Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-11 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

KÖLTÉSZETÜNK Turczel Lajos: Költészetünk eddigi fejlődése bonyolult és sokrétű. Ha értékelni akarjuk eddig megtett utunkat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az első irodalmi szakasz kibontakozásának nehézségeit. Fábrytól kezdve sokan hangsúlyozták, hogy megszakadt az irodalmi folytonosság az új nemzedék és az előző irodalmi szakasz között. Csak egyetlen egy ténnyel akarom illusztrálni, ez mit jelentett a költészetben: az egy Csontos Vilmoson kívül nem volt egyetlen költőnk sem, aki mögött lett volna már nyilvános irodalmi működés. Úgyhogy az úttörő lírikus nemzedéknek a semmiből kellett valamit produkálni, s bár tudomásom szerint egyikük sem esett át még az irodalmi tűzkeresztségen, az a feladat jutott nekik, hogy mindjárt a kezdet kezdetén reprezentálják is a csehszlovákiai magyar lírát, ami egy szellemileg légüres térben szinte* lehetetlen vállalkozás volt a kezdő fiatal emberek számára. Dehát mindez közismert tény, s rátérek inkább a kritika és a viták kiváltotta szellemi pezsgésre. Véleményem szerint nagyon nagy szükség volt Fábry Zoltán „Harmadvirágzás" és „Ke vesebb verset, több költészetet" című két tanulmányára. Mindkettő summázója volt annak a kritikus korszaknak, melyről itt szó esett. Fábry Zoltán az őt jellemző kritikai szemlélet jegyében megpróbálta elvégezni nagyjából az olyannyira szükséges nyesegetést. A két tanulmány, s főleg az utóbbinak a Fáklyában való megjelenése után, a vita nem annyira a folyóiratok hasábjain, mint inkább a kávéházi asztalok mellett zajlott le. Sokat beszéltünk és beszélgettünk, vergődtek a költők és kritikusok egyaránt, de már ez is arra vallott, hogy bizonyos mozgás indult meg lírai szemléletükben. Sokkal mozgalmasabb vitát váltott ki Tőzsér Árpád, „Egy szemlélet ellen" című cikke, mely azt hiszem, a „Hét"-ben jelent meg, s amelyben az előző költői csoportot sommásan megvádolta azzal, hogy behódoltak a személyi kultusz atmoszférájának. így az egész vita az igen kívánatos esztétikai vonatkozásoktól másra terelődött át, s az egész visszhangot a fent jelzett csomópontban gyűjtötte össze. Én magam is hozzászóltam ehhez a vitához, és szükségesnek tartottam rámutatni arra, hogy nálunk a sematizmus, az irodalmi és szellemi életünk viszonyulása a személyi kultusz éveiben egészen más volt, mint például Magyarországon, vagy mondjuk itt a cseh és szlovák irodalomban. S gyökerét nem a szellemi behódolásban, hanem a művészi tapasztalatlanságban kell keresni. Egész úttörő lírikus nemzedékünket, és egész ifjú írógárdánkat, hogy magyar analógiát használjak, összehasonlíthatnám Juhász Ferencék és Nagy Lászlőék fellépésével. Ök ugyancsak népi környezetből, a Petőfi-hagyományra és a népi költészet hagyományára támaszkodva indultak, mégpedig roppant lelkesültséggel, mert hittek a történelmi fordulatban, mely nagyszerű távlatokat kínált. Én úgy hiszem, nem volt itt olyan költő az úttörő nemzedékben, akinél hasonló magatartást kétségbe lehet vonni. így érthető, hogy Tőzsér-cikke vitára ingerli az úttörő lírikus nemzedék tagjait, s azokat, akik abban az időben irodalmilag már velük együtt lélegeztek. így terelőilöíl el a vita az esztétikai vonatkozásoktól, holott épp ezekre kellett volna koncentrálnunk. Áz első heveny visszhang elhullámzása után még voltak ennek a vitának utóhatásai, amelyekben már sor került esztétikai