatásban vizsgálva a költészet funkcióját, a költő helyét: abban a közegben, amelyben az író él, mozog, létrehozza az alkotásokat és amelyben a mű funkcionál. „ ... mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben" — írta a Tétova ódában Radnóti Miklós. S Fábry Zoltán, az Antisematizmusban? „A költészet: realitás. A költő mint névadó: a valóság hitelesítője" '— vallja a tanulmány egyik helyén. „A lényeg: az emberség. Az írás lényege és értelme, mértéke és értéke a vox humana" — mondja ugyanazon tanulmány másik fejezetében. Viszont — tovább folytatva a gondolatsort — „a vox humana ma politikai érv: kinullázhatatlan tényező". Gaál Gábor szellemi örökségét leltározván — vissza- és előremutatón — a realizmus problémáit, a valóságirodalom problémáit így vázolta Fábry Zoltán: „Gaál Gábor öröksége a realizmus perének eíorozhatatlan tanúsága, letagadhatatlan, megtagadhatatlan tartozéka. Tegnap és ma, mindenütt és mindenkor a valóság: az irodalom próbatétje. Valóságlrodalom: egyszerre és egy céllal szövegeztük a szót. Gaál Gábor élete utolsó éveiben kiadott cikkgyűjteményének címe Valósát) és irodalom volt, az én soronkövetkező könyvein, mely a Korunk anyagából válogat, Valóságirodalom címen fog megjelenni. (A kötet, mint ismeretes: 1967-ben megjelent. — KGYj. A Korunk valóságirodalom számonkérője és számon tartója volt. A húszasharmincas években az igaz érdeklődés tárgya FÁBRY ZOLTÁN „erkölcsi realizmus" nem a regény, hanem a biográfia, az életrajz lett..." Gondolatmenetét egyetlen mondatba sűríti Fábry Zoltán: „Az irodalom válsága: a való élet válsága. A valóság állásfoglalásra kényszerít, és a polgári világot az állásfoglalás, a változás előtti menekülés jellemzi: az igazság előli elzárkózás..." A gondolatok rezonanciáit — Gaál Gábor és Fábry Zoltán felfogása között — lehetetlen nem észrevenni. Az írónak erkölcsi kötelezettségei vannak korával szemben. Az írói magatartás: szigorú erkölcsi magatartás, felelősségvállalást jelent. Ezt a túl általánosnak tűnő megállapítást Fábry Zoltán — a Valóság irodalom című, két éve megjelent kötetében — pontosabban foglalja össze, mintegy definiálva is az író erkölcsi magatartásának lényegét, a formulát, mely — meghökkentő fogalom-párosításban —• így hangzik: válóság: erkölcs „A valóságelkötelezettség reális harcvállalást vonzott. A valóságlrodalom első, eldöntő meghatározója csak az osztályharc lehetett. Alapozók voltunk, és a cement kohéziója: a kérlelhetetlenség... Az irodalom rohamcsapata volt, és ellenőre — ha úgy tetszik: hajcsára — a kritikus... Hosszú utat kellett megtennünk, amíg beállt az egyensúly, amíg a téma és esztétikum —valóság és forma — azonosan, maradéktalanul találkoztak. A József Attila szerkesztette mérce: „az igazat mondd, ne csak a valódit", a realizmus eldöntő törvénytáblája lett... A realizmus írói alapállása az erkölcsi kötelezettség lett. A magatartás és helytállás közösítő, összefoglaló gerince: a vox humana maradt. Az emberhez, emberséghez méltó gond mint erkölcsi és értelmi valóság .. ." Gaál Gábor munkásságával kapcsolatban — a fenti gondolatkörben maradva — ezt írja Fábry Zoltán: „A valóság megtagadása, meghamisítása: az igazság meggyalázása ... Csak a valónak igaz megragadásával válhat az író és művész szószólóvá, alakítóvá, teremtővé és változtatóvá. író a valóságot csak az Igazság megsértése nélkül közvetítheti. E folyamatban a realizmus nem más, mint az igazság, az erkölcs és a becsület szinonimavalósága, egyértelműsége. A