Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-13 / 137. szám, péntek

A MINISZTERHELYETTES DERŰLÁTÓ A Szlovákiai Újságírók Szövetsége és a Szovjet Ojságíró Szövetség mezőgazdasági szekciójának jóvoltából 12-napos tanulmányúton a Szovjetunióban tartózkodtam. Amikor közeli ismerőseim körében többször szóba került a tanulmányút, akadtak néhányan, akik megmosolyogták a dolgot, s még egy olyan megjegyzést is le kellett nyelnem, hogy majd a pacsirta fog éneket tanulni a varjútól. Ilyen útraengedéssel még a legoptimistább emberbe is belepréselödne egy kis feszültség. Nem is olyan elvetni való adag. S hogy ez mikor oldódik fel? Ott kell lenni a helyszínen és keresni a tárgyi bizonyítékokat, nem az ellenvélemények mindenáron való cáfolására, hanem a tények alapos megismerésére és megértésére. A szovjet elvtársak minden lehetőséget megadtak, hogy ez meg is valósulhasson. Ha panaszkodni óhajtanék a tanulmányúttal kapcsolatban, akkor első helyen a zsúfolt, szinte percre beosztott program szerepelne. Kellemes benyomást tett ránk a Szovjetunió mező gazdasági miniszterhelyettesével való találkozás. Annak ellenére is, hogy — bár mosolyogva, de — megmondta mindjárt a bevezetőben, még nem szokta meg, hogy neki keljen a vendégeire várni, méghozzá teljes egy órát. De tréfa lett a dologból, mert a mi óránk szerint éppen 60 perccel korábban érkeztünk, (Aki talán nem tudja, a moszkvai és a pozsonyi időmérés között két óra a különbség. ) A fogadtatáson a minisztérium főosztályvezetői is jelen voltak, abból a célból, hogy az újságírók kíváncsiságát minden tekintetben kielégítsék. De hadd kezdjem a beszámolót a Grigorij Grigorjevics Petrov miniszterhelyettes beszédéből kiragadott néhány érdekes adattal. A 210 millió hektár szántóföldön 3600 kolhoz és 1400 szovhoz gazdálkodik. Ök ugyan nem szántóföldet, hanem megművelt, területet emlegetnek és nem titkolják, hogy náluk évről évre növekszik és növekedhet a megművelt terület. Sőt, a közeljövőben olyan mértékben, hogy a szaporulat ellenére is nő majd az egy lakosra eső megművelt terület. Ellentétben hazánkkal, akár a fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokkal, ahol a szaporulat és az egyre nagyobb mértéket öltő beépítés következtében aggasztóan fogy az egy lakosra jutó termőföld. Nos, talán éppen ez a — teljes nagyságában talán még fel sem mért — tartalék, magát vemhességre szinte felkínáló sok szűzföld alapozza meg a miniszterhelyettes derűlátását, hogy a Szovjetunióban a nemzetközi kötelezettségek teljesítésén kívül is megbízható <a hiánytalan élelmiszerellátás. Persze kényesebb kérdésekről is nyilatkozott G. G. Petrov. Arról is, hogy az idén nagyon rosszul kezdett a mezőgazdaság. Nem a munkával, hanem az időjárással volt baj. Áprilisban Azerbajdzsánban és Örményországban még ismerték a mínusz 15 fokot, Kubányban, az ország legjobb gabonatermő vidékén pedig olyan vihar volt, hogy egyik-másik szovhoz és kolhoz őszi és koratavaszi vetéseinek 35—45 százalékát elhordta. (De erről majd később, egy helyszíni riportban.) Újra kellett tehát vetni, s most már azt, ami még vethető, ami április végén, má jus elején még biztathat valamilyen terméssel. Természetes, hogy az előzetes termelési terv' felborult, s most már azon van a hangsúly, hogy ha már választékban nem sikerült, legalább