Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-11 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

problémái R

égebben sokat mondogattuk: a világ két táborra szakadt. Később kiderült, hogy szép számmal vannak országok, amelyek nem tartoznak egyik táborba sem. Manapság pedig egyre gyakrabban emlegetik, itt is ott is, hogy valóban, mély szakadék választja ketté az emberiséget, de a választóvonalat nem holmi ideológiák vonják meg, hanem az egyik oldalon a szegények állnak, a másikon a gazdagok. S miután ipari termelésük szintjének megfelelően a szocialista országok nagy többsége a fejlett ipari, tehát a gazdag országok közé tartozik, — ebben az új „felállásban" mi egy oldalra kerülnénk a tőkés országokkal, az imperialista nagyhatalmakkal, — míg valamenyiünkkel szemben, a szakadék túlsó oldalán, ott állnak a fejlődő országok éhes és dühös népei. HOL A VÁLASZTÓVONAL? Sok apostola van ennek az újonnan felfedezett érdekközösségnek. Nem ritkán olvas vagy hall az ember érveket, hogy „mi, északiak", vagy „mi fehérek" vagy valamilyen más „mi" jegyében összetartozók, közös veszedelem fenyeget bennünket, — egyesek szerint elsősorban „sárga" és csak azután Jekete" —- mások szerint mégis a „fekete" veszély a nagyobb. Riasztó — s mellesleg igaz — statisztikát idéznek arról, hogy miközben az egy főre jutó élelmiszertermelés az utolsó másfél évtizedben Nyugat-Európában húsz százalékkal, a kelet-európai szocialista országokban 42 százalékkal növekedett, a fejlődő országokban gyakorlatilag változatlan maradt. Sőt, Afrikában és Dél-Amerikában még csökkent is. És rámutatnak arra, hogy mire a fejlődő országok le tudják szorítani a népszaporodás tempóját a mai fejlett ipari országok szintjére, lakosságuk a mainak ötszörösére nő. S azzal kell számolni, hogy a föld lakóinak száma a XXI. század közepére 11 milliárd lesz. Mi lesz a világból, ha a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények meg egyre többen s egyre éhesebbek lesznek? De jobb lesz, ha nem ragadtatjuk el magunkat. Mérjék ki a tények: hol húzódik a határ? Nem, azt tényleg nem lehet tagadni, hogy vannak szegény és vannak többé-kevésbé gazdag országok. Nem mintha ez valami pontos fogalmazás lenne, — hiszen a „szegény" országok jónéhányában magasabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint a fejlett ipari országok többségében. Kuwaitban például annyi, mint az Egyesült Államokban. A „gazdag" Spanyolországban és Görögországban pedig jóval alacsonyabb, mint sok „szegény" dél-amerikai államban. De ettől most tekintsünk el, igen, vannak fejlődő, vagyis általában szegény és fejlett, vagyis általában gazdag országok. MIÉRT SZEGÉNYEK A SZEGÉNY ORSZÁGOK? Miért? Márminthogy miért szegények a szegények és miért gazdagok a gazdagok? Ha erre felelni tudunk, talán pontosabban meghúzhatjuk a határt. A szegény országok azért szegények, mert történelmük hosszabb vagy rövidebb, sorsdöntő periódusában gazdasági erőforrásaikat nem saját fejlesztésükre, hanem egy más, idegen, távoli ország gazdaságfejlesztésére használták fel. Egyszóval: gyarmatok voltak. Nem mindegy, hogy mikor voltak azok. Tudniillik ha akkor hódítanak meg egy országot, amikor már kibontakozott az ősi gazdasági és társadalmi formációkból, amikor hozzákezdett természeti kincsei nagy behurázásokat igénylő kiaknázásához, amikor már megindult a szükségletek és a termelés vérkeringése, — akkor a hódítók, ha el is visznek minden elmozdíthatót, a már megeredt gyökereket nem tudják kitépni s bármilyen kárt is okoztak, — ha már odébbálltak, minden kihajthat újra. A gyarmatosítás azonban az esetek jórészében akkor csapott le a világtól elzárt népekre, amikor a belső társadalmi és gazdasági mozgások még nem indultak meg. Esetleg éppen felhalmozott kincseik, melyeket azonnyomban elraboltak tőlük, amint „felfedezték" őket — tették volna lehetővé, hogy amikor szükségük volt rá, fel tudják tárni erőforrásaikat, élni tudjanak potenciális energiáikkal. Ebből semmi sem lett, — a tőlük elvont anyagi eszközökből más országokban lett ipari forradalom. Ezért szegények a szegények. Az persze nyilvánvaló, hogy a gyarmati rendszer