Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-11 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

dalompolitikai gyakorlatáról is, mely erősen gátolta a fejlődést. A viták megindítottak egy bizonyos erjedést, de érzésem szerint ennek már előbb be kellett volna következnie. Fábry Zoltán is korábban figyelmeztethetett volna bennünket. Akár neki, akár magunknak kellett volna kezdeményezni a közeledést. Nagy Lajos: Te komolyan vártad azt, hogy valaki majd megmondja, mit kell csinálni? Dénes György: Az ember másként gondolkodott, másként érzett abban az időben, mint most. Bizonyos tapasztalattal a háta mögött sok mindenről másképp vélekedik, mint fiatal korában. Minden költőnek át kell esni a maga gyermekbetegségein. Átesett rajtuk Ady Endre is. Fábry Zoltán végeredményben korrigálta első véleményét, mégpedig olyan értelemben, hogy a neofiták és a túlbuzgók vezettek bennünket tévútra. A nyolc fiatal költő antológiájának megjelenésével kezdődött költészetünkben az a bizonyos második hullám, mely már erősebben figyelt a Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra, Weöres Sándorra, a cseh költészetre is. Az utána kibontakozó vita nagyon hasznos volt. Sajnos azt mondom, azóta semmilyen vitát nem indítottunk, s épp ezért egy helyben topogunk, pedig közben felnőtt egy új nemzedék is. Nem a Tőzsérékre gondolok, hanem a lapokban jelentkező új nevek sokaságára. Ezzel az új fejlődéssel kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a költészet valahogy szürke és egyhangú lett, túlságosan elvonatkoztatott, s mintha önmagából élősködne. Azt kell mondanom, hogy ez költészet a költészetért. Nagy Lajos: Nekem az a véleményem, hogy semmilyen vita nem befolyásolja a költőt, tehát nem is lehet gyakorlati lecsapódása. Szerintem a költő ott kezdődik, hogy szófogadatlan, hogy nem hagyja magát befolyásolni azoktól, akik az irányt mutatják. Az első nemzedék legnagyobb hibája épp az volt, hogy egy-két kivételtől eltekintve nagyon is engedett a különböző befolyásoknak. Ha Magyarországon meghirdették a jelszót, hogy „Lobogónk Petőfi", az erre a nemzedékre csak anynyiban vonatkozhatott, hogy pont akkor indult, mikor Simon István, Juhász Ferenc. Tóth László: Szerintem fejlődésről csak akkor beszélhetünk, ha spontán fejlődésről van szó. Mikor azt felsőbb fórumokról irányítják, már alkalmazkodásról beszélünk. Lajosnak épp ezért igaza van, hogy a fejlődő költőt a viták nem befolyásolják. Gál Sándor: Irodalmunk húsz évéről van szó, arról a húsz évről, amellyel csak körülbelül hét—nyolc esztendeje vagyok kapcsolatban. Azért a kezdetekről nem igen tudok mit mondani, mert legfeljebb konzumensként ismertem meg. Mióta kapcsolatban vagyok vele, mindig kérdés volt számomra, hogy eredményeiben mit adott. Nem akarom ugyan elterelni a figyelmet a fejlődésproblémákról, de számomra most is csak az a lényeges, hogy húsz év múlva milyen eredményeket ért el ez a költészet. Őszintén szólva egy krízis előszelét érzem, mert nem látok új műveket. Vannak újra ismétlések, újrakiadások és válogatások, de nincsenek új művek. A legfiatalabbak pedig az Új Szimpózium alapján próbálnak alkotni, de ez egyrészt utánzás, másrészt úgy látom, hogy csak egy féle kiválasztási mód érvényesül, főleg az Irodalmi Szemle gyakorlatában. Tóth László: Gál Sándor azt mondja, hogy amit a legfiatalabb nemzedék csinál, az lényegében utánzás. Nincs kialakult arca, s valahogy egy kaptafára