mennyiségben termeljék meg a tervezett értéket. Nem lesz könnyű, mert lényegesen megrongálódott a talaj. Gyors megjavításához nemcsak sok munkára, hanem sok műtrágyára is szükség lenne. Csak hát a műtrágyából — nem tagadják — nincs bőség. És egy ideig még nem is lesz. A vegyipar csak 1980-ra tudja ígérni a szükséglet kielégítését. Az említett évre 155 millió tonna műtrágya gyártását tervezik a tavalyi 38 millió tonnával szemben. A miniszterhelyettes bevezető beszédében nem említett meg néhány olyan kérdést, P. Lukjenyenko akadémikus (kalapban) munkájának eredményét szemléli. amelyek bennünket különösen érdekeltek. Azonban sem ő, sem a minisztérium dolgozói nem tértek ki a nyílt válaszadás elől. A nyílt kérdésekre nyílt választ kaptunk. Elsőként a búza került napirendre. Az a szovjet búza, amelyikből a dunaszerdahelyi járás ban a nem különlegesen kedvező múlt évben átlagosan 41,24 mázsát értek el hektáronként. (A korábbi évben kisebb műtrágyaadaggal is több mint egy mázsával volt jobb az átlag.) Csillogott a szemük akkor is, amikor csaknem 32 mázsás szlovákiai átlagról számoltunk be, és arról is, hogy a nyugat-szlovákiai kerület sok szövetkezetében már teljesen természetesnek tartják a Bezosztája és a Mironovi fajtából a 45 mázsás átlagos hektárhozamot. Örültek, de egy kicsit talán irigyeltek is bennünket a sikeres búzatermésért. Náluk tavaly 15 mázsa volt a gabonából az országos átlag. Igaz, hogy Kubányban és a krasznodari körzetben 29 mázsa, és háromszor akkora területen, mint Szlovákiában termelünk búzát. (Kubányról majd később.) Itt kell megjegyeznem, hogy a Szovjetunióban 125 millió hektáron termelnek gabonát, s nagy részben olyan területen is, amelyek hektáronként alig 7—8 mázsát teremnek. E'gyrészt az északi részeken, ahol a hideg s a rövid tenyészidő miatt tájfajta gabonára lesz szükség, másrészt a sivatagi jellegű délen, ahol tavaly tavasszal és nyáron három körzetben egy szem eső sem esett. Ha már a fajtáknál tartottunk, nem felejthettük el a két nagy tudós, Remeszlo és Lukjanyenko akadémikus jelenlegi munkája és eredménye iránt érdeklődni. Nos, a két tudós teljes gőzzel dolgozik. Az előbbi Kijevben, az utóbbi a krasznodari körzetben, vagyis Kubányban. Az eredmények? Remeszlo mester Jubileumi 50-ese 88 mázsát ígér hektáronként, s ráadásul nem is igényes, hiszen sztyeppei körülmények között folyik a kísérletezés. Olyan területen, ahol szárazföldi, tehát szélsőséges az éghajlat. További fajtákkal is kísérletezik a tudós, azokról még nem tudtak ennyit mondani, de bennünket inkább már az foglalkoztatott, hogy a Csallóközben, a Mátyusföldön, az Ipoly mentén és másutt ezzel a búzával milyen átlagos hektárhozamról számolhatnának be a termelők. Hiszen egyes szövetkezetekben a Bezosztája és Mironovi fajtával is megdöntötték a kísérletek alapján feltételezhető átlagos hektárhozamokat. Pereden tavaly 46,74 mázsa termett átlagosan, közel 800 hektáron. A másik mester Krasznodarban a mienkhez közelebb álló talaj- és éghajlati viszonyok közepette nemesít. Lukjanyenko akadémikus most az Auróra és a Kaukázus nevet viselő búzafajtákkal kísérletezik. Mindkét mester két év múlva várja a teljes „szabadalmat", vagyis a kísérletek teljes befejezését. Lukjanyenko akadémikus fajtái 80 mázsás hektárhozamot ígérnek. A ma már meglevő és még