Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-08 / 107. szám, csütörtök

Az állami gazdaságok dicsérete Élelmiszert mindenáron # A nagyüzemi gazdálkodás úttörői # Elhanyagolt gazdaságokból jövedelmező nagyüzemek # Tejtermelés világszínvonalon Az állami gazdaságok eredeti küldetése az volt, hogy megműveljék a kollaboránsok, a háborús bűnösök, a néphatalom ellenségeinek a földjét. Később, miután a IX. pártkongresszus határozatot hozott a falu szocializálásáról, szemléltető példát kellett nyújtaniuk a szocialista nagyüzemi gazdálkodásról. Meg kellett győzniük a kis- és a középparasztokat a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről. Egyúttal megfelelő ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező szakembereket képeztek az alakuló szövetkezetek élére. Az állami gazdaságok kezdeti nehézségeinek egyik legfőbb oka az volt, hogy többnyire elhanyagolt területeket vettek tulajdonukba, mégpedig gazdasági épületek és felszerelés nélkül. Ilyen körülmények között hárult rájuk az a feladat is, hogy vetőmagot, ültetőanyagot és tenyészállatokat juttassanak a szövetkezeteknek. Az állami gazdaságok feladata volt, hogy javítsák az élelmiszerpiacon uralkodó katasztrófális helyzetet. A jelszó így hangzott: Mindenáron. A termelési költségek csak másodrangú szerepet játszottak. A közélelmezés biztosítását midennél előbbre helyezték. Az állami gazdaságok az említett körülmények ellenére is beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A nagyüzemi gazdálkodás terén végzett úttörő munkájuk pótolhatatlan volt. A munkatermelékenységet olyan szintre emelték, amire a mezőgazdasági termelésben nálunk eddig nem volt példa. Az állami gazdaságokban ma is lényegesen kevesebben dolgoznak ugyanolyan földterületen, mint a szövetkezetekben. A munkatermelékenység fokozásának köszönhető, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt másfél millió ember távozhatott a mezőgazdasági termelésből a népgazdaság kulcsfontosságú ágazataiba. 1968-ban a 93 szlovákiai állami gazdaság közül már mindössze 3 gazdálkodott ráfizetéssel. A nyugat-szlovákiai kerületben 198, a közép-szlovákiaiban 104, a kelet-szlovákiaiban 105 millió korona nyereséggel zárták a múlt esztendőt. A nyugatszlovákiai kerületben például 9 olyan állami gazdaság van, melyben 3000 literen felüli évi fejési átlagot értek el. Külön említést érdemel a Szenei Állami Gazdaság, melyben tavaly több mint 1200 fejőstehénnél 3785 liter volt a fejési átlag. Hasonló eredményekről számolhatnék be a növénytermesztés területéről is. Az elmondottakból könynyen megítélhetjük, hogy az állami gazdaságok az eltelt húsz esztendő alatt tényleg nagy utat tettek meg. Ma már a világszínvonal útján járnak. P. L. Stupava 700 éves A brnói országút mellett, Bratislava szomszédságában húzódik meg Stupava, amely júniusban ünnepli fennállásának 700 évfordulóját. Az ásatások azt bizonyítják, hogy helyén már korábban is volt élet. Főleg kelták, majd rómaiak lakták. Az első írásos emlék — IV. Béla városi címet adományozó levele — 1269-ből maradt fenn. Mint a város régi címere is bizonyítja, a lakosság mezőgazdasággal, később fazekasmesterséggel is foglalkozott. A XVI. század derekán más mesterségek ís kezdtek meghonosodni. A helyi nemzeti bizottság a jubileumi évforduló alkalmából kérelmezi, hogy Stujjava városi címet kapjon. Ugyanis már a XV., a XVI. és a XVII. században is városként tartották nyilván. Erről tanúskodik több írásos feljegyzés, sőt a XIX. században