készülnek verseink. Azt hiszem, hogy az írás önkifejezés, vagy ahogy Tőzsér mondta valahol, önmagunk vállalása. Mészöly András ezt úgy fogalmazta meg, hogy az írás az lelki higiénia. Azt, hogy egyelőre ilyen arc nélküli költészetet sikerült csinálnunk, az annak köszönhető, hogy egyszerre jelentkeztünk, egyforma körülmények között élünk, ugyanazok a problémáink, ugyanazt az irodalmat olvassuk. Gál Sándor: Bábi, Ozsvald, Dénes, Gyurcsó egyszerre indultak, viszonylag ugyanolyan körülmények között írtak, mégis mindegyikük más-más egyéniség. Ha fogom a nyolcak antológiáját, ott nyolc különböző költő mondja a magáét, másképp mondja Batta és Tóth Elemér, és én ls másképp mondom a magamét. A legfiatalabbak között épp ezeket a különbözőségeket nem látom. Tóth László: Űgy vélem, mégis észre kell venned a hangkeresést, mely nálunk egyfajta intellektuális önmélyítést jelent. S nagyon-nagyon általánosítasz, ha azt mondod, liogy egy kaptafára készülnek verseink. Mindegyikünknek megvan a maga ideiglenes arculata. Turczel Lajos: Az Oj Vetésben jelentkező fiatalokat, azt hiszem, joggal nevezhetjük nemzedéknek, hisz Tóth László nagyon helyesen sorolta fel azokat a jegyeket, amelyek egy nemzedék formálódását jelentik. Véleményem szerint negyvenöt, sőt tizennyolc óta nem volt költészetünkben ilyen érdekes nemzedéki kialakulás. Ezek tényleg fiatalok, egy bizonyos eszményért élnek, ennek az eseménynek megnyilvánulását figyelik a világirodalomban, s percipiálják. így az ő reagálásuk szükségszerűen mutat ilyen összemosódást. Ám ha jobban beletekintünk ebbe az összemosódott nemzedéki arculatba, találunk ott embereket, akiknél az egyéniség kikristályosodása is megfigyelhető. Nagyon örülök ennek a forrongásnak, de nem örülök annak, hogy az Irodalmi Szemlében ilyen egyoldalúság kezd kialakulni, mert ezt egyetlen egy folyóirat esetén nem engedhetjük meg. Nagyon jól volna, ha alkalom adódna arra, hogy ez a fiatal nemzedék kapjon egy külön fórumot. S jó lenne, ha támadna közülük egy-két kritikus. Megvan ennek is a reménye, hiszen Tóth Laci és Varga Imre, meg egypáran megpróbálkoznak ennek az iránynak a tudatosításával is. Nekem, mint olvasónak, mint konzumensnek ez az irányzat nem nagyon tetszik, de örülök a fejlődésnek, örülök annak, hogy ilyen zajiás is történik, mert irodalmunkban még mindig megvan a túlságosan visszahúzó elem. Nagy Lajos: Gál Sándor említette az egyféle kiválasztást az Irodalmi Szemlében. Szerintem teljesen káros, hogy a verseket a szerkesztők valamilyen szempont szerint igyekeznek kiválasztani. Ha lehet egyáltalán valamilyen szempontot érvényesíteni, ez csak a közölhetőség szempontja lehet. Utána pedig a költő döntsön, hogyan akar írni, és ne a szerkesztő. Minden fiatal az Irodalmi Szemlében szeretne megjelenni, ha nincs is ínyére az az írásmód, amit a Szemle megkövetel, de éppen azért ír úgy, hogy megjelenhessen. Azért látjuk úgy, hogy mindannyian egy kaptafára írnak. Annak ellenére a tíz közül körülbelül hármat meg tudok különböztetni. Ennyi épp elég a tízből. Űgyse marad meg több belőlük. Bábi Tibor: Gál Sándor állításaira szeretnék reagálni. Honnan veszi, hogy itt nincsenek eredmények. Hadd olvassam a fejére saját köteteit. Vagy vegyük például Nagy Lajos első és második kötetét. Ha egymás mellé állítjuk őket, akkor azt kell mondanom, hogy a másodikban egy egészen új Nagy Lajos jelentkezett, aki szinte szakított tegnapi önmagával. Itt van például