várható hektárhozamokkal kapcsolatosan vetődött fel az egyik legkényesebb kérdés: a szovjet kombájnok teljesítőképessége. Talán sok olvasónknak furcsa, de úgy adódott, hogy meg kellett mondanunk: a nálunk mindmáig istenített SZK — 3-as és az SZK—4-es kombájnok már nem a jövő, sőt egyes körzetekben már nem is a jelen kombájnjai. Magáteresztő szerkezetük kb. 35 mázsás hektárhozamig még állja a sarat, de az azon felüli hozamoknál már kezdődik a szemveszteség fokozódása. A munka lassításával megoldliató ugyan a szemveszteség csökkentése az 50 mázsás hektárhozam esetében is, de a gabonabetakarítás annyira idényjellegű, hogy ott nem lehet a munkát halogatni, mert az időjárás néha órákon belül is jobban megvámolhatja, mint a szemveszteséggel dolgozó kombájn. De ettől függetlenül maradt a kérdés: nem lehetne-e ezt a nem időjáráson múló veszteséget a minimálisra csökkenteni, a magáteresztő-képességet a gép egyébként kiváló erejéhez mérten növelni. Meglepett bennünket, hogy a jelenlevő szovjet elvtársak közbeszólás nélkül és milyen figyelemmel hallgatták végig érveinket. Nem kizárt, egy kicsit azért is, mert a gépfejlesztés nem az ő hatáskörükbe tartozik, s az illetékesekkel néhányszor már nekik is volt vitájuk. Hogy ezzel a témával összefüggően a mezőgazdasági gépek fejlesztése hogyan és milyen irányban alakul, arról elég sok szó esett a találkozón. Egy inásik dolog, ami feltétlenül említést érdemel. Szlovákia az idén 1000 mázsa napraforgót kap a Szovjetunióból feldolgozásra. Olyan napraforgóról van szó, amelynek olajtartalma 12 százalékkal nagyobb az átlagosnál. Ugyanakkor a hektárhozama is nagyobb. De nem is ez lenne az érdekes, hanem ez, hogy ők így nyilatkoznak: ipari feldolgozásnak megfelelő áron adtuk el, ám ha vetőmagnak használjátok? A ti dolgotok. Legtöbb szó az ökonómiai és a szervezési kérdésekkel kapcsolatban esett. A minisztériumban természetesen elméleti alapon, de a legapróbb részletekig kidolgozva. Meglepő, hogy mennyi a hasonlatosság a náluk használt, illetve a nálunk az utóbbi években olyan jól bevált mezőgazdaságirányítási mechanizmusban. Az apróbb eltérések ellenére is érvényes, illetve közös az alapelv, hogy a kereset érdekében érdemes több munkát, tudást és igyekezetet befektetni. Hiszen az új alapszabályzat azt is lehetővé teszi, hogy a kolhoz vagy a szovhoz dolgozójának nyereségrészesedése az egész évi kereset öt hónapi fizetésének nagyságáig növekedjék. Befejezésül már csak az új alapszabályzatról szólok, amely az egész mezőgazdaságot és a mezőgazdaság üzemszervezési problémáit illetően erősen túltesz a mi alapszabályzatunkon. Megközelítőleg annyi van benne, mint amennyit a mi parasztszü vétségünk programtervezete távlatilag kidolgozott. Mégis van annyi különbség, hogy ök már a gyakorlati megvalósításon fáradoznak. Mi még ott sem tartunk, hogy a mezőgazdaság népgazdasági jelentőségű jogait elfogadtuk volna. De ami késik, talán mégse múlik. HARASZTI GYULA HÁRMAN EGY KÉRDÉSRŐL Legyünk következetesek BESZÉLGETÉS A BRATISLAVAI MATADOR PÁRTBIZOTTSÁGÁNAK HÁROM TAGJÁVAL A KÖZPONTI BIZOTTSÁG MÁJUSI ÜLÉSÉNEK HATÁROZATÁRÓL A „rendcsinálás" minden munkahelyen szükséges FRANTIŠEK KORELKA, a termelési osztály vezetője: Mindenki azt várja, hogy megjavuljon a gazdasági helyzet, de a változást már nem mindenki segíti elő