hozzáállásra is. Többen is rámutattak arra, hogy költészetünk átlagát igen elavult tradicionalizmus jellemzi, ami tökéletesen igaz volt. S ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen mint mondtam, megszakadtak a kapcsolatok az előző produkciókkal, s a legtöbb költő, legalábbis az én meglátásom szerint, abból az alapból indult, amit az iskolában kapott. Gyakran is megdöbbentem, hogy egyegy költő vékonyka kötetében Petőfi verseinek paraírázisos kivetődésére bukkanok. Bár nánemzedékprobléma, annak ellenére, hogy Gyurcsó, Bábi, Dénes, vagy én közöttem nagy volt a korkülönbség, de mondanivalónk és eszmeiségünk egységes volt. tiláig, ami szép, minden az én örökségem." Tehát a teljes nemzeti hagyományra akartam, s mondhatom nyugodt lelkiismerettel: akartunk építeni. Amenynyiben ez a költészet közel állt Ami az „Egy szemlélet" elleni hadakozást illeti, arról az a véleményem, hogy a kezdet kezdetén inkább szemlélet nélküliségről kell beszélni. A sematizmus maga nem szemlélet, sőt maga a dogmatizmus sem az, inkább egy félrecsúszott, sokx- 1s 4 BÁBI TIBOR NAGY LAJOS DÉNES GYÖRGY A TURCZEL LAJOS z Új Szó szerkesztősége kerekasztal-konferenciára hívta meg a szlovákiai magyar költők mindhárom nemzedékének képviselőit, névszerint DÉNES GYÖRGYÖT, OZSVALD ÁRPÁDOT, BÁBI TIBORT, GÁL SÁNDORT, NAGY LAJOST, a legfiatalabbak közül pedig TÓTH LÁSZLÓT. Egyúttal meghívta dr. TURCZEL LAJOST is, aki kritikáiban a legtöbb figyelmet szentelte költészetünknek. A jelenüevők megyitatták a líra húsz évének fejlődési problémáit. Lényegében három kérdést igyekeztek tisztázni: & MILYEN VOLT AZ IRODALMI VITÁK LECSAPÓDÁSA A KÖLTŐI GYAKORLATBAN? # MIKÉNT LÁTJÁK A TOVÁBBI FEJLŐDÉS LEHETŐSÉGEIT? # HOGYAN LEHET VALÓBAN KÖZÜGGYÉ TENNI A KÖLTÉSZETET? Alább közöljük a hozzászólások rövidített szövegét. OZSVALD ARPÁD lünk senki se adta ki a jelszót, mint Magyarországon az akkori irodalompolitika, hogy lobogónk Petőfi, de tényleg Petőfi lett a lobogónk. A prózában pedig Tömörkényi. Mács írásaiban eleinte gyakran találkoztunk olyan karcolatokkal, hogy azokat kicsit átcsiszolva be lehetett volna illeszteni valahová egy-egy tömörkényi kötetbe. Ozsvald Árpád: Én úgy javítanám ki Turczel Lajost, hogy nem közvetlenül Petőfi hatott ránk. Inkább a népi költőkre építettünk, legalábbis azok, akik Magyarországon jártunk iskolába. Erősen hatott ránk Erdélyi József, Sinka István, Ilylyés Gyula. Számunkra a háború s az utána következő évek tízéves kiesést jelentettek. Az élő Csontossal csak idehaza, ötvenegyben ismerkedtem meg. Győri Dezső és a többiek költészetével csak későbben, s akkor csodálkoztam el, mennyire hatott a csehszlovákiai magyar költészetre Ady Endre. Tény, hogy indulásunk idején a népi költészet hagyományaira építettünk, de saját élményvilágunkat vetítettük bele líránkba. S állítom, őszinte lírai hangvétel volt. Később a sematizmus úgy jelentkezett, hogy nem tudtunk újat adni, és önmagunkat variáltuk. Kicsit ünnepélyes lett a költészetünk, kicsit állóvizes, és ezt az állapotot keverte fel Tőzsérék indulása. Hisz tudjuk, milyen visszhangot váltottak ki a „nyolcak" antológiájában közölt csillagversek. Ebben az időben kezdődött a nemzedékprobléma is. Eddig nem volt GÁL SÁNDOR Bábi Tibor: Ügy vélem, Ozsvald Árpád sok igazat mondott indulásunk idejéről, főleg ami az úgynevezett tabula ra'sát illeti. Hiszen ilyen állapotot még elképzelni is lehetetlenség. Tabula rasa csak a csehszlovákiai magyar költői hagyományhoz