Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-15 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

JÍNDRISKA SMETANOVA: H

osszú volt és vézna és mindenki Nyakiglábnak hívta. Amikor a lányok az irodából az udvaron át — ahol a sofőrök parkoltak — az (lzeml étkezdébe vonultak, elsőnek mindig Mártuska, az „aranyoska" ment, utána következett a kövérkés, szőke Fannika, aki jóakaratúan és buzdltóan vigyorgott az autós fiúkra, és végül fehér galléros kék munkaköpenyében a Nyakigláb ballagott zavartan. — Csaó, aranyoskáim, — csicsergett Mártuska, és úgy sugározta apró mosolyait a sofőrök felé, mint a repülőtér jelző állomása a leszállást engedélyező fényjeleket. Nyakigláb utolsóként ment, feszült várakozással telítve és már előre is reszketve, hogy a fiúk mit fognak a fejéhez vágni. Már azt hitte, hogy ezúttal megúszta minden megjegyzés nélkül, de amikor belépett az ebédlőbe, meghallotta Martin hangját: — Odanézzetek, ennek a nőnek olyan a lába, mint a diétás virsli. Az autós fiúk heherésztek és Nyakigláb nehézkes ügyetlenséggel szinte belegabalyodott a kettős ajtóba, s mielőtt asztalhoz ült volna fölöslegesen sokáig és zajosan tologatta a székét. Amikor végül is megtalálta a helyét, és a felszolgálónő elébe tette a levesestálat, a merőkanállal megfontoltan keverte föl, hogy az aljáról fölkerüljenek a répakarikák és krumplidarabkák, majd óvatosan egészen a karimáig szedte tele a tányérját és lelkiismeretes, összpontosított figyelemmel hajolt a tányérja fölé. Nagy kezével egymás után vette ki a kenyérszeleteket az asztal közepén álló kosárból, és olyan mélységes tisztelettel evett, amely azoknak az időknek maradványa, amikor a földre esett kenyérdarabot szokás volt megcsókolni. Viszont az aranyos Mártuska olyan falánkan és gusztustalanul kotorászott az ételben, mint valami gém, és szenvelgőn tekintgetett Fannikára, aki nagy gondosan úgy osztotta be az ebédjét, hogy minden falat húshoz jusson egy darab gombóc, és szünet nélkül kotyogott. A sofőrök a szemben levő asztalnál ültek, és Martinnak állandóan azon volt a szeme, hogy ez a Nyakigláb, ez a kis nyiszlett, milyen rengeteget eszik. De közben azért rájött, hogy ezen tulajdonképpen semmi nevetni való sincs. Este a főnöknek pont a ház előtt jutott az eszébe, hogy a hivatalban felejtett egy fontos iratot. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna és Martint a guta kerülgette a góré feledékenysége miatt. Ogy tervezte: előbb még benéz a sarki büffébe, de a gép olyan halkan és simán suhant az esőtől és a visszatükröződő neonfények tarka sávjaitől csillogó úttesten, hogy meggondolta magát és egyenesen a hivatalhoz hajtott. A folyosó sötétsége alagútra emlékeztetett. A sofőrnek nem akaródzott kitapogatnia a falon a villanykapcsolót, inkább föl kattintotta az öngyújtóját. Mikor túljutott a gépírónők szobáján, csengő althangon énekelt, bonyolult operaária zavarta meg váratlanul a csöndet. Fantasztikus volt. Az ajtó mögött, ahol nappal géppuskát idéző kattogással ugattak az írógépek, most valaki áriákat énekel és skálázik, majd visszatér az eredeti dallamhoz. Hirtelen mozdulattal benyitott. A helyiség sarkában ott állt a Nyakigláb, kottafüzetet tartott a kezében és énekelt. Az ajtónyitásra úgy megijedt, hogy egészen aprócska arcából csak a szeme látszott. Kerekre tágult nagy szeme. — Nahát, maga az?! Alaposan megijesztett. — Én Én nem tudtam, hogy van még Itt valaki. Eszembe sem jutott. Én mindig megvárom, amíg mindenki elmegy — motyogott bocsánatkérőn a Nyakigláb, és nagy kezével a nyakát szorongatta. — Otthon nem szabad gyakorolnom. A házinéni nem bírja a ricsajt. Martin kakaskodása egyszeribe elillant. Egyszerűen nem tudta, hogy mihez kezdjen a megriadt, hosszúra nyúlt leányzóval. No lám, kinek jutna az eszébe, hogy a hangja ilyen csengő és mély, akárcsak egy hosszú orgonasípé. A Nyakigláb kapkodva rakta öszsze a holmiját. Amikor fel akarta venni a kabátját, izgalmában nem talált bele az egyik kabátujjba. Zavartan forgott maga körül, széttárt karjaival madárra emlékeztetett, amely tehetetlenül verdes a szárnyaival, és szívszorító, szomorú táncot jár. Nem nézhette tovább. Hozzá lépett, hogy fölsegítse a kabátját. Ahogy így közelről nézett az arcába, észrevette, hogy sokkal fiatalabb, minit amilyennek eddig gondolta, hogy tizennyolcnál aligha lehet több. — Szóval maga énekelni tanul. Dehát ez jó sok pénzébe kerülhet. A lány kezei kilógtak a kabát ujjából. A nyaka olyan hosszú volt mint egy gyertyatartó, s tetejében izgatott fényben ragyogott kerekre nyílt szeme. Érett korban is van ilyen kiszáradt soványság — ez kilátástalan és megváltoztathatatlan — de aztán