Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1969-05-11 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
A Z ASSZONY kitárta ai ablakot és álmodozva nézte, amint a távolban a Sta Croce gótikus falaira csordult az alkony. Fáradt volt. Opatiíából indultak ©1 egy kedves kis hajóval és amikor átszelve az Adriát olasz partra léptek, hatalmas csupa-üveg autóbusz várta a társasutazás résztvevőit. Azóta alig jutott idő a pihenésre. Pedig szeretett volna megpihenni. Például Ravennában, Galla Piacidia síremléke előtt, vagy Dante mauzóleuma mellett. Vagy Bolognában a Pietro e Paolo bazilikában. De még arra is alig volt idő, hogy kedve szerint megcsodálhassa a Neptunus-kút szépségét. Egy Ilyen társasutazás olyan mint az élet: menni, menni, szinte megállás nélkül, sietni, mert fogynak a percek, az órák, kevés az idő. „Ez hát Firenze" — gondolta -magában, ^ és a szálloda ablakában állva próbálta eltalálni, merre van az Uffizi és a Palatina. Délelőtt, amikor a Sta Croce hatalmas kapuját átlépte, könnyes lett a szeme a meghatottságtól. Pedig az idegenvezető a megszokottság unalmával hadarta a szöveget... „háromhajós, nyitott fedélszékes templom... első építése 1226-tól 1228-ig tartott... Giotto freskói, Donatello szobrai... itt nyugszik Michelangelo, Ghiberti, Galilei, Machiavelli, Rosslni..." „Mennyi szépség van a világon" — sóhajtotta és az apjára gondolt, aki nagy mesterek műveinek reprodukcióit gyűjtötte féltő szeretettel. „Milyen szép lenne — gondolta magában — ha most a papa is itt lenne!" Akkor könnyebben járna ő is, a nehézkes, élettelen, suta mankó helyett, néha a papa karjára támaszkodna. Édesapja emléke mindenhová elkísérte. Otthon, amikor virágot vitt a kisváros temetőjébe régen-halt anyja sírjára, mindig két csokrot tett a sírra. Egyet az apja emlékére, akinek nincs sírja, aki jeltelenül, nyomtalanul vált porrá, mert nem tudni, hol és kik temették el. A hotelszoba ajtaján halkan kopogtattak. — Parancsol valami frissítőt Madame? A vacsorát nyolc órakor tálaljuk Madame. Semmit nem parancsol Madame? Excuser moi. Merci! Gracia! A szobában ismét csend lett, az asszony kihajolt az ablakon és nézte az Arno felől felröppenő galambokat. Szerette volna még egyszer megnézni a Ponté Vecchiót, de tudta, hogy az út még jobban kifárasztaná. Hiába, egy béna bal láb megálljt parancsol a vágynak. Pihenni kell, hiszen másnap Viareggio várta, a Keleti—Riviéra, a Ligur-tenger partja és Pisában ki kell szállni az autóbuszból a torony előtt, vigyázni kell az egyensúlyára az autóbusz lépcsőin, megfeszülnek a karizmok, hevesebben dobog a szív és látni kell az emberek tekintetében a felé indult. Kezét még mindig előre tartotta és az ujjairól csillogó vízcseppek perdültek a homokba, öt lépésre volt tőle, amikor tekintetük találkozott ... • * * A férfi úgy állt meg, mintha kővé vált volna. Csak a szeme élt. Megdöbbenés, rémület, félelem, hitetlenség és dűli villant a szemében. Aztán felhördült. — Te? Te? Te! Nem igaz! Ez nem igaz! Ez lehetetlenség, káprázat! Az asszony azt hitte, hogy hangosan sikoltja a szavakat, pedig csak feszülő agya harsogta, az ajka néma maradt. Aztán szeme előtt összefolyt a kép, eltűnt a Ligur-tenger partja, eltűntek a száguldó hullámok és valahonnan a mélyből, agyának, szívéPéterfi Gyula: A TENGERPARTON ki nem mondott, a titkolt, de mégis látható szánalmat — szegény nyomorék. Az ismerősei lebeszélték erről az útról, de nem hallgatott rájuk. Ezzel ajándékozta meg önmagát negyvenötödik születésnapjára, ezzel a csodálatos úttal, a kőbe merevült szépségek látványával, az Adria hullámainak csobbanó muzsikájával, a talján égbolt kékarany színével. Kárpótlás és elégtétel volt ez az út csalódásért, keserűségért, elfojtott vágyakért, a csókraváró száj meddő tüzéért, a béna láb mozdulatlanságáért. Negyvenöt éves volt és a táruló világból csak a vidéki kisvárost látta, ahol csupán a templom tornya nőtt a háztetők fölé. „Holnap meglátom Viareggiót" gondolta, amikor