Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-15 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

— Az idén jó termés mutHtkozik — szólt az elnök, s bizonyításként széthúzta a haragoszöld leveleket. — Azt hiszem, hogy ez a tábla több mint 300 nrV' rtt ad hektáronként. Egymásra néztünk. S talán mindannyian ugyanazt gondoltuk, hogy eszerint az örmények már két;;zer évvel ezelőtt is értettek a szőlőtermeléshez. Megjegyzem, a földkupacok, illetve a szőlősorok között akkor folyik a víz, amikor akarják, s ezek a kupacok hosszú ideig biztosítják a talajnedvességet, a tőkék olyan munkára vannak kényszerítve, amilyen a modern szőlőművelésnél egyszerűen elképzelhetetlen. Akadtak csoportunkban szőlősgazdák is, akik a szőlőtermésig gyakorolt erőltetés alapján megkérdezték, milyen annak a nagy hozamnak a cukorfoka. Egy újabb meglepetés következett. Ugyanis átlagban 21 fokos a mustjuk, s ezért az ára is megvan. Egy nap a Párizsi Kommünben Úgy adódott, hogy egy egész napon át - nem filmen, nem is színházban, hanem a maga eleven valóságában — láttam a Párizsi Kommünt. Igaz, nem 1871-ben és nem is Franciaország fővárosában került sor erre a találkozásra, hanem néhány nappal ezelőtt az örmény Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosától, Jerevántól alig 30 kilométernyire, közvetlenül a török határ közelében. Ott, ahol északkelet felől a Vörös- hegy, délnyugat felől a bibliai, a titokzatos Ararát zárja el a látóhatárt. Hogy miként került oda a Párizsi Kommün? Az Idősebb kolhoztagok talán túlságosan leegyszerűsítve, de elfogadhatóan magyarázták, hogy a kolhozalakításban Ajgezard falu lakossága éppen úgy úttörő munkát végzett, mint annak Idején a párizsi forradalmárok a kommün létrehozásával. Néhány órán át ott üldögéltünk a Párizsi Kommün Kolhoz sok évvel ezelőtt telepített gyümölcsösében. 20 hektár gyümölcsöse van a 460 hektáros kolhoznak. De itt hozzá kell tennem, hogy nem a 20 hektárról, sőt nem is a gyümölcsösből általában elért 150 mázsás hektárhozamről van sző, mert azt bárhol elérhetnék, ahol megfelelő az éghajlat a gondozott gyümölcsös számára. Itt azonban más a lényeg. Már említettem, hogy északkelet felől a Vörös-hegy határolja az egész Szovjetunió egyik legkisebb szövetkezetét. Nos, ez a domborulat nem mindennapi a földtekén. Nem a Mont Everest magasságával emelkedik ki az ismert hegyek sorából, hanem azzal, hogy ennek az alig ezer méteres domborulatnak az oldalában nemhogy fák és bokrok, hanem még a fű sem tud gyökeret ereszteni. Ez a hegy még a legenyhébb szellőben is örökké porzik. Ottlétünk idején kissé erősebben fújt a szél. Néhány óra alatt meggyőződhettünk a Vörös-hegy porzásának valódiságáról. Csak a korábban habfehér terítőre kellett nézni, véleményt alkothattunk, mennyi port fog fel évente a 130 méternyi szélességű gyümölcsös. És ők ezt a porfelfogő tulajdonságát talán még termésénél is többre értékelik. Egyébként a kolhoz tagjainak vallomása szerint a környékbeliek nem haragszanak az örökké porzó Vörös-hegyre, mert talán sehol a világon nem tudnak olyan olcsón cementet előállítani, mint ott a hegykoszorú völgyében. A 460 hektáros kolhoznak annyi a kitüntetettje, hogy az szinte hihetetlen. Persze ők erről egy szóval sem dicsekedtek, sőt az orosz szokásoktól eltérően nem ls viselik a mellükön, hanem a kolhoz klubjának faliszekrényében