van olyan véznaság is, amely alig kikelve a tojásból, már a fészekben éhesen tátogatja a csőrét és szomjazza az életet. A Nyakigláb ilyen volt. Mennyi kenyeret kebelezett be délben, és milyen mohón és halálos komolyan kanalazta a vendéglői levest! — Csak ebben a -vacak kis kabátban van? tin biztonságát, s hogy milyen bravúrosan uralja a gépet, és már meg ls bocsátotta déli pimaszkodását. Ellenállhalatlan vágyat érzett, hogy valamilyen ismerőst fedezzen fel a járókelők között, akiknek éppanhogy intene és huss! — máris tovasuhanna, mint egV álomkép. — És kinél tanul énekelni? Magabiztosan válaszolt: — Bizonyára ismeri a nevét. A Nemzetiben énekelt. Horovič-nál. Martin soha sem hallotta a nevet, de arra gondolt, hogy az Illető alighanem jó firma lehet. Kihúzza a gépírónő zsebéből a pénzt, visszaemlékezett, hogy ő ebben a korban mindig éhes volt. . — Mit fizet egy óráért? — Harminc koronát. Martin füttyentett. — És van ennek jövője? — Jövője? — mondta utána elcsodálkozva. — Talán tehetséges varitóst fekete sörrel. Vacsora utéo egy pohárka édes likőrt rendelt a lánynak. Amikor éjszaka hazatért kellemes érzéssel gondolt vissza az együtt töltött estére. Amikor másnap ebédidőben kiöltözve ellibbent az autók előtt, Martin rögtön tudta, hányat ütött az óra. — Gyerekek, a Nyakigláb bérmálkozni megy — kacsintottak egymásra a fiúk. Na, még csak ez hiányzottl És kl tudja, nem hencegett-e már a lányok előtt is. Miket mondhattak ... Min-, dig jól esett neki, ha azt hallotta, hogy: — Martin, Martin, hogy csinálod, hogy harminc éves korodra még senki sem fogott meg? — A fékek, kérem szépen. Az a fontos, hogy a fékek rendben legyenek. Kissé amolyan ficsúros hajlamai voltak, a fiúk előtt mindig kiteregette az ismeretségeit, s mindig hangsúlyozta, hogy ő aztán meg tudja válogatni a partnernőit. Viszolygott még a gondolatától is, hogy esetleg ezzel a gólyalábú fruskával adják össze, aki egészen fölöslegesen csetlett-botlott az udvaron, s olyan pillantásokat vetett felé, amelyekben volt valami az odaadó, feltétlen kutyahűségből és hálából. Nem szerette ezt az érzést. Világéletében azt tartotta, hogy az ilyen ügyeket könyörtelenül likvidálni kell. Az erre szolgáié különböző Az esővíz girbe-gurba patakocskákban csurgott végig az ablaktáblán. Nyakigláb megragadta az aktatáskáját s igyekezett eltűnni. Na ebben a vékonyka gúnyában még a villamosig sem jut el anélkül, hogy bőrig ne ázna. — Ha vár egy pillanatig, hazaviszem. Az öreg valamilyen papírokat felejtett itt. Közben állandóan azon törte a fejét, hogy egy gépírónő hogy tud kijönni abból a pár száz koronából, ha méghozzá ilyen fiatalka. Harisnyára is kell neki itt-ott, meg miegyébre, és pont azokban az években van, amikor neki otthon a faluban az anyja garmadával rakta elébe a gombócot... Beültek a kocsiba az irományokkal. Nyakiglábot a boldogság érzése kerítette hatalmába. Bámulta Margyok. Dehát ezt csak évek múlva lehet megállapítani. Megállt a főnök lakása előtt. Fölfutott a borítékkal, s lefelé menet azt mérlegelte, ugyan meddig bírja majd ezt a strapát ez a leányzó. Micsoda féktelen és vad akaraterő kell ahhoz, hogy ezért föláldozza havi fizetésének egy negyedét... És hogy érdemes volt-e, csak néhány év múlva tudja meg. — És hol tegyem le? — A Zižkovon. Zakariás utca harmincöt. Martin készakarva ismét a város közepén hajtott keresztül. Olykor oldalvást rásandított a lányra, akiben meg volt az a jó tulajdonság, hogy fölöslegesen nem beszélt. Egész egyszerűen csak létezett, s mégis látszott rajta, hogy szürke egérkeéletében ez az út nagy esemény számba megy. — Hol vacsorázik? — Otthon. Valamit nwjd csak készítek. Martin ezt a „valamit" el tudta képzelni. Szalmasárga tea, se íze, se bűze, és kenyér amelyen a vaj vékonyka rétege egyetlen lyukat sem takar el. Az énekmester kezdett az idegedre menni. — És mi lenne, ha meghívnám? A lány ismét mérhetetlen zavarbn jött. A sofőr egy sörözőbe vitte, ahol gulyást lehetett kapni és pimódszerek közül gyorsan és határozottan mindig a lehető legostobábbat választotta. Nyakiglábot egyszerűen kiszolgáltatta a fiúknak, az énektanárával és a skáláival egyetemben. Természetesen, a fiúk kitűnően szórakoztak, de Martin mégis rosszul érezte magát. S mindennek a tetejébe, amikor a gépírónők délben ebédelni mentek és Nyakigláb odaért az autókhoz, az egyik fiú skálázni kezdett. Martin ebben a pillanatban teljes egészében fölmérte bárdolatlanságát, legszívesebben megfojtotta volna a csúfolódót, de már nem segíthetett, a disznóság tökéletesen sikerült. A Nyakigláb lassan megfordult, s egész arcából már megint csak a nagy szeme látszott. Martin örült, hogy másnak egy-