Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-15 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

Argentína nem jellegzetes dél-amerikai ország. Mintegy 24 milliós lakosságának háromnegyed része a városokban él, az argentin városok pedig alig különböznek a közép-európaiaktól. Az argentíniaiak egyharmada fővárosi lakos. Buenos Aires, ez a néhány év alatt megnőtt metropolis a „hirtelennőtt gyerek" hátrányos jellegzetességeit is magán viseli. Európai szemmel A város központjában, a „centro"-ban, ahol mesebeli összeget kérnek telekért húszemeletes házak között ma is találunk kétemeleteseket egyemeleteseket, sőt föld szinteseket is. A párizsi vagy New York-i kivilágí tással vetekedő neonfényű üzletsorok között éjszaka ez nem tűnik fel, nappal viszon' furcsán hatnak a foghíjas ut cák. Hiányzik a történelmi múlt, a századok folyamán nem alakult ki egységes vá roskép. Ha valamilyen varázspálca érintésére egy közép-európai átlagember itt teremne, a réginek számító, azaz 50—60 éves Buenos Aires-i kerületek egyikében sem lepődne meg a járókelők öltözködésén, viselkedésén, arcvonásain, egyáltalán nem jutna eszébe, hogy az óceán túlsó oldalára, idegen fajú népek közé került. A járókelők véletlenül elkapott mondatfoszlányaiból Ítélve meg azt hihetné, hogy Közép-Európában van, mondjuk egy forgalmas világkiállítás Időszakában. A lakosság túlnyomó része az utóbbi tízhúsz, legfeljebb harminc évben vándorolt be, tehát az alkalmi látogató négy-öt idegen nyelvre figyelne fel. Ha jó megfigyelő az illető, észrevenné, hogy a járókelők hajszíne kissé sötétebb, mint a csehszlovákoké, lengyeleké vagy németeké, ami a latin eredetre vall. Az autóbusz utasairól azonban nehéz megállapítani, melyik fajhoz tartoznak. Ugyanannyi köztük a bajuszos, köpcös, szemüveges és kopasz, mint például Bratislavában. A másik negyedórában azt is észrevenné, hogy az itteni „Forradalmak" országa Argentína mint minden délamerikai ország a forradalmak kontinense. Persze ez kissé eltér az európai fogalmaktól. Forradalmon Itt általában a puccsokat értik. Egy szép napon közli a rádió, hogy „forradalom van". Ez azt jelenti, hogy X tábornok és barátai egy esta megállapítják: csapataik fölényben vannak Y tábornok és barátainak csapataival szemben. Mindkét oldalon felvonulnak, egy stratégiailag fontos városrészben hadállást foglalnak el egymással szemben (olykor távoli lövések is hallatszanak). A lényeg az, hogy X tábornok felhívja Y tábornokot, s telefonon megállapítják, kinek van több katonasága. Erre a kisebbség megadja magát, s a hatalomra jutott tábornok másnap közkegyelemben részesíti a veszteseket. A vesztes tábornok legszűkebb körét — 20—30 személyt alezredestől felfelé — nyugdíjazzák, a többi boldogan átpártol a győztesekhez. Közben nyugodtan folyik a városi élet. A közlekedési rendőr a forgalmat a veszélytelen körzetekbe tereli. A lakosság, a munkásság távol tartja magát az eseményektől. Nem az ő ügyük. A fegyver a katonák kezében van. A tábornokok és tisztek pedig már a múltban kialakult dúsgazdag társadalmi klikk tagjai. Valójában rokonságban is vannak egymással. A nagybirtokosok elsőszülöttjei a birtokon maradnak, a másodszülöttek katonának mennek. A Peron-ellenes forradalomtól eltekintve elvi különbséget még nem tudtam köztük felfedezni. Az új elnök megbízható katonatiszt-barátait nevezi ki a kulcspozíciókba. A lakosságot csak az Izgatja, hogy a hét folyamán fejeződjék be a nagy cécó, s ne zavarja a vasárnapi labdarúgó-mérkőzést. Az egymást váltogató tábornokok egyike-másika józanabb, ügyesebb, tisztességesebb, s ilyenkor évekig jobban mennek a dolgok. Aztán megint rosszabbul. Argentína olyan gazdag, hogy mindent kibír — ez itt a jelszó. A bevándorlás, az iparosodás, a fejlődés valóban évről évre minden bajt orvosol. A mostani tábornokelnök, Ongania alatt azonban