arányosan aktív munkával. Legfőbb ideje, hogy a Központi Bizottság foglalkozott a leglényegesebb kérdésekkel, mert különben soha nem jutunk el a sokat hangoztatott stabilitásig. Azt hiszem, hogy az emberek többsége olvasta a határozatot, de a munkahelyeken bizonyos fokú határozatlanságot érezni. Mi helyeseltük a január utáni politikát, de most, bizonyos idő elteltével olyan dolgokról hallunk, amelyeket nem ismertünk. Mi nem láttunk az események mögé, s most nem könnyű az állásfog lalás. Nehéz feladat lesz egy nevezőre hozni a nézeteket. Elismerem, hogy a határozat helyes, de az volt a Központi Bizottság múlt évi májust határozata is, mégsem valósult meg. Tudom, ma egészen más a helyzet, mégis támadnak kételyeink. A határozat önmagában semmit nem old meg. Megvalósításáért lent és fent egyaránt dolgozni kell. A párt szükségesnek, törvényszerűnek tartja a januári változásokat, mégis azt tapasztalom, hogy csökken az emberek érdeklődése a közéleti, politikai kérdések iránt. Az embereket aggasztja a gazdasági helyzet, konkrétan üzeműnk sorsa. Ezt úgy mondom, mint gazdasági vezető, akinek egyáltalán nem közömbös, milyen légkörben dolgoznak az emberek. Az üzemekre nagyobb nyomás nehezedik, emelik a különböző befizetéseket, s ezt a munkások nemegyszer úgy értelmezik, hogy ebből a nehéz helyzetből csak nekünk kell „kihúzni" az ország szekerét. Jogos követelmény, hogy a rendcsinálást minden szakaszon el kell kezdeni, a tervező és irányító központi szerveknél éppúgy, mint a termelésben. Szerintem a határozat ehhez alapot nyújt. A tapintatosság nem megalkuvás ONDREJ KOLESÁR, a rnűszaki-fejlesztési osztály vezetője: Elsősorban önmagam számára keresek elfogadható feleletet sok kérdésre, hogy ezeket másoknak is megmagyarázhassam. Utunk januártól igen viharos volt, az egyes jelenségekről különböző a véleményünk. Ez az időszak még alapos értékelésre vár. Annyit viszont tudunk, hogy a „várakozási" időszak hosszúra nyúlt. Olvastuk a határozatokat, de a gyakorlati életben nem látjuk a változást. Az emberek körében erősödött a vélemény, hogy ebből a válságból nincs kivezető út. Ezekről a kérdésekről sokat beszéltünk a pártbizottság ülésein. Láttuk, hogy háttérbe szorulnak az irányító szervek, s ennek a gazdasági életben csak negatív hatása lehet. Éppen ezért, attól függetlenül, hogy egyesek a májusi határozat némely pontjához megjegyzéseket fűznek, a dolgozók döntő többsége elismeri: más út nem volt. Ha le akarjuk küzdeni a válságot, amit az élet minden területén érzünk, akkor cselekednünk kell. Ezt kell megmagyaráznunk az embereknek, ez a valóság. A határozat alapvelő elveket rögzít, kezdve a párt vezető szerepének érvényesítésétől a szocialista tábor országaihoz fűződő kapcsolatainkig. Ezeknek az alapvető elveknek a megvalósításáért kell küzdeni a kommunistáknak. Politikai-nevelő munka nélkül nem számíthatunk eredményekre. Helyzetünket konszolidálni kell, de a problémákról továbbra is nyíltan kell beszélni. Tudjuk, hogy a múltban mennyi kárt okozott a fájó problémák elhallgatása. Nagyon helyes, hogy a határozat a párt egységének kialakításában a meggyőzésre helyezi a hangsúlyt. Ezt az elvet a pártonkívüliekkel szemben még tapintatosabban kell érvényesíteni. Napjainkban a politikai munkában a tapintatosság nem Jelent megalkuvást, eltérést a párt