Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-25 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

N I egyvenőt éves koromban, házasságom huszadik évfordulója napján találkoztam az én Tróger Haverommal először, A vad augusztusi hőség, a feleségem, és önmagam elől menekültem volna néhány liter bor minden gondot feloldó mámorába, mikor felfedezett. A csárda teraszán ültem, amelyet nemrégen építettek a folyó partján, amelyet mindig nagyon szerettem. Éppen az első liter bort tették elém. Töltöttem a pohárba, és anélkül, hogy megízleltem volna, felhajtottam az egészet. Szeretem nézni, ha valaki így iszik — jött oda hozzám, és minden kérdezés nélkül, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, oda telepedett mellém. Hangja mély, és nagyon rekedt volt, hasonló a varjúkárogáshoz. Recsegett, ropogott, mintha hangszálait valaki kézzel tépdeste volna. Középtermetű, vékony, hajlott hátú férfi volt. Szeme valami földöntúli nyugalmat sugárzott a körülötte lévő tárgyakra. Bozontos szemöldöke vörös volt, mint a kelő hold sarlója, és lángolva ült meg erősboltozatú szemöldökcsontja felett. Arcában, amelyet több napos sűrű szakáll borított, volt valami a kőkorszakbeli emberéből. Erős sasorra az őserdő bozótjából kiemelkedő kopár szirthez hasonlított. - Igaz? - reccsent felém - Ronda egy meleg. - Az, - mondtam. — Ronda — és éreztem, hogy hátamon új patakok törnek fel a kitágult pórusok forrásaiból. - Bort iszik, látom - mondta - valamikor én is bort ittam, de most már inkább a töményét fogyasztom. - Ki ezt, ki azt - kockáztattam meg egy közhelyet, és teletöltöttem a poharamat. - Tőlthetek? - kérdezetem tőle. - Köszönöm - mondta - inkább csak ennél maradok - és megemelte a poharat, amelyben színtelen folyadék volt. Lehetett volna tiszta víz is. - Vodka? - Nem. Szilva. Kisüsti. - Azt hittem, vodka. Odaintettem a felszolgálót, és kértem féldeci szilvát. A felszolgáló mikor kihozta az italt, nem tette új ismerősöm elé. hanem az előtte lévő üres pohárba töltötte át. - Saját poharam van — magyarázta a helyzetet, mikor tekintete találkozott kíváncsi tekintetemmel. - Tudatos prevenció - folytatta. - Gégerákom van. Azt mondják ugyan, hogy nem fertőző, de még azt senki se bizonyította be. Na, egészségére ,.. Ujjaim automatikusan fonódtak a pohárra, s anélkül, hogy tudatom kísérte volna cselekedetemet, számhoz emeltem a poharat és az italt lenyeltem. Ö hátra dőlt a székében, és derűs nyugalommal nézett. - Szépen iszik, istenemre, szépen. Szeretem nézni azokat, akik tudnak inni — hallottam a recsegését valami ismeretlen messzeségből. - Nincs kedve lejönni a folyóhoz? — kérdezte. - De még mennyire, hogy van kedvem — mondtam. Vettem még egy üveg bort s félliter kisüsti szilvát. - Engem itt mindenki Tróger Havernak szólít — mondta — nyugodtan nevezzen maga is annak. Khaki színű kabátja felső zsebéből tiszta vászonzacskót vett elő, s beletette a poharát. - S miért nevezik így? - Ki tudja? Mindenkinek van valamilyen neve. Nekem ez jutott Még mindig jobb, mintha mondjuk Rókának, vagy Hörcsögnek csúfolnának. Felfelé mentünk, a folyás irányával szembe. A szakadozott partból kiálló gyökereket a víz és a Nap közös erővel fehérré