más a helyzet... BUENOS AIRES KÖZPONTJA emberek kissé többet gesztikulálnak, mint a közép-európaiak. A nők elegánsabban öltözködnek, mint a férfiak — azt hiszem, ez mindenütt így van. Talán elfogultsággal gya núsítanak, ha azt mondom hogy feltűnően csinosak az argentínai asszonyok és lányok, mert ahol eddig megfordultam, mindenütt ugyanezt állították saját asszonyaikról. Az argentin életmód persze lényegesen eltér az európaitól. Az argentínaiak könnyelműbbek, felületesebbek és derűlátóbbak, mint az európaiak. Szerintem ez két okkal magyarázható. Először ls nem ismerik a telet, a fűtőanyag, a meleg ruha és a télikabát beszerzése nem okoz gondot és kiadást. A téli táplálkozás sem kíván kalóriatöbbletet, tehát nincsenek téli gondok. A másik ok: az argentínaiaknak nincsenek világháborús tapasztalataik. Az infláció azonban itt is jól ismert fogalom, igaz, hogy nem európai értelemben. Kifogyhatatlan derűlátás Huszonöt éve lassú inflációban élünk. Az árak 10—25 százalékkal emelkednek, ám senki sem tételezi fel, hogy ez valaha is a pénz elértéktelenedéséhez vezetne. Minden évben emelkednek az árak. Ugyanakkor általános béremelés is van. Megállapítják, duzzognak amiatt, hogy a béremelés nem tart lépést a drágulással, de nem rémülnek meg. Sem a lakosság, sem a kereskedők nem gondolnak arra, hogy a peso elértéktelenedhet, mert továbra is 12—15 —20 havi részletfizetésre kínálják áruikat. A város rekordméretű terjeszkedése miatt olcsó részletekre vásárolt telkek szerzése mindenkinek jó üzletet jelent. Világháborús viszonyokról csak a bevándoroltak elbeszéléseiből hallottak, s fejcsóválva megjegyzik: „Ez nálunk lehetetlen!" AUGUSTO AGUIRRÉ BUENOS AIRES-I LEVELE Gsehszlovák tudósító számára kellemetlen kötelesség, ha részt kell vennte a hazánkból kitelepített szuiétanémetek összejövetelén. Az tdén fr&rnbergben volt alkalmam végigkísérni a szudétanémet napokat. Furcsa érzés keríti hatalmába az embert, mintha különös, sejtelmes dolog történne a háta mögött, bár látja, hogy a jelenlevők többsége csak azért jött el, hogy találkozzék ismerőseivel. Hivatalosan ugyan valamilyen megbékélésről beszélnek, ugyanakkor erősen hangoztatnak bizonyos jogokat és igényeket, s az embert szörnyen felbőszíti, hogy ezek az emberek meKÁR EL C ISA R á "BOHNI TÁVIRATA' téka bizonyára az volt, hogy a szociáldemokrata párt nem biztosította Rehs beválasztását a bonni parlamentbe. Természetesen döntő szerepe volt annak, hogy az áttelepültek hivatásos politikusai elégedetlenek a szociáldemokrata párt magatartásával. Az áttelepültek mozgalma és általában az áttelepültek — vagy ahogyan Nyugat-Németországban nevezik őket: „elűzöttek" fogalma nemcsak politikailag, hanem egzisztenciálisan is bonyolult. Ugyanis senki sem tudja megmondani, valójában hárty áttelepült él Nyugat-Németországban. Számuk a második világháború után Másodszor is áttelepülnek? gint hagyják magukat félrevezetni és becsapni. Tulajdonképpen nem ls a szudétanémet napokról akarok írni. Velük kapcsolatban azonban alkalmam volt közelebbi pillantást vetni arra az érdekes fejlődésre, amely az utóbbi hónapokban a nyugat-németországi áttelepültek mozgalmában tapasztalható. E fejlődésre a szervezetek funkcionáriusainak rendkívül nagy aktivitása jellemző. A JOBBOLDALI POLITIKA ... Az áttelepültek mozgalmában a legkiemelkedőbb esemény Reirihold Rehsnek, az áttelepültek szervezeti fölött álló csúcsszerv, az ún. Kiűzöttek Szövetsége elnökének a szociáldemokrata pártból a Kereszténydemokrata Unióba történt átlépése volt Rehs színváltozásának közvetlen lndttöbb mint tízmillió volt. A fennálló törvényes rendelkezések értelmében áttelepülteknek tekintik a már az NSZK-btm született gyerekeket is, így aztán számuk eszerint állandóan emelkedik. Az áttelepültek szervezeteinek funkcionáriusai, akiket nem alaptalanul „hivatásos