díszelegnek, mindenkié a fényképe mellett. A közösségé külön egy szekrényben. Eddig heten kapták a „Szocialista Munka Hőse" érdemrendet, Szarkaszjan Amaják Mahmitárovics elnök, aki megszakítás nélkül 25 éve vezeti a közöst, két évvel ezelőtt Lenin Érdemrendet kapott. De a Párizsi Kommün Kolhozzal kapcsolatosan nem ezek a legérdekesebb adatok. Bennünket elsősorban az lepett meg, hogy a több mint 3000 lakosú kolhozfalunak mindössze 460 hektáros a határa. Hogyan tud ez a kis terület az 570 kolhoztag-családnak munkát és megélhetést biztosítani. Előre kell bocsátanom, hogy a kolhoz és az eísz fogalmát nem lehet azonosítani. A kolhoz nem csupán a közös gazdálkodást, hanem egyúttal a falut is jelenti. A kolhozé a kórház, a színház, a mozi, az iskola, az óvoda, a bölcsőde, az üzletek, a különböző szolgáltatások, egyszóval minden. Tehát a kolhoznak nem valamennyi tagja a mezőgazdaságban keresi a kenyerét. Persze az ajgezardiak földje mindenképpen kevésnek tűnt, amíg meg nem tudtuk, hogy 287 hektár szőlőjük van, s ebből mindössze a néhány éve telepített 43 hektárt művelik gépekkel. Van tehát munka bőven, mert hogy el ne felejtsem, a 20 hektáros gyümölcskertészet mellett még 30 hektár zöldségkertészetük is van. És szinte hihetetlen, 800 szarvasmarhát tartanak, s abból 320 tehén. Évezredes hagyományok De maradjunk egyelőre a szőlőnél. Valamennyiünket meglepett szőlőművelési módszerük. Nem az új, hanem a régi, a náluk hagyományos. Kérdeztük előbb, mennyi terem hektáronként a 6—7 éves kordon-neveléses szőlőn. Eddig még nem dicsekedhetünk, mondta az elnök. A Párizsi Kommün kolhozkórházának gyermekosztályán. Szerintünk a rekordhozam sem lesz több 120 mázsa hektáronként. Aztán átmentünk a másik parcellára. Ott a 150 cmes sortávolságra ültetett szőlőtőkéket kb. 1 méter széles és olyan 60—70 centiméter magas földkupacba takarják. Ezt a műveletet május elején végzik s ez egyúttal a kapálást is jelenti. Meg kell jegyeznem, hogy magasra nevelt, erős tőkékről van szó, és ehhez nem kellenek szőlőkarók, az erős tőkék elnyúlnak az említett buckákon. Meg kellett kérdeznünk, hogy mi az értelme ennek. — Ezt a módszert már több mint kétezer éve ls alkalmazták az elődeink — magyarázták. — Nekik jó volt, miért ne lenne nekünk is jó. — Ennyire hagyománytisztelők? Inkább talán ennyire ismerjük ezt a földet. Nézzék, ebben a táblában (lehetett olyan 30 hektáros) 46 éves tőkék vannak. És ilyen módszerrel még jó sokáig elélnek — —mondták ők, de még mindig nem értettük, hogy mi ebben a jó, a hasznos. Hiszen Ismert dolog, hogy nálunk már rég újabb tőkék kerültek volna az ilyenek helyébe abból a célból, hogy több termést adjanak. Náluk annyira nem számít a termés? Néztük ott azt az elevenzöld magas kordonos fiatal, viruló szőlőt, meg ezt az előttünk levőt, amely olyan volt a másik mellett, mint 20 éves legény mellett az aggastyán. És milyen termést várnak — kérdeztük valami olyan előérzettel, hogy a válaszon ne kelljen meglepődni. És ... Nem hagyhatom szó nélkül a korábban említett, örökké csordogáló vizet. Ott folydogált mindenütt az itak és a dűlők mentén, olyan alig 30 centiméteres \rokban. S ezekből az árkokból szükség szerint eresztették a földekre. Eresztették is, hiszen 34 fokos volt meleg. Akárhogy törtük a fejünket, nem értettük meg annak az annyira egyszerű öntözőrendszernek a titkát, mígnem