Dénes György legutolsó kötete. Az első évek sztatikus szemléletével szemben az idő-élmény új elem az ő költészetében, s így tört ki régi önmagából. Hát Ozsvald, Batta, a fiatal Bárczi kötete, mindez nem eredmény? Ami a fiatalokat illeti, csak azt ismerem, amit itt-ott a lapokban közölnek. Olykor bizony felhördülök, de nem azért, mert egymást másolják, hanem a szélsőséges alapállások miatt, ahogy a költészet felé közelednek. Egy recenzióban olvastam egyik fiataltól, hogy a költészet forrása az őrület. Remélem ezt maga a szerző se hiszi el. Duba Gyulát, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét is aggasztják ezek a szélsőségek, Koncsol László pedig, aki nap nap után foglalkozik a fiatalokkal, azt mondja, neki éppen ez tetszik, ez a fegyelmezetlenség, mert túl sok volt már nálunk a fegyelemből. Talán igaza van, hiszen a költő a lázadásnál kezdődik, csak az a kérdés, ml ellen lázad. Ha a tudatlanság ellen, a visszaszorító állapotok ellen, akkor rendben van. Csakhogy féltem ezeket a fiatalokat. Ne csinálják végig a groteszk lázadások sorozatát, mint tettük jómagunk is, mert ez sokszor kiúttalansággal fenyeget, s közben sok hasznos erőt elpazarolnak. Nagy Lajos: Szeretnék rátérni a második, illetve harmadik kérdésre: Mennyiben és miképpen közügy a költészet? Erről sokat lehetne vitatkozni. Szerintem a költészet, a jó vers magánügy is. Mert nekem az. Ez így van, azt hiszem, minden emberrel. Az hogy a költészet lehet mégis közügy, az már nem a költők dolga. Arról tegyenek a pedagógusok és a közművelődés képviselői. De mindenképp megérné megvitatni, hogy a jó költészetet hogyan lehet közüggyé tenni. Gál Sándor: Véleményem szerint nálunk hiányzik az irodalom közvetítéséhez szükséges közeg. Ahhoz, hogy a költészet hasson, hogy közüggyé legyen, előbb ezt a közeget kellene megteremteni. Ludas ebben a publicisztika, az irodalomkritika, ludasok a szerkesztőségek és mi mindannyian is ludasok vagyunk. Tóth László: Sanyi talán nem találta meg azt a megfelelő szót, hogy mi tesz egy költészetet közüggyé. Szerintem a visszhang, és épp ez hiányzik nálunk. Ebben valóban ludas a kritika és ludas az olvasóközönség is, amit nálunk nem is J

eJ

let sz

ó szerint olvasóközönségnek mondani. Pedig épp az olvasóközönség jelenti az igazi visszhangot. Bábi Tibor: Mielőtt visszhangja támad valaminek, kell hogy legyen valami, ami azt a visszhangot képes kiváltani. Ehhez pedig jó költészet kell. Az esztétikum révén a legszemélyesebb élmény is kollektív élménnyé válik. Természetesen eszem ágába se jut tagadni a kritika, a lapok és egyéb tényezők jelentőségét. Egyébként — ha már a közügyeknél tartunk — annakidején engem kereszteltek el politikus költőnek. Azt akarom mondani, hogy a politikum is bárkinek személyes élménye lehet, sőt legszemélye sebb élménye, csak nem szabad összekeverni az élményt és annak költői megfogalmazását valamiféle zugpolitikával. Turczel Lajos: Ennek a kérdésnek két oldala van. Az egyik az, amit Tóth Laci és Gál Sanyi feszegetett. Ez a legközvetlenebb oldal, hogyan jut el a költészet az olvasóhoz, hogy az arra hivatott szervek eljuttatják-e az irodalmat az olvasóközönséghez, hogyan hat az irodalomkritika és a pedagógia, mely a közönség befogadó képességére hatni tud. Véleményem szerint vannak itt adottságok és lehetőségek, csak nem tudtuk kihasználni azokat. Ennek a kérdésnek második oldala az, amiről Bábi Tibor beszélt, hogy mikor válik