használt bélyegző ls, amelyen a következő olvasható: „Stomfa mezőváros pecsétje". Érdekes, hogy a XX. század elején már csak mint községet emlegetik, s azóta is így tartják nyilván. Stupava az elmúlt 700 év alatt sokat fejlődött. A rajta áthaladó országutat most szélesítik. Sajnos, ennek következtében az utat szegélyező lombos gesztenyefákat kivágták. A falu fejlesztése és az építkezés terén még bőven akad tennivaló. Elsősorban is új iskolára van szükség, mivel a tanítás két műszakban folyik, s az egyik iskolában már 1869 óta tanítanak. Stupava nevezetességei közé tartozik a múlt évben megnyitott F. Kostka Múzeum, valamint az, hogy — rövid ideig — Ján Nálepka itt tanítóskodott. Ha a község elöljárói elérik hogy Stupavát várossá nyilvánítsák, az említetteket jobban ki kell és lehet használni, hiszen az idegenforgalom szempontjából mindkettőnek nagy a jelentősége. —né— • A nyárra tervezett első amerikai holdra-szállás dokumentumfilmjét a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió készíti el. Igényes vállalkozás több-kevesebb sikerrel Háy Gyula: Isten, császár, paraszt — a MAT ESZ A Magyar Területi Színház idei műsorának egyik legnagyobb érdeklődéssel várt bemutatója a jelenleg Svájcban élő magyar drámaíró alkotása volt. Kétféle próbatétel előtt állt a színház: egyrészt a darab igényessége és főleg monumentalitása révén, egyben fokmérője is a társulat képességeinek, másrészt ez az előadás binyos tükörképet rajzol a hazai magyar közönség igényeiről. Ez a bemutató a színház dramaturgiájának oly gyakran hiányolt bátor kísérletezései közé tartozik és már maga ez a tény dicséretet érdemel. Háy színpadi alkotásához a drámai konfliktusoktól vibráló, ellentmondásokkal teli 15 századból meríti témáját, amikor az akkori társadalom konzervatív ereje, az egyház, s a politikai hatalmat megkaparintani igyekvő királyság között pattanásig nő a feszültség, melyet az egyházon belül jelentkező reformáló törekvések és a tömegek nyílt felkelésbe torkolló elégedetlensége még inkább bonyolulttá tett. A szerző nehéz feladatra vállalkozott, amikor a kor legfontosabb politikai erőit megjelenítő figuráin keresztül szinte már epikus sodrású és kiterjedésű cselekménybe fonja a dráma menetét. Történelmi szereplők egész sora váltakozik a színpadon, de ezeknek sokasága inkább tompítja, mintsem erősíti a dráma erejét. A mű erősségei közé tartozik a rendkívül plasztikusan és hiteles erővel felvázolt korrajz, egyúttal azonban a fogyatékossága is ebből ered. A sokfelé kuszálódó szálak nem mindig csúcsosodnak ki központi, a fő konfliktust hordozó vezérfonallá, s így a figurák többsége is eléggé félszegen, saját arculat és jellem nélkül mozog a színpadon. Értem a szerző szándékát, amikor több problémát csupán jelez, megemlít, s ezzel igényli a közönség aktív részvételét, de sokhelyütt ez a szűkszavúság nem erény, hanem egyetlen járható út az aránylag népes figurák problémái között. Háy árnyalt és sokszínű jellemrajzzal tulajdonképpen csak Zsigmond királyt látta el, ő hordja magában az igazi drámai konfliktus lehetőségeit, de egyenértékű ellenpólus hiányában találkozása a pápával és Husz Jánossal nem hat olyan megrázó erővel, mint amilyen lehetett volna megfelelő felépítés esetén. Már a bevezetőben említettük, hogy Beke Sándor rendező rendkívül igényes feladatra vállalkozott e darab színrevitelével. A rendezés pozitívumai közé tartozik, hogy a tág teret ZSIGMOND KIRÄLY ÉS BORBÁLA, (CSENDES LASZLÚ ÉS THIRRING VIOLA). FAZEKAS