a Párizsi Kommünben fény derült a furcsaságra. A török—örmény határt képező Araksz folyó vizét óriás csövekben vezetik át a vidéken, azokból kerül a víz a csatornácskákba. A víz továbbjutásához a termelőknek csak a talaj esését kellett megkeresniük. Ügy látszik, hogy nagyon jól megtalálták. Hogy mikor? Nagyon régen. Utóbb csak bővítgették az árkok számát, hogy minél nagyobb területre Ilyen egyszerű módon eljuthasson a víz. Még egy érdekesség ehhez: az ajgezardiak 16 kilométernyi távolságról" kapják a vizet. Sokan vadnak, akik sokkal messzebbről. Ingyen. És öntözőberendezésük sohasem romlik el. Ezek után talán már könnyebb megérteni, hogyan tudnak 800 szarvasmarhát tartani az ajgezardi kolhozban, lényegében 133 hektáron. Hiszen 287 hektár szőlőjük mellett még 50 hektár a zöldséges és a gyümölcsös. Persze, igaz, ami igaz, ebből a megmaradt 123 hektárból csak 46 hektárt foglalnak el a szemesek, éppen csak annyit, hogy a tagság kenyérgabonaellátása biztosítva legyen. A többi területen takarmányt termesztenek. Lucernából például 150 mázsa a több évi átlagos hektárhozam. Kiválóan terem a silókukorica. De még így sem dicsekszenek az állattenyésztés eredményeivel. A tejhozam csak 2500 liter tehenenként, arányosságban a súlygyarapodás sem nagyon szárnyalja túl ezt az eredményt. Mikor ebben az egyébként kiváló sikerekkel dicsekedhető kolhozban ezt nem tartottuk soknak, türelmetlenség és idegeskedés nélkül megmagyarázták: — Mi nem a nagy haszon, hanem a nagyon szükséges sok trágya miatt tartjuk az állatokat. Hát igen, a műtrágyagyártást még a második világháború után sem tudták a kívánt szintre emelni, ígéretben természetesen — ezt ők mondták — náluk sincs hiány. De ők nem az ígéretekre építenek. Sok minden kíánkozna még papírra ebből az örményországi találkozóból. De az eredmények felsorolása helyett hadd írjam le azt, hogy annyi közvetlenségre, olyan vendégszeretetre nem számítottunk, amennyit kaptunk. Számukra nem volt kényes kérdés sem a termelést, sem a barátságot, sem a politikát illetően, jó kedélyű ember- és munkaszerető barátokkal találkoztunk. Nyíltságukról pedig ez a kis epizód tanúskodik. Hagyománytisztelők . .X - - . • ' Sétáltunk a kolhoz parkjában. Hogy micsoda park volt az, a művelődési otthon udvarának a folytatása. Félek, a park részletes leírását virág- és dísznövényismeretem megcsúfolná. Így hát röviden. Szemkápráztatóan gyönyörű volt. De inkább'a lényegre. Három szobortalpazal közül az. egyiken Lenin állt, a másodikon egy örmény hős, a harmadikon csak az egykori tartóvasak. A kérdő tekintetre kísérőnk az örmény temperamentumot meghazudtoló higgadtsággal mondta: — Egyszer talán megtanuljuk becsülni minden kor nagy politikusát. Pedig, hogy a .,nagy" emberek előtt nem esnek hasra, azt az alábbi történetből könnnyen kihámozhatjuk. 1828-ban az egyik örmény hadvezér bevette a törököktől a jereváni erődítményt. II. Miklós cár nagy ajándékon kívül azzal is megtisztelte a hadvezért, hogy meglátogatta. Tiltott vágya persze az volt, hogy meglássa a csodálatos Ararátot. Csak hát az Ararát ott-tartózkodása három napján nem mutatta meg az arcát — ködben volt. A cár nagy dühöngve távozott. 1961-ben Hruscsov járt Jerevánban. Neki se mutatta magát a titokzatos hegy. Igy született meg az az örmény mondás: Az Arararát haragszik az „uralkodókra". Haraszti riportja