eloltotta ágya mellett a sárga fényt sugárzó lámpát. » * » ÁLLT a Ligur-tenger partján az apró szemcséjű, selymes tapintású homokban és nézte az egymást kergető hullámokat. Mint a hancúrozó gyermekek, úgy űzték egymást, tarajukat vakító fehér csipke szegélyezte. A partnak rohantak incselkedve és amikor a mankóval feléjük nyúlt, hívogatón visszahúzódtak. „Gyere játsszál velünk, ember" — kiáltották a hullámok -— feküdj tenger-anyánk hatalmas keblére majd ő elringat, mi pedig csiklandó csókokkal borítjuk testedet!" A parttól néhány méternyi távolságban húzódott az országút. Gépkocsik száguldottak, motorzúgás igyekezett túlharsogni a hullámkamaszok rikoltozását. Útitársai tőle távol hancúroztak a forró homokban és az égkék hullámok között. Egy nagy, erős túrakocsi megállt az országúton. A motor néhányat hördült, aztán elnémult. A vezető kiszállt, felemelte a motorház tetejét és a kocsi fölé hajolt. Az asszony egy kicsit megnézte, aztán ismét a tenger felé fordult. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ezt az embert, ezt az ismeretlen gépkocsizót is megőrzi emlékezetében, hozzá tartozik majd a viareggioi part képéhez. „Milyen sok jelentéktelen kép marad meg az ember agyában" gondolta, amikor a férfi lecsapta a motorház tetejét és a víz felé indult, két kezét óvatosan maga elé tartva. Amikor elhaladt mellette, csak a férfikezet látta. Erős, határozott kéz volt, kicsit olajfoltos. „Ez a kéz mindenre képes" — gondolta az asszony és megborzongott. A férfi a tenger tiszta vízében dörzsölte le kezéről a piszkot. Leguggolt a víz mellé és hallhatóan szuszogott. Aztán felemelkedett, megfordult és a kocsi nek, tudatának mélyéből feltört az emiékezes, vadul, mint durván felszakított sebből a vér! A VÁROS lakói némán mentek el egymás mellett az utcán, nem szólították meg egymást, nem mosolyogtak, a kávéház — régi nagy délelőtti sörözések színhelye — reggeltől estig üres volt. Dermedt csend volt a városban. Csak a bakancsok kopogtak durván, keményen, gőgösen. Farkasszürke egyenruhákba öltözött katonák jártak az utcákon. A naptár 1944-et mutatott. Húszéves volt és nagyon szerelmes. A fiú, a fiatal ügyvédbojtár, már hivatalos vőlegénynek számított. Minden este ott ült az ebédlőben, fröccsöt ivott a papával, néha sakkoztak, amíg ő kézimunkázott. Igen, a papa örült, hogy ilyen rendes embert kap a lánya. Arra gondolt, hogy a felesége is helyeselné ... anyuka, aki akkor már öt éve aludta örök álmát a temetőben. Aztán egy nap a papa elutazott a másik városba valamit elintézni és ők egyedül voltak. Az örjöngő csókoktól félájult volt, piros fények lobbantak szeme előtt, a férfi dadogó, kérő suttogása felégette akaratát. Akkor lett asszonnyá. Amikor a németek bevonultak, egy barátnője átjött hozzá, kivárta amíg a papa átment a másik szobába, aztán suttogni kezdett. — Ezt nem tűrhetjük! Valamit tennünk kell! Érted? Valamilyen formában tiltakoznunk kell. Ezek gyilkosok .. . így kezdődött. Írógépelt röpcédulákat terjesztettek. Vesszen a fasizmus! Halál a német megszállókra! A farkasszürke katonák egyre idegesebben méregették az utcákon siető embereket, a középületek ,és a templom előtt éjjel-nappal hatalmas germán legények álltak, nyakukban láncon lógott egy fémtábla: Feldjäger. Tábori csendőr! Aztán egy nap az ablaknál állva nézte, amint az utcán a fegyveresek között vonultak az Ismerősei, a barátai, a barátnői. Spitz bácsi, a sarki fűszeres a négy gyermekével, az öreg professzor, aki a gimnáziumban matematikára tanította, Holczer bácsi, aki ott körmölt édesapja mellett a takarékpénztárban ... Lassan mentek és szomorú szemekkel nézték az út szélén őrt álló hársakat, mintha búcsúznának a várostól, ahol születtek, ahol éltek, küzdöttek. Szívük felett már ott volt a halál bélyege, a sárga csillag. Talán ezért csatlakozott a csoporthoz, amely a maga egyszerű módszerével lázadozott a gyilkosok ellen. Ezért járt el a kis csoport gyűléseire, ezért vitte tejeskannában a röpcédulákat, a vérre