való viszonylatban létezett, s ez is nem rajtunk, hanem a körülményeken múlott. Hiszen ez az irodalom eltűnt a ritkaságszámba menő magánkönyvtárakban és zúzdákban. Még negyvennyolc után is jó néhány év telt el, míg közismertté vált. Végeredményben mindegyikünk hozott magával valamiféle irodalmi műveltséget. Ki középiskolai, ki főiskolai szinten, ki pedig autodidakta módon, szenvedélyes érdeklődésből sajátította el mindazt, ami magyar irodalmi hagyomány. A világirodalommal, ha nem is közvetlenül, de kitűnő magyar fordítások révén ismerkedtünk meg. A szlovák és a cseh költészet is közel állt sokunkhoz, s ebben a nyelvismeret hiánya se gátolt bennünket. Engem például erősen megkísértett Jirí Wolker népi, mégis erősen intellektuális lírája. Ami a „Lobogónk Petőfi" jelszót illeti, nemigen vonatkoztatható ránk, legfeljebb elvétve egyes esetekben. Valamelyik versemben találni ilyen sorokat: „Pannoniustól József Ata népiek költészetéhez, az elsősorban annak köszönhető, hogy zömünk a faluból szakadt ki. Ugyanakkor értelmiségünk elűzetése és távozása következtében nehezen pótolható hiány támadt a csehszlovákiai magyar társadalom struktúrájában, s nem volt olyan társadalmi közírg, mely indulásunk idején magasabb rendű intellektuális igényeket támasztott volna költészetünkkel szemben. Negyvenöt után ittmaradt hatszázezer paraszt, félproletár és proletár. A néphez való hűségünk arra kötelezett bennünket, hogy olyan esztétikai ideál megvalósítására törjünk, mely közel áll ahhoz a néphez, amelyből kiszakadtunk. Ötvenhat—ötvennyolc táján az értelmiség számbeli növekedésével intellektuálisabb igények támadtak a költészettel és általában az irodalommal szemben. A nagy nyilvánosság előtt a fiatalok hirdették meg őket. Az új igények meghirdetése után kibontakozó viták értéke erősen relativizálódott. Volt mégis pozitív eredményük: egyrészt megindult a rendszeres műveltséget szerzett fiatal értelmiségiek toborzódása az irodalomban, másrészt az ígész irodalmat elmélyülésre késztették, bár a fejlődés irányát nem szabták és nem is szabhatták meg. TÓTH LÁSZLÓ szor elvtelen politikai gyakorlat apologetikája, a sematizmus pedig ennek irodalmi vetülete. Mi magunk semmilyen politikát nem gyakoroltunk, inkább rajtunk gyakorolták. így nem is volt mit megvédeni. Viszont az állampolgári egyenjogúsítás, mely kétségtelenül helyzetünk jobbrafordulását jelentette, bizonyos mértékben alaptalan illúziókat is keltett, s ennek következtében gyakran kritikátlanul szemléltük saját valóságunkat, s a jogosult lelkesedés üres lelkesedésbe csapott át. Alig jelentek meg első köteteink, magunk is rádöbbentünk, hogy itt valami nincs rendjén. Ez a valóságra döbbenés jóval az első kritikák és viták előtt következett be. Ezzel párhuzamosan történt a fiatalok felsorakozása, s így a további fejlődés feltételei lassan mégis kialakultak. Dénes György: Tény az, hogy irodalmunk kezdeteit a tapasztalatlanság jellemezte, ahogy itt Turczel Lajos rámutatott. Ä körülmények folytán elsikkadt tudatunkból a szlovákiai magyar irodalmi hagyomány, de ezen túl hatott Petőfi, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula, Áprily La jos, Dzsida Jenő, nem beszélve Adyról és József Attiláról. És természetesen közel álltak hozzánk a népi költök is. A művészi tapasztalatlanság következtében a lelkesedés és nekibuadulás mégse vezetett a kellő eredményre, bár beszélhetnék itt az erős politikai determináltságról és a szerkesztőségek iro