elűzötteknek" neveznek, ezért azt állítják, hogy 15 millió az áttelepültek száma. Az NSZK statisztikát évkönyve valamivel több mint 9 millil) áttelepültet említ, akik tehát a lakosság 15 százalékát alkotják. Közülük hárommillió már Nyugat-Németországban született. Jelenleg éppen az az időszerű kérdés, milyen nagy politikai erőt képviselnek az áttelepültek. Saját pártjuk nincs, csak érdekszövetségeik és honfitánsi szervezeteik vannak. Az NSZK fennállásának első éveiben volt ugyan politikai pártjuk, de az gyászos véget ért. Az áttelepültek ugyanúgy kapcsolódtak be a politikai életbe, mint a gazdasági életbe. Rendszerint a meglevő politikai pártok tagjai, vagy legalábbis rájuk szavaznak a választásokon. Ez a körülmény nagyobb súlyt kölcsönöz nekik, mint amennyit megérdemelnek. Az előző számadatok azt mutatják, hogy az áttelepültek kérdése természetes módon oldódik meg. Az öregek kihalnak, a fiatalok többnyire a szövetségi köztársaság állampolgárainak tartják magukat, nem pedig sziléziaiaknak, kelet-poroszoknak vagy szudétanémeteknek. Meg kell mondanom, hogy problémájuk már régen megoldódhatott volna, ha a felelős bonni politikusok nyíltan megmondták volna: elvesztettük a háborút, s fizetnünk kell érte, mert mi idéztük elő. ... NEM VEZET JÓRA A hidegháború éveiben azonban a bonni politikusok úgy képzelték el, hogy az áttelepültek majd az ő Igényeik s a második világháború eredményeinek felülvizsgálását sürgető követeléseik élő bizonyítékai lesznek. Mesterségesen tápláltak olyan elképzeléseket, hogy „egyszer majd eljön az a bizonyos nap . Ez azonban nem jön el, s így aztán lassan érvényesülni kezd a valóság reális értékelése. Persze nagyon lassan tör utat magának, s a szövetségi köztársaság hivatalos politikája még mindig nyitva tartja a hátsó ajtót. így például abban az ún. jogi pozícióban is, mely szerint Németország az 1937-es határok keretében létezik. Ezen az állásponton az sem változtatott semmit, hogy mostanában a szocialista országok irányában folytatandó „új politikával" kacérkodnak. Bár a realizmus jele a nyugatnémet politikában olyan gyenge, mint a csalogány hangja a sugárhajtású repülőgép mellett, mégis nagy nyugtalanságot kelt az áttelepültek funkcionáriusainak körében. Mivel a tulajdonképpeni áttelepültek kihalóban vannak, most az „öntudatos elűzöttek" jelszavával lépnek fel, azt állítván, hogy ezek örökölték „a hazára való jogot", s ezzel kapcsolatban az egyetemes emberi jogokkal érvelnek. Am aligha veszik őket komolyan, s ezért teljes gőzzel politikai radikalizálódást akarnak elérni. Becher, a Szudétanémet Honfitársi Szövetség szóvivője szükségesnek tartotta, hogy „óva intsen" a jobboldali radikálizálódástól, de mindjárt hozzáfűzte, hogy nem akarja „eleve elmarasztalni a neonáci Nemzeti Demokrata Pártot. A neonácik ezt természetesen kihasználják, és zajos propagandát csapnak az áttelepültek körében a „meghátrálás" vagy a „kapltulálás" politikája ellen. Lehetetlen volna az ilyen fejlődés, ha a bonni politikai pártok elhatárolnák magukat a jobboldali nacionalizmustól, s elvetnék azt. Am a választást kampány azt mutatja, hogy a klerikális uniópárt a konzervatív nacionalizmussal szeretné megnyerni a választásokat, s bizonyos jelek arra vallanak, hogy így lenne is kilátása sikerre. Így aztán a különféle reakciósok — neonácik, áttelepültek, konzervatívok egymás malmára hajtják a vizet. Az áttelepültek politikusai természetesen azért teszik ezt, hogy politikai karrierjüket egybekössék a revansista mozgalommal. Ha sikerülne elismertetni a realitásokat, akkor ez rájuk nézve azt jelentené, hogy most „másodszor is áttelepítik őket" — először a háború után voltak kénytelenek helyet változtatni, most a politikai életből kényszerülnének távoznL Minél előbb tűnnek el a nyugatnémet politikából, annál jobb lesz ex • Német SzOvetségl Köztársaságnak.