szomjas őrszemek között, a kapott utasítás szerint megadott helyre. És ezért szólt a férfinak is. A férfinak, akit szeretett, aki előtt nem volt titka, akinek odaadta fiatal testének gyönyört sugárzó szépségét, agyának minden gondolatát, szívének minden dobbanását. A férfi ideges lett. — Mi közünk hozzájuk? Mi nem vagyunk zsidók! Sem kommunisták! Két hónap múlva lesz az esküvőnk és most tegyük kockára az életünket?! Egy kicsit fájt az elutasítás. Mintha valami csúnya seb torzította volna el hirtelen az imádott férfi arcát. De nem adta fel a harcot, ébredő asszonyi ösztönével igyekezett megnyerni a férfit és győzött. Szerda délután volt. A kis csoport tagjai együtt ültek az ebédlőben. Apja a kertben ásta a jég kötéséből éppen kiszabadult földet. Még egy lányra vártak, idegesen, feszülten. Amikor a lány megérkezett, az arcára pillantva már tudták, hogy baj van. — Azt hallottam, hogy Bélát elfogták a németek és bekísérték az őrségre! Egy pillanatra megtántorodott. Nem, az lehetetlen! Biztosan valami tévedés! Imre, az egyik fiú, felugrott. — Megyek és megtudom mi történt! Ti azonnal menjetek haza! A ház előtt egy autó állt meg. Kalonák ugrottak ki és rohantak a kapu felé. — Menekülj! — ordította valaki és ő felrántotta az ablakot, kiugrott és futott. Átvetette magát a kerítésen és a szomszédos ház kerti kiskapuján át a mező felé vezető útra jutott. „Stehen bleiben" ordította egy hang, amikor beugrott a kukoricásba. Aztán egy lövés dörrent, valami ütést érzett a térde alatt, a fájdalomtól elvágódott, de nem ájult el. Lihegve, vergődve kúszott tovább, sokáig, nagyon sokáig — amíg minden sötét lett a szeme előtt. AMIKOR magához tért, először semmit sem látott, csak percek múlva tisztult ki tekintete. Egy fejkendős asszony hajolt föléje és egy halk hangot hallott: „Ne mozduljon kisasszonyka, itt jó helyen van. Ismer engem, én vagyok a Rézi néni, én vittem maguknak a tejet. Az uram találta meg a kisasszonykát. Ájultan feküdt a kukoricásban egy árokban. Felhoztuk ide a padlásra és eldugtuk magácskát, nehogy megtalálják. Csak maradjon nyugodtan, már hallani az orosz ágyúk hangját. Egy-két nap múlva itt lesznek." Négy nap múlva érkeztek meg az orosz csapatok. Négy napig az öreg parasztasszony lopakodott fel hozzá naponta háromszor, vitt neki meleg tejet, kenyeret, egy kis húst és tette gyulladt lábsebére a tiszta lepedőből készített kötést. Amikor orvoshoz került, már késő volt. Az öreg doktor bácsi, aki valamikor a világra segítette, szinte sírva mondta: — Az egyik lábad kislányom ... Az egyik lába, amit a német golyó szétroncsolt — béna maradt. Aztán megtudta a legborzalmasabbat. Édesapját a német katonák a kertben lőtték agyon. A csoportot a templom előtt a fákra akasztották. Csak Imre menekült meg. Az mondta el neki, hogy Béla árulta el őket. Az ügyvédi irodában kiejtett egy röpcédulát az aktatáskájából, főnöke megtalálta és jelentette a németeknek. Béla vallatás közben a harmadik pofon után mindent elárult. A TENGERPARTON csend volt. Csak a férfi nehéz lihegése hallatszott. — Miért jöttél? Mit akarsz? Én nem tehetek rólal Kínoztak! Nem bírtam... érted... nem bírtam!!! Az asszony nem szólt, csak nézte a félelem görcsétől vonagló férfit. Az apjára gondolt, aki utolsó mozdulatával átölelt egy almafát. A férfi szemét elfutotta a vér. — El akarsz árulni? Azt hiszed itt ártani tudsz nekem? Tévedsz! Hiába jöttél, hiába fürkészted ki a nyomomat, itt beszélhetsz, amit akarsz... én olasz állampolgár vagyok és ami volt, az elmúlt... azóta huszonöt év telt el... engem nem lehet tönkretenni ... A férfi lassan hátrálni kezdett... mint a gyilkos, aki nem biztos abban, hogy megölte áldozatát és fél, hogy utána csattan a kiáltás: fogják meg! Aztán megfordult és rohant, megfeszített Izmokkal, ziháló tüdővel bezuhant az ülésre és Indított. A motor felüvöltött, a porfelhő szinte lobbant... Az asszony nézte a part felé gördülő hullámokat. Mackója mélyen befúródott a partot borító selymes homokba.