fényezte. Úgy ragyogtak a délutáni napsugarakban, mintha ezüst testű kígyók volnának. A vízbe hajló gyökerek között apró halacskák villogtatták smaragdragyogású testüket. Csendes mormolással súrlódtak a hullámok a part szegélyéhez, olyan volt ez a hang, mint mikor kasza suhog az érett füveken, vagy amikor az alkonyi szél óvatosan meglebbenti a nyárfák tömött lombját. A parton kitaposott ösvény húzódott, hurkokat és kacskaringókat rajzolva a dús parti növényzet zöld csendjébe. Tróger Haver az egyik bokor alól vászonba burkolt horgászbotokat szedett elő, majd egy hátizsákot, s egy zöld színű kétrészes, elipszis formájú edényt, amelyben ártatlan kishalak úszkáltak. — Tud horgászni? — kérdezte minden kíváncsiság nélkül. — Nem nagyon — vallottam be őszintén. — Nem baj, majd megtanítom — recsegte vidáman. — Érzem magában a tehetséget, s ez a fontos. Kibontotta a vászontokokat, összeszerelt három horgászbotot, felerősítette rájuk az orsókat, s a húrt átvezette a fémkarikákon. Gyorsan és precízen dolgozott. — Fogunk néhány busát ebédre mondta - mást mostan úgysem lehet, mert nagy a meleg. De a busa olyan mint a tehén, mindig kedve van legelészni. Jól éreztem magamat társaságában. Közvetlensége és biztonsága lenyűgözött, megnyugtatott. Ittam pár korty bort, neki meg odanyújtottam a kisüsta m betelni ezzel a fenséges mozdulatlansággal. Sokszor, már később, hosszú órákon át figyeltem ezt a mozdulatlanságát, ezt a látszólagos, szándék nélküli figyelmet, amely által összenőtt a folyóval, a bokrokkal, a füvekkel, a folyóparttal. És mindig, minden körülmény között fogott halat. Olyan nem volt, hogy ne fogott volna. Nyáron, télen, ősszel, tavasszal, akármikor jöttem, mindig megtaláltam a csárda környékén. A kiszolgáló személyzet a csárdában kérdezés nélkül felvilágosított, merre találhatom meg a Tróger Havert. Sokszor előre megbeszéltük, hogy mikor találkozunk. Ilyenkor a csárdában várt, vagy hagyott üzenetet. Egyedül volt ő is, én is. Csak az ő magányát teljesen kitöltötte a folyó. tit Letette a horgászbotot, előhúzta a zacskóból a poharat, megtöltötte és ivott. Három csónak csorgott lefelé a folyón. A csónakokban párosával voltak a lányok és a fiúk, mikor közelünkbe értek, integettek, s láttam, hogy a csárda közelében kikötnek. — Itt táboroznak a sziget alatt - Intett a Csónakok felé. - Mindig mások, de nekem úgy tűnik, mintha mindig ugyanazok volnának. Egy csónak, egy sátor, s a sátorban egy fiú, és egy lány. Érdekes, igaz? — Nekik talán igen, de nekem már nem. — Nekem se. Kirúgott az asszony — mondta minden szomorúság nélkül. — Mikor megtudta, hogy nem a dohánytól, meg az italról reszelős a hangom, kirúgott. Azt mondta, még fiatal, élni akar. Igazat adtam neki. Mert mit kezdhetne egy se hideg, se meleg emberrel a nyakán?! — Engem is kirúgott - vallottam be őszintén, s örültem, hogy hangosan ki tudtam mondani ezeket a szavakat. — Hát ez érdekes. Ugye milyen érdekes? — Hogy kirúgott? — A, dehogy. Hanem az, hogy így összefutottunk. Persze azért nagy a különbség, mert maga egészséges, pénze is lehet, mert láttam csinos kocsival jött. Maga meg én, az kettő. Felcsalizta a horgokat, beállította az úszókákat, s az egyik botot a kezembe