nem önmagában volt egyedüli oka mindennek. Nem véletlen, hogy ezek az országok gyarmatosították azokat és nem azok ezeket. Történelmileg, földrajzilag, éghajlatilag, néprajzi körülmények sora könynyítette meg, tette lehetővé egy-egy ország vagy földrész gyarmatosítását. ÉS MIÉRT GAZDAGOK A GAZDAGOK? Ki ezért, ki azért. Hogy a tőkéshatalmak miért, azt aligha kell elszámolni. Ha valaki példát keres, figyelmébe lehet ajánlani Lajpat Rai 1917-ben írt könyvét. „Anglia adóssága Indiának", — amelyben pontosan kiszámítja, mennyivel finanszírozta India az angol ipari forradalmat. Ami persze nem azt jelenti, hogy Európa vagy Észak-Amerika magas életszínvonalát mind a mai napig az akkor elrablott kincseszsákokból fedezi. Ahhoz hozzáadta a maga munkáját, tehetségét, szorgalmát. De hogy a tőkés nagyhatalmakat (meg a kishatalmakat) nem utolsósorban a gyarmati rendszer tette azzá, amivé lettek, — az ugyanolyan kézenfekvő, mint az ellenkezője. Hogy tudniillik megfeszülhettek volna a munkától a gyarANKARA EGYIK SZEGÉNYNEGYEDE Tény, hogy a fejlődő országok vásárlásai a tőkésországokban még az ötvenes évek elején évente több mint öt százalékkal nőttek, tíz évvel később már csak néggyel, s azóta még kevesebbel (nem mintha nem vennének tőlük szívesen többet, de nincs miből, tradicionális exportjukkal mind kevesebb devizához jutnak, a cserearányok évről évre kedvezőtlenebbek számukra), — ugyanakkor a szocialista országokból származó importjuk évente átlag 18 százalékkal emelkedik. Nem azért, mert Így akarják kifejezésre juttatni rokonszenvüket, hanem mert a velük való kapcsolat előnyös, és érdemes kihasználniuk. Nehéz lenne azt mondani, hogy ugyanilyen viszonyt fejeznek ki kapcsolataik a tőkésországokkak Pontosabban: az országokkal még hagyján, hiszen az állami hitelek, ha nincsenek feltételhez kötve, s különösen a nemzetközi ügynökségek útján nyújtott kölcsönök nagy segítséget jelentenek. Már ha vannak. Nem játszanak ugyan akkora szerepet, mint amennyit ezeknek a közvélemény tulajdonít — a valóság az, hogy minden száz dollár értékű devizából, ami a fejlődő országok rendelkezésére áll, legfeljebb húsz dollárt fedeznek a hitelek, a többi nyolcvanat a világpiacon kell megkeresniük. Tegyük hozzá: számukra igen kedvezőtlen s egyre súlyosabb feltételek mellett. Hogy mi mindennel kell megküzdeniük, arról a második világkereskedelmi konferencia TD/34/S/1 sz. jelentése árulkodik: 1960 —66 között a külföldi magántőke évente átlagosan kétmilliárd dollárt ruházott be a fejlődő országokba. Ugyanebben az időben évi profitja átlag négymilliárd dollár voltl Nem, a fejlődő országoknak minden okuk megvan arra, hogy különbséget tegyenek „gazdagok" és „gazdagok" — vagy másként: fehérek és fehérek között... Lehet, nem mindegyikük tartja szükségesnek ki ls mondani, az se biztos, hogy mindegyik észreveszi — de a fejlődő világban manapság már sokan tudják, mert tapasztalták: a „gazdag" szocialista országok, ha kenyértörésre kerül a sor — márpedig a világpiacon ez gyakran megesik — nem a tőkésországokkal, hanem velük, a „szegényekkel" tartanak. Akkor hát ki akar bennünket odatuszkolni, azok mellé, akiktől magunk is csak a minap szabadultunk meg? Tagadhatatlan, vannak a világon szegény és vannak gazdag országok. A földkerekség jövedelmének közel kilencven százaléka nem sokkal több mint harminc országba folyik be. A maradékon több mint száz ország, az emberiség jó hetven százaléka osztozik. A gazdagok és szegények közti távolság egyre nő. A fejlett országokban évente átlag hatvan dollárral emelkedik az egy főre jutó jövedelem, a fejlődőkben kettővel sem. A hatvanas évek közepén a fejlődő országok hagyományos exportcikkeik adott mennyiségéért egy tizedrésszel kevesebb iparcikket tudtak importálni, mint az évtized elején. ma ti népek, lehettek volna a legszorgalmasabbak a világon, a számukra meghagyott lehetőségek között nem mehettek volna semmire sem. És mi, akik sohasem részesültünk a gyarmati rendszer áldásaiban, a szocialista országok, ugyan hogy kerültünk ilyen előkelő társaságba, a gazdagok közé? Húsz egynéhány évvel ezelőtt aligha lehetett volna bennünket a világ gazdag