permanens közüggyé a költészet. Itt viszont tényleg esztétikai mértéket kell ennek a kérdésnek az alapjává tenni, s meg kell vizsgálni, hogy a költészet mikor produkál olyan értékeket, amit a közösség tartósan és maradandóan vállalni tud. Én magam eléggé pesszimisztikusan néztem ez elé a beszélgetés elé, de úgy látom, hogy ez hasznbs kezdeményezés volt és permanenssé is lehetne tenni. Hasonló kerekasztal beszélgetéseket a költészet egyes műfajairól, és más irodalmi műfajokról is lehetne rendezni. Az Oj Szó vasárnapi számával adott lehetőséget feltétlenül ki kellene használni az irodalom támogatására. Bábi Tibor: Ez is elősegíthetné az irodalom közüggyé tételét. Dénes György: Csatlakozom Turczel Lajos javaslatához, mivel az Oj Szó jelenik meg a legnagyobb példányszámban. Széles tömegek lapja s a vasárnapi szám biztosíthatná a szükséges terjedelmet. Ozsvald Árpád: Közölhetne nemcsak verset és publicisztikai írásokat, de kritikát és olyan írásokat is, amelyek megmozgatnák egy kicsit a mi irodalmi állóvizeinket. Vita ci színházról és a színházi problémákról Lopunk hasábjain oz eddigi vita során számos érdekes hozzászólást olvashattunk, nem annyira a szinház tagjai és vezetői részéről, de elsősorban a szinház repertoárját és problémáit többé-kevésbé ismerő, és főleg a színházat szerető egyének tollából. Úgy hisszük nem érdektelen, ha a felettes szervek véleményének is helyet adunk, hiszen legjobb tudomásunk szerint ebben a kérdésben a nyilvánosság előtt még senki sem szólaltatta meg őket. Kérdéseinkre RUDOLF THRUN, az SZSZK Művelődésügyi Minisztériuma Színházügyi Osztályának vezetője válaszolt. • Thrun elvtárs! A vitaindító cikkben és az eddigi vita során a két legfontosabb probléma a MATESZ tevékenysége, valamint ezzel öszszefüggően a korszerű szinház fogalmának körülhatárolása volt. Szeretnénk hallani az ön véleményét ezekről a kérdésekről. — Ügy hiszem, nem szükséges hangsúlyozni, hogy minden rövidre fogott válasznál fennáll a leegyszerűsítés veszélye, s ez az én feleletemnél is lehetséges. Mégis úgy érzem, nem .járok messze az igazságtól, amikor a korszerű színház legfontosabb ismertetőjegyeit abban látom, hogy az ilyen társulat angazsált és játékával művészi fokon magával ragadja és - a jó értelembe véve - befolyásolja a közönséget. Ma egyre inkább nő a rendező és a színész szerepe is. Elsősorban az ő feladatuk, hogy a klaszszikus vagy a mai darabokat korszerűen vigyék színpadra. Természetesen komplex véleményt egy-egy színházról nem lehet elvonatkoztatott tételek alapján mondani, hanem az ilyenfajta igényt a szinház körülményeivel és arculatával kell szoros összefüggésben felállítani. Csak ilyen megvilágításban lehet értékelni a MATESZ tevékenységét is. Ez a társulat, akárcsak a szlovák színházak is, most kerültek az irányításunk alá, és éppen ezért az elmúlt évek tevékenységéről hivatalosan nem tudok bővebb véleményt mondani. A ránkhagyott értékelés szerint a MATESZ fontos kulturális tevékenységet végzett a magyar lakosság körében. Néhány esetben az előadásra kerülő darabot nem éppen a legszerencsésebben választották ki, különösen azt hiányolták, hogy csaknem teljesen elhanyagolták a hazai kortárs cseh és szlovák drámaírók alkotásainak bemutatását. Az elmúlt esztendőkben többször alkalmam volt a MATESZ előadásait megtekinteni és mondhatom, hogy az együttes teljesítménye egyre javuló színvonalat mutat. Nekem különösen Lahola: A bosszú