nyomta. — A tollat figyelje csak. Ha először megbillen, még ne mozdítsa a botot, de ha másodszor húzza meg, akkor vágjon be. Ennyi az egész. Fűzfavesszőket szúrt a földbe, majd megsuhintotta a horgászbotot, s a húr fényes villanással szelte át a levegőt. A nehezék halk csobbanással csapódott a vízbe. A botokat a földbe szúrta ágakra fektette. Én is megsuhintottam a botot, de rosszul szorítottam le a húrt, beakadt az orsó villájába, és nem tekeredett le. Erre nagyot nevetett. — Na, majd én - mondta, és egy mozdulattal bedobta a horgot. Töltött magának egy pohárral az üvegből, megitta, s a víz felé fordult. Lábát maga alá húzva meredt a vízre. Olyan volt, mintha bronzból öntötték volna. Csak néztem és nem tudamelyet mind a ketten annyira szerettünk, Éjszakákat virrasztottunk át a parton. Nem beszéltünk sokat, szavak nélkül is jól értettük egymást. Hallgattuk a vizet, a hullámokat, ahogy a parthoz ütődnek, a szemtelenkedő szúnyogok dongását, a folyó felett röpködő denevérek éles sípolását, vagy csak a csendet, amit a folyó hozott magával a hegyek fenséges sziklái közül. Ahogy ott ültem mellette egy őszi délutánon, váratlanul rámreccsent. - Baj van - mondta. - Mekkora? - kérdeztem. - Nagy - mondta. - Az asszony. - Vállni akar? - Nem. Hív vissza - mondta, és elgondolkozva simogatta borostás állát. - És? - Nem tudom, mit csináljak. Két évig elvoltam nélküle, és ő is nélkülem ... Most meg egyre csak, hogy menjek vissza, meg minden ... - Én visszamennék. - Én is, csak nem bízok benne. Ha talál magának valakit, megint kirúg. Ettől félek. Kiemelt két szép busát, felcsalizta a horgokat, és hosszú ideig bámulta az alkony fényeit ringató folyó csendes hömpölygését. - Meg más baj is van - mondta recsegve, és kezével végigsimította a nyakát. - Fáj? - Egy kicsit — mondta - de nem erre gondolok. Tönkrement a gilisztatenyészetem. Valami tönkretette. Recsegő hangja tele volt mély szomorúsággal. Meglepett ez a szomqrúság, mert idegen volt, ismeretlen előttem. - Nem tudok rájönni - folytatta -. hogy hol követtem el hibát. Egyszer csak, egyik napról a másikra, elpusztultak a giliszták. Ott fekszenek kinyúlva, sápadtan, valami borzalmas tömegmészárlás áldozataiként... - És a lótetűk? - O, azok elevenek egy szálig. Szépen szaporodnak, csodaszépen. Szereztem egy csomó lótrágyát nekik, most óbban fészkelnek. Következő alkalommal Tróger Haverom beszámolt arról, hogy mégis csak jobbnak látta, visszaköltözni az aszszonyhoz. Lent halásztunk a sziget alatt, ahol a csónakosok szoktak volt táborozni. - Azért más ez így - mondta —, törődik velem. - Főz, mos, meg minden. Csukát sütöttünk nyárson. Néztem a fahasábok izzását. Más, persze, hogy más. Az én feleségem ... Ajaj. az megint más. Benne nem támadt fel a keresztyényi alázat. Éli világát, és egy szemernyit sem törődik azzal, hogy velem mi van. De elválni nem akar. Igy bizonyára kényelmesebb neki o bemutatkozásnál: „X-né vagyok, uram..." Világos. - Világos - csúszott ki a számon. - Mi világos? - kérdezte. - Az - feleltem - hogy... így jobb neked. ... Világos, hogy így kényelmesebb neki. S most mór az is világos._ hogy tévedés volt az egész házasságunk. Csakhogy huszonöt éves korában másként néz az ember