országai közé sorolni. Hogy hogyan jutottunk ilyen „helyezéshez", az persze hosszú történet, — tény az, hogy azok az európai szocialista országok, amelyek ma a világ ipari termelésének harminc százalékát adják, semmit, az égvilágon semmit sem köszönhetnek másnak, mint saját erőfeszítéseiknek, munkájuknak, tehetségüknek. Nekünk a gyarmati rendszerhez, szerencsére, soha semmi közünk nem volt. Való igaz, hogy összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, magasabb szintről startoltunk, mint a mai fejlődő országok, — de azért éppen elég mélyről. S ha van példa, amit a fejlődő országoknak mutathatunk, akkor éppen ez: hogy tudniillik lehetséges — tegyük hozzá: független politikával, az anyagi és társadalmi energiák koncentrálásával — még meglehetősen göröngyös, gyakran kanyargó úton is komoly gazdasági eredményeket elérni. Az az igazság, hogy a fejlődő országoknak — legalábbis a legjelentősebbeknek — nincs sok kétsége efelől. A második kereskedelmi világkonferencia elnöke, Dinesh Singh indiai kereskedelmi miniszter a Népszabadságnak adott interjújában kereken megmondta: nekik azok a feltételek a legmegfelelőbbek, amelyek alapján a szocialista országok kereskednek velük. Mert azok kétszeresen segítik őket: egyrészt számukra fontos iparcikkeket szállítanak, másrészt lehetővé teszik, hogy a fejlődő országok safát áruikkal, köztük iparcikkekkel fizessenek érte. Ami számunkra ösztönzést, piacot, fejlődési lehetőséget jelent. NEM A FAJI KÜLÖNBSÉGEK A DÖNTŐK Nyilvánvalóan bőségesen vannak még a fejlődő országokban keveset látott emberek, akik a világot fehérekre és színesekre osztják, — de nem valamiféle politikai megfontolásból, hanem azért, mert elég hosszú időn át tapasztalták, hogy aki Európából jön, az valamit mindig vinni akar. Őket csak egy másfajta, új tapasztalat győzheti meg arról, hogy különbség van európai és európai között. ... Kalmár György MIT AKARNAK? Nehéz lenne pontosan felelni erre. Vannak ilyenek Nyugaton is, meg Keleten is, mint például a kínai vezetők. Tulajdonképpen elfogadják, hogy a mai világot kettéválasztó határ szegények és a gazdagok között húzódik. Nem következetesek, az igaz, — hiába „színes bőrűek" ázsiai szomszédjaik, aligha lehetne azt mondani, hogy valamennyiükkel baráti politikát folytatnak. Viszont a tőkés nagyhatalmakban sem látnak mindig ellenfelet, — legalábbis a nyugatnémetekkel erősödő ipari kapcsolatokról szóló hírek erre mutatnak ... Kl AZ ÖNZETLEN SEGÍTŐ? így áll a dolog. Pontot azonban legfeljebb a fejtegetés végére lehet tenni, — a probléma után nem. A világ népei több mint kétharmadának az emberiség jövedelméből alig egy tized jut és semmi jele nincsen annak, hogy az egyenlőtlenség csökkenne. Ellenkezőleg: azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a fejlődő országok gazdaságuk fejlesztésére- eddig tettek, s amelyeket a mai világpiacon elfoglalt súlyos helyzetük rendkívül korlátoz, — jórészt felemészti népességük rohamos szaporodása. A kérdés csak az, mit tegyünk? Fogjunk össze, „mi, gazdagok", a szegények ellen? Túl azon, hogy mi keresnivalónk lenne nekünk abban a társaságban, mire mennénk vele? Miféle programot lehet egy ilyen együttes számára elképzelni? Akkor már mégis csak többet ér, ha azon igyekszünk, hogy a „szegényeket" hozzásegítsük ahhoz, hogy meg tudjanak küzdeni nehézségeikkel. Csodákra persze aligha nyílik mód, — nem valószínű, hogy egycsapásra meg tudnánk váltani a világot. A tőkés világpiacon, ahol a fejlődő országok gazdasági fejlődésükhöz, iparosításukhoz szükséges összegek jó részét meg kell keressék, azok diktálnak, akik ezt a piacot a maguk érdekeiknek megfelelően létrehozták. A mi anyagi forrásunk nekünk magunknak van, arra elsősorban saját — valójában ugyancsak a fejlődés elején tartó — gazdaságunknak van szüksége. Az a tény, hogy a szocialista országok 1965-ig (erről áll rendelkezésre összefoglaló adat) 7,7 milliárd dollár hosszú lejáratú hitelt nyújtottak a fejlődő országoknak, — saját erőinkhez mérten igen jelentős. Tudniillik a mi helyzetünk végül is mindig az ő oldalukon, a „szegényekén", a gyarmati rendszerből kiszabadult népek mellett van. S" 1