valóságirodalom: erkölcsi realizmus. Állásfoglalás dolga, becsület ügye ..." Közvetlen jelenünkre is érvényesen így folytatja Fábry Zoltán ezeket a gondolatokat: „Az antifasizmus korunk realizmusának történelmi igazoltsága. A korparancs teljessége: teljesítése ... A valóság: erkölcs. Az erkölcsöt a valóság váltja ki, provokálja és határozza meg. Valóság erkölcsi vállalás nélkül elképzelhetetlen, és megfordítva: erkölcs elképzelhetetlen valóságvállalás nélkül..." Az Emberek az embertelenségben című könyvének előszavában mintegy folytatja a meghökkentőnek tűnő fogalom-párosítást: a műfaj neve: antifasizmus. „Az antifasizmus világirodalmi műfaj lett." Amikor utoljára Stószon, az egyik beszélgetésben Fábry Zoltán világosan megfogalmazta, hogy írói életművében „a humanizmus determinálta a szocializmust; a szocialista humanizmus ebből kristályosodott ki". Tulajdonképpen ő — folytatja tovább — „a Thomas Mann-i kritikai realizmust alkalmazza szocialista módon". Ebbe a vonulatba illeszkedik bele a már máskor és sokszor idézett formula: „A szellem: erkölcs. A valóság: erkölcs. Az írói magatartás alapállása: az erkölcsi realizmus". KOVÁCS GYŐZŐ SZABÓ GYULA: Anyó gyermekével (Fametszet. A „Forradalom - élet" cikklusból 1962.) DÉNES GYÖRGY: Háborúk ellen Elnyeli a könny a világot, elfújja az esti békét, meghasad a föld alattunk, szólít az örök sötétség. Nem mi győztünk a pusztuláson, a pusztulás szívta ki vérünk, ő volt a halál lobogója, ő volt mindig a vezérünk. Vasból öntöttük istenünket, csoda kellett nekünk a vasból, leveri ökle a napot, most már egyedül ő parancsol. A földgolyót markába kapja, összeroppannak a hegyek s a tenger vértől gőzölög. Elönt mindent a gyűlölet. 2. Meggyalázták a földet s lám, a gyalázat újat fogant, a bű n felfalta szégyenét, elsápad, kinek lelke van. De mi a bűn? A hatalom? Fegyvert dicsér a ferde jog, s ahol a fegyver prédikál, az értelem hitért dadog. Dicsőség, arany, hatalom, a hármasfejű szörnyeteg vak torkába dől a világ. A bálvány mégis éhesebb. Tömjétek roppant bendőjét, vért neki, szívet, agyvelőt, bűzös mészárszék a világ, taglózzátok le a jövőt! 3. Hogy ölitek a háborúval most is magatokat, hogy ölitek a szomorú téli nappalokat s az éjszakát is, a nehéz csillagtalan eget, s a Földet, melybe iszonyú jelet égettetek. Hogy ölitek a háborúval most is magatokat, élettér lett a Végtelen, atomforrás a Nap, nem lesz már talpalatnyi hely égen, földön, sehol, megbújhatni előletek, ha epétek kiforr s bűzös nyalkával ellepi a termő szép mezőt, s hol anyátok átka sikolt, a feldúlt temetőt. Hogy ölitek a háborúval most is magatokat, megfenyegetve védtelen, pucér országokat, s keltegetve a sok hiúzlelkű tábornokot, majd megverik, ne féljetek, az új halál-dobot, s hol vér és hamu egybe áll, ott ég el csontotok, s nem marad élő krónikás megírni sorsotok. 4. Sajnálom én bizony nagyon ezt az elszálló életet. De félek attól, ami jön, ami ott áll mögöttetek. Azt az árnyékot félem én, ami a Napra felhuhog. Ö a hétarcú rettenet s ellene tenni nem tudok. Fejében őrült láng sziszeg, lapul, de intő jelre vár. Mi lesz, ha kipattan egyszer agyóból a szárnyas halál. 5. Sötét a kép. De lehet-e mást írni most? Ember, ébredj! Már dől az ég. A föld inog. Nem én szólok, a múlt riog. Jaj, visszaüt o régi vád: Nem álltunk akkor egyhelyütt. Még lágy melegben szenderegsz, vak, renyhe báb. De felpattan a héj, rádtör o nyers világ s a borzalom. Hiába dadogsz reszketeg. Bűnös voltál vagy bűntelen? Ki kérdi meg?