című művének előadása tetszett Lukács Tibor rendezésében, valamint a Rómeó és Júlia színrevitele, amelyet a tehetséges fiatal rendező, Beke Sándor kreált színpadra. Véleményem szerint ez az előadás jelenti eddig a társulat tevékenységének csúcspontját, itt közelítették meg leginkább az említett körülmények által befolyásolt korszerűség mércéjét. • A hozzászólók többsége a színvonalasabb tevékenységgel kapcsolatban két fontos gátló körülményt emiitett meg: a megfelelő és saját helyiség hiányát, valamint a nagyfokú devizakorlátozásokat, melynek következtében például a szinház a következő évadban nem tud a mai haladó nyugati szerzőktől egy darabot sem bemutatni. - A megfelelő helyiség kérdése más szlovák színháznál is égető kérdés. Mivel anyagi lehetőségeink korlátozottak, új színházépületeket csak hosszabb időközökben és fokozatosan tudunk építeni. A tervek szerint Pozsonyban a Nemzeti Színházon kívül még egy színházat építünk, ezután kerülne sor a rossz állapotban levő nyitrai és eperjesi épületek rendbe hozására és ezt követően, körülbelül 1975 körül tervezzük a komáromi színház felépítését is. Ami a valutakérdést illeti, itt a kezünk még inkább meg van kötve. A rendelkezésünkre bocsátott devizakészlet jelentős részét a zenés színházak használják fel, ezek ugyanis csaknem kizárólag mai nyugati zenés játékokat játszanak, amelyeknek előadási jogát drága pénzen vesszük meg. A megmaradt összeget osszuk szét a többi színházak között. Mivel ez a tétel nem nagy, néhány társulat, s így a komáromi is, a legjobb szándékunk mellett sem részesülhet belőle. Sajnos, ez a probléma gazdasági helyetünknek egyik függvénye, és csak ennek javulása után várhatunk e téren is jelentősebb előrehaladást. • Régóta vajúdó probléma a kassai magyar szinház kérdése is ... — Ezzel kapcsolatban Válek miniszter személyes véleményét is tolmácsolom. Nem tartjuk a legjobb megoldásnak a második önálló magyar színház létrehozását, elsősorban anyagi okokból. A hivatalos statisztika szerint Kassán olyan kevés a magyar nemzetiségű lakos, hogy szerintünk egy önálló színházat nem tudna fenntartani. Mi olyan megoldást javasoltunk, amely szerint a komáromi társulat egy része, fiókegyesületként Keletre költözne, rendszeresen fellépne az ottani magyarlakta vidéken és havonta egyszer, avagy többször - az érdeklődéstől függően - Kassán szerepelne. • A Csehszlovák Színészek Szövetségének nemrég lezajlott konferenciáján szóba került a területi színházak jövőjének a kérdése is. Ön hogyan látja e társulatok és különösen a MATESZ perspektíváit? - Először is hadd szögezzem le: a minisztérium illetékesei fontosnak tartják, és nagyra értékelik a Magyar Területi Színház tevékenységét és a jövőben is minden támogatást biztosítunk a társulatnak. Ami a területi színházak, tehát a komáromi együttes jövőjét is illeti, úgy hiszem további út a fokozott igényesség felé vezet, mert csak így lehet életképes és közönséget vonzó művésztársulat. A komáromi gárda nagyrészt fiatal, ambiciózus tagokból áll, akik a tapasztalt, idősebb kollégáikkal együtt figyelemre méltó teljesítményre képesek. Az esetleges nézeteltéréseket, habár mi erről hivatalos forrásból semmit sem tudunk, nagyvonalúan és sürgősen rendezni kell. Munkatársaim és magam is érdeklődéssel figyeljük a komáromi színház további tevékenységét, és bízunk benne, hogy felelősségteljes munkájuk egyre színvonalasabb és tartalmasabb lesz. SZILVÁSSY JÓZSEF