irányvonalától. Mi, kommunisták más szemszögből nézünk egyes kérdésekre mint a pártonkívüliek, s erről nem szabad megfeledkeznünk. Napjainkban előtérbe került a kommunisták felelősségének kérdése. Először a pártban kell egységet teremteni, hogy megkövetelhessük a feladatok teljesítését. Hiába töprengünk azon, miként jutottunk ilyen válságba, erre a kérdésre csak a kongresszus adhat választ. A nn leiadatunk, konkrétan az üzemben, hogy meggyőzzük és szervezzük a dolgozókat a termelési feladatok teljesítésére^ A tények meggyőző ereje VILIAM PAVLlK technikus, a 3-as pártalapszervezet elnökei Mondhatnám úgy is, hogy a májusi határozatnak jönnie kellett. Hiszen már április előtt is vártuk a határozott intézkedéseket. Az elvet helyeseltük, a társadalom demokratizálása törvényszerű és szükséges volt, ezt a határozat is elismeri. Nagyon lelkesedtünk az elvekért, de csak lelkesedtünk. Valahogy elfeledtük, hogy önmagától még egy kérdés sem oldódott meg. Később, főként augusztus után, számtalanszor elmondtuk, hogy az egységet előbb fent, a vezető szervekben kell megteremteni. Csak az egységes vezetés képes egyesíteni a pártot. A májusi plénum jelentőségét a pártegység kialakítására törekvő határozott igyekezetben látom. A mi pártalapszervezetünk tagjai többnyire gazdasági vezetők és technikusok. Úgy érzem, hogy éppen ezért Innen kellene kiindulni az üzemünk helyzetét javító kezdeményezéseknek, hiszen itt vannak azok a kommunisták, akik közvetlenül irányítják az üzemet. Az eredmények természetesen nemcsak tőlük és a dolgozók igyekezetétől, hanem számos külső tényezőtől is függnek. Pártbizottságunk rendszeresen figyelemmel kíséri a gazdasági vezetők munkáját, segítünk tekintélyük erősítésében. Még egy kérdést említenék. Tájékoztatni akartuk a párttagokat rögtön a Központi Bizottság ülése után. Talán a gyorsaságban, a szervezésben is hiba volt, de bizony alig egyharmaduk jelent meg. Ez a jelenség az aktivitás csökkenésére figyelmeztet. Persze, másként kell megítélnünk a párttagoknál és másként a pártonkívülieknél. Az utóbbi áremelés — bár elismerik, hogy szükséges volt — negatívan hatott az emberek közéleti érdeklődésére. Gyakran hallom, hogy „létbiztonságot akarunk, szeretnénk tudni, vajon valóban biztosítják-e ezek az intézkedések a fejlődést, az életszínvonal emelkedését?" Az én apám — s bizonyára nemcsak az enyém — azért dolgozott, hogy nekem könnyebb, jobb életet biztosítson. A szocialista társadalom kezdeti fejlődési szakaszában számukra nem sokat nyújtott, mégis elégedettek voltak. Az én korosztályomnál, a harminc éveseknél egészen mások az elégedettség kritériumai. Nekünk már kevés az a távlat, hogy a fiainknak jobb sora lesz. Mi azt akarjuk, hogy ez a szocialista társadalom nekünk, holnap és holnapután biztosítsa a magasabb életszínvonalat. Természetes, hogy ezért a jobb életért hajlandók vagyunk, sőt akarunk küzdeni, de ugyanakkor biztosítékot szeretnénk kapni, hogy küzdelmünknek a gyümölcsét már mi, és nemcsak a gyermekeink fogják élvezni. Nekünk a pártmunkában ezt a véleményt tudomásul kell venni. Meggyőződésem, hogy a párt már a közeljövőben képes lesz úgy formálni a politikáját, hogy ennek helyességéről a tények ereje győzze meg a dolgozókat. Nekünk ennek a politikának a kialakításáért kell küzdenünk. CSETÖ JÁNOS 1969. VI. 13.