IMRE (JÄNOS PÁPA) A DARAB EGYIK JELENETÉBEN. (Nagy László felvételei) igénylő darabot sikerült az adott lehetőségekhez mérten hitelesen felvázolni. Szerencsésnek tartottuk a korszerű hanghatásokat, amelyekkel az író eredeti szándékainak megfelelően monumentálissá tette a drámát. A mű hiányosságait, sajnos, nem tudta és nem is tudhatta palástolni, s így neki csak annyit róhatunk fel, hogy a dráma első része de különösen az első felvonás meglehetősen sztatikus, néhány szerencsés rendezői ötlettel mozgalmasabbá lehetett volna tenni a játékot. Ez a hiányolt dinamizmus a második részben már egyre Inkább fellelhető és a játék igazi tempóját Beke a befejező, negyedik felvonásban, főleg annak zárójelenetében találja meg. A népes szereplőgárda közül egyértelműen csupán Csendes László Zsigmond király szerepében nyújtott teljesítményét lehet dicsérni. A korlátlan hatalomra törő, nagyravágyó, ugyanakkor azonban az eszét is használó uralkodót sikerült megfelelő eszközökkel életre keltenie. Jóval szűkebbre szabott, egysíkúbb szerepében kellemes meglepetés Fazekas Imre méréktartó, élete talán egyik legsikerültebb (János pápa J alakítása. A szlovákiai magyar közönségtől búcsúzó Thirring Violának (Borbála) ezúttal a szerep nem adott lehetőséget tehetségének teljes kibontakoztatására. A kettős szerepet alakító Dráfi Mátyás Zsizska rövid szerepében volt jobb, Husz János nem éppen legszerencsésebben megrajzolt figuráját nehéz volt hitelesen megjeleníteni. A többi szereplő játékán is meglátszottak a szerző jellemrajzi hiányosságai, s így nem nyújthattak figyelemre méltó teljesítményt, a rájuk háruló feladatot azonban elfogadhatóan oldották meg. Külön meg kell említeni Platzner Tibornak a mü kívánta háttér, valamint a körülmények által megszabott lehetőségek között csaknem ideálisan megalkotott díszlettervét. A darab légkörének és cselekményének megfelelő korszerű díszlet a kedvező hatás egyik fő oszlopa. Hasonlóan elismeréssel méltathatjuk Nagy Eszter jelmezterveit is. Habár a bevezetőben említett második próbatétel még csak azután következik, már most megállapíthatjuk, hogy a társulat az igényes vállalkozásban nem maradt alul, s ez mindenképpen képességeit dicséri. SZILVA SS V JÓZSEF a „guruló kis faház" lépcső/l fén zömök, barnabörü ' * férfi ül. Keményfedelű füzetben lapozgat. Emil Poláček mester készíti a havi jelentést. Ez számára az utolsó „hivatalos" írásbeli munka. Ott áll mellette a fövendő mester, s alig ötven méternyire dolgozik a csoport, négy lakást építenek a vágfüzesl szövetkezetnek. Poláček bácsi, a Hydrostav komáromi üzemének egyik legismertebb mestere néhány nap múlva nyugdíjba vonul. Először 1965-ben találkoztunk, a nagy árvízkatasztrófa után, Nagykeszi mellett a Duna gátján. Ekkor érkezett meg az első kotrógép, amely homokat termelt ki a folyó medréből. Megkezdték a gát újjáépítését. „Ilyen munkát csak becsületes, megbízható munkásokkal lehet végezni" — mondotta, és emberismeretében bízva megkezdte az ilyen egyének felkutatását. Több mint egy tucat embert válogatott ki baggerkezelői tanfolyami. S mikor valaki megjegyezte, hogy „hiszen ezek alig tudnak szlovákul", •nagyon tömör feleletet kapott: a baggerral nem beszélgetni kell, hanem dolgozni. Mivel a vállalat nemcsak gátat épít, hanem egyéb munkát is vállal, meggyőzték az idős mestert arról, hogy költözzön át a Lándor—Vágfüzes-i országút építéséhez. Az út elkészült, de ő továbbra is itt maradt lakásokat építeni. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság -s megkérdeztem; mire gondol most, mikor a vállalatnál eltöltött két évtized után az utolsó havi jelentést aláírja? — Azonkívül hogy meleg van, az égvilágon semmire. De mielőtt még idejöttek, jegyezgetés közben eszembe jutott, vajon mit szólna az én jó apám, ha meglátná, úgy megyek nyugdíjba, mint megbecsült mester. Tudom, sohse tudhatja meg, dehát maga kérdezett... Ez a gondolat talán nem is olyan véletlenül jutott az eszébe. Hiszen életútját, tizenöt éves korában, egy apai pofon szabta meg. Ez erősítette meg elhatározásában: „Azért sem leszek béres". Az apja hat évet töltött Szibériában s ő ez alatt játszadozó gyermekből kenyérkeresővé cseperedett. A családban hat gyermek kérte az anyától a mindennapit, ami bizony szűkösen került az asztalra. Még vajmi keveset értett az életből, de azt már tudta, hogy nem akar a mások szolgája lenni még akkor sem, ha erre a hosszú ideig távol élő apa kényszerítette. A pofon indította útnak a „nagyvilágba". — Vándorélet? Ahogy veszszük, szabad élet ez. Különben minden ember vándorol... Slnaváról indult el a „nagyvilágba". Dobálta a sors, vállalt mindenféle munkát, majd a „nagy lehetőségről" ábrándozó barátok Franciaországba csalták. — A barátom megnősült, s ha rá hallgatok, ma farmer lennék. Nem is tudom, hogy mi húzott haza, hiszen semmim nem volt, csak a szüleim meg a testvérek. Később a szomszédos Ausztriában próbált szerencsét. Emberséges munkahelyet talált, erdőben dolgozott, majd kerülő lett. Közben hazajárt, megnősült és „átsétáltatta" a feleségét is, aki az erdei munkásoknak főzött. Takarékoskodnak, készülődnek a fészekrakáshoz. Kisfiúkat szülei nevelik, s csak a kislány megszületése után tér haza végleg a felesége. Megkezdik a házépítést, s ő szorgalmasan hordja haza a pénzt. Tíz évet dolgozott Ausztriában, a háború befejezése előtti évben jött haza. A felszabadulás után már könnyen tálált munkahelyet a világot járt ezermester. 1947ben elszegődött a Tatra céghez, amely később a Hydrostav vállalattá terebélyesedett. Tíz évig építette a nosicei vízerőművet, hat évig a vágsellyei Duslót, aztán a Duna gátját, majd az országutat és most lakásépítéssel búcsúzik a vállalattól. — Melyik munkahelyhez köti a legkellemesebb emlék? — A vízerőműhöz. Hatvan embert irányítottam, meg 100 —120 tagú ifjúsági brigádot. Ügy dolgoztak, mint a hangyák. De amit én soha el nem feledek: itt nem volt anyaghiány. — Tudom, ismerem a közmondást: a tavalyi hó már térdig sem ér: Változtak az idők, már mi ts „zökkenőkkel" építünk. Kévzelje miként küszködhetnek a kii üzemekI Kérem, a jó munkás megbetegszik — legalábbis lelkileg —, ha nem kapja meg idejében munkájához a szükséges anyagot. Miért? Ezt érdemes volna kutatni a pszichológusoknak és orvosoknak. — Még erős, egészséges, mit kezd majd a szabad idejével egy hét múlva? — Még annyi szabad időm sem lesz, mint eddig. Házat építek a lányoméknak, méghozzá otthon, a falunkban ... ts imegyünk az új házaktól K. szegélyezett országútra. ^ Idővel ez a rész lesz a kialakuló falu központja. Nézzük a szorgalmas építőket, s a mester kérdezés nélkül megszólal. — Ha jól összeszámolom a napokat, akkor az utóbbi húsz évben három és fél évet töltöttem együtt a feleségemmel. Van családi házunk, öt unokánk ... Félek, hogy szűk lesz számomra a falu. Még szerencse, hogy nagyon ragaszkodnak hozzám az unokák. Hiába, ez a világ rendje, az ember kanyarog mint a vargabetű, majd oda tér vissza, ahonnan el'xidult. CSETÖ JÁNOS Vargabetű"