a nőre, meg negyvenöt évesen is ... Akkor azzal bolondított meg, amivel most már nem lehet megbolondítani. Lobogott, mint egy fáklya, égett rajta a ruha, parázsból volt a teste; elég volt hozzáérni, s már kirúgta maga alól a világot... Világos, még ma is kirúgja. Ez a helyzet. Én meg már nem tudom mindig kirúgni magam alól. Ez is világos, Tróger Haver megtanított horgászni, s egyre inkább megelégszem a hideg testű, ártatlan csukákkal, meg a munkámmal, amelynek állítólag komoly társadalmi haszna van. Közben a csukák szépen megpirultak, csipegettük a fehér, gőzölgő húst, s a szálkákat gátlástalan gyönyörűséggel, mint az ősemberek, hátunk mögé dobáltuk. - Hallod ?! - reccsent Tróger Haver hangja, s felpattant a tűz mellől. Mikor a folyó felé fordultam, már lent állt a víz szélében, s az erősen meghajló horgászbottal hadonászott, látszólag minden rendszeresség és cél nélkül. A húr végén forrt a víz. Buzgott, bugyborékolt, mintha tüzelnének alatta. - Nagy dög lehet - kiabált rekedten. Lassan forgatta az orsót, fárasztotta a halat, szinte centiméterenként hozta ki a partra. Jókora csuka volt. Hatalmas, rücskösfejű, barna ragadozó. - Milyen csendben harapott - mondta - alig vettem észre. Ravasz, majdnem ellopta a botot. - Te - mondtam neki — Leningrádban láttam egyszer a Néva partján, hogy a botok végére apró csengők voltak erősítve ... - Bohócmunka — sűrítette egyetlen szóba véleményét. Hosszabb ideig nem találkoztunk, mert nem volt időm leugrani a folyóhoz. Mindenféle hivatalos munka szakadt a nyakamba, melyektől sehogy sem tudtam megszabadulni. Minél jobban igyekeztem, annál inkább belekeveredtem, és csak gyűlt, gyűlt halomra a megoldatlan gyötrelem. Feleségem is ráállt végre a válásra, azt is intézni kellett, bíróság, osztozkodás, zűrök - a bolondulásig. Mikor végre sikerült elszabadulnom, beültem a kocsiba, és meg se álltam a csárdáig. Megittam gyorsan félliter bort, és elindultam, megkeresni Tróger Havert. Nagyon hiányzott már derűs cinizmusa, nyugodt tekintete, borostás arca, rekedt, recsegő hangja. A közelsége, amely legalább annyira nyugtatott, mint a folyó. Volt benne valami, ami nagyon hasonlított a folyóhoz, a folyóparti füzekhez, a holtágat borító széles levelű sáshoz. A híd fölött találtam rá. Erősen lesoványodott, arca megnyúlt, bőre betegesen sárga volt. De szemében a derültség, a bizakodás nem hiányzott - Rossz bőrben vagy — mondtam neki. - Hallgass! - reccsent rám ellenségesen. - Hallgass, ha nincs más mondanivalód, csak ez. Cigarettával kínáltam, nem fogadta el. A kisüstiből is csak fél pohárkával ivott, pedig hűvös északi szél fújt - Elolvastam a könyvet, amit a nyáron adtál - mondta. A holtág fölött vadkacsák repültek, szárnyuk zizegve szelte a levegőt. - Jó lett volna fogni egyszer egy olyan nagy halat - folytatta - de más a tenger, meg más a folyó is. Nincs mindenkinek szerencséje. Hideg volt. A szél átfújt a ruhán. Összeraktuk a felszerelést, és bementünk melegedni a csárdába. Forralt bort ittam. Tróger Haver nézte, hogyan öntöm magamba a párolgó italt. O nem ivott Karácsony és Szilveszter között voltam utoljára a folyónál. A csárda be volt zárva, s o folyón hatalmas jégtáblák úsztak a tenger felé.