Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-25 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

Zdenek Veselý i Jár legalább tizedszer J\/l hallottam ugyanazt, ' mégsem tudtam ellenállni és hamarosan feltettem a fülhallgatót. — ... nem marad más hátra, kénytelenek vagyunk az esetet bonyolult jelenségek összefüggéseinek tekinteni, amire a tudomány egyelőre nem tud egyöntetű és kimerítő választ adni — közölte a fordító monoton hangon. Lelki szemeim előtt elképzeltem, hogyan kavarná fel az unottan ásítozó üléstermet, milyen izgalomba hozná a felenlévőket, ha hirtelen odaugornék a szónoki emelvényhez, félrelökném Píccloni professzor urat és belekiáltanám a mikrofonba: — Uraim, hiszen ez olyan egyszerűl Eszünkbe futhatott volna már a Mekongdeltájában is! Trung Han nem mondott sokat, ő egyébként sem szokott sokat beszélni. Azon a reggelen befogta feleségét meg két fiát az eke elé — a bivalya elpusztult még a tavaszi áradás idején. Még nem ts értek egészen az első forduló végére, amikor megpillantotta... — Mit pillantott meg? — sürgette Plccioni profeszszor, az eset kivizsgálásával megbízott ENSZ bizottság vezetője. A tolmács több gyors kérdést tett fel a szegény földművesnek, ő ezekre vonakodva válaszolgatott. — Azt mondja, égi tünemény volt. Nem tudja, milyen alakú lehetett, mert mind a négyen térdre vetették magukat ijedtükben és leborulva várták a fejleményeket. Csak akkor tekintettek fel, amikor a zaj már elült. — Miféle zaj? — Azt mondja, hogy a haragvó istenek morajlása — válaszolta a tolmács. — Alighanem a helikopter csapta azt a zajt, amelyik éppen ebben a térségben tartózkodott — jegyezte meg Picctonl szkeptikusan. — Bízzunk benne, hogy a pilóta jobb megfigyelőnek bizonyul. A helikopter pilótája katonás tömörséggel és pontossággal válaszolt a kérdésekre. — A 314-es magassági pont felett ismeretlen testet pillantottunk meg. Az ezüstösen csillogó gömbalakú test merőlegesen ereszkedett a Föld felé. A sebessége állandóan csökkent. — Megfigyelt a testen valamilyen különlegességet? — Csak két sor szivárványszínben pompázó kört. Lehettek ablakok vagy akár lőrések is. A felső csücskén egy kettős gyűrűben, valószínűleg antennában végződő rúd állt ki. — Jó. És mi történt azután? — Megközelítettem és megálltam a levegőben. Ahogy észbekaptam és hívtam a repülőtéri irányító tornyot, a gömb emelkedni kezdett, először csak lassan, aztán villámgyorsan. Amikor a közelünkbe ért, szinte félrelökött bennünket. — Félrelökte volna azt a súlyos gépet? — Ügy van. Súlyos és nagy teljesítményű — bólintott a pilóta. — Háromezer lóerős motorokkal. No lám, háromezer lóerő egyetlen motorban és lent a Földön három ember egyetlen bivaly fogatban. Ismét feltettem a fordítógép fülhallgatóját. — ... ismeri az életet itt a Földön a maga összefüggéseiben — és bátorkodom állítani — sokszor látszólagos vagy valódi ellentmondásaiban ... Ellentmondások! Nevetnem kellett, ha eszembe jutott a kivizsgálás, amely idevezetett bennünket egészen az Alpok tövébe. Az óvónő szinte akadozott a nagy igyekezetben, ahogy elmondta az esetet. — Gyönyörű idő volt, ezért a gyerekeket kiküidtem a kertbe. Mondtam ne kik: nehogy megint rosszalkodjatok! Segítek a szakácsnőnek elmosni az edényeket, aztán megyek utánatok. Alig lehettek öt percig felügyelet nélkül, amikor nagy lármát, szinte ordítást hallok kívülről. Szörnyű ordítást.Kilépek a folyosóról, ám álig akarok hinni a szememnek. A gyepen gömbalakú csillogó valami állt, rajta két sor ablak. A gyerekek körben körülötte, s a malomkőszerű valami puffant egy nagyot, mire a gyerekek mind elterültek a földön. Hívom, szidom őket, de mit sem használt. Hermán valami ákombákomot kezdett rajzolni a gömbre, de akkorra már megjelent a polgármester úr. Gyorsíró létemre elég takarékosan bánok a jelekkel, a polgármester vallomása mégis kerek tizenhat oldalt tett kt. Elmondta, hogy mindenekelőtt a gyerekeket zavarták le az óvóhelyre. A nagyhlrtelen összehívott városi tanács kihirdette az ostromállapotot és a tűzoltótestületét riadókészültségbe helyezték, aztán jelentést tettek a felsőbb szerveknek. Tizennégy óra tizenkettő perckor az ejtőernyős ezred körülzárta a kertet és beásta magát. Tizenöt óra harminckor megérkeztek a páncélos egységek és az atomütegek, hét perccel később az államügyész és a híradós tisztek. Elütötte a négyet, amikor a tűzszerész atomsugárzás elleni védőöltözetben elhelyezte a gömb alá a robbanószert, de a felrobbantására már nem maradt ideje, mert a gömb hirtelen felemelkedett és elszállt. Fél ötkor már a radarkészülékeink képernyőjéről is eltűnt. Mindez egyetlen emberáldozatot sem követelt. Csak F. K. Nobel-díjas űrbiolőgus kapott egy ütést, amikor megpróbált bejutni a rendőrkordonnal körülvett térségbe, amit véraláfutásos nyomokkal és kisebb agyrázkódássál szerencsésen megúszott. — Erre csak egyetlen válasz lehetséges — hallatszott a fülhallgatóból. — Azok a lények, akik ezt a felderítő cirkálót irányították, egy pillanatig sem kételkedhettek abban, milyen óriási védelmi technikával rendelkezik az emberiség. Hát igenI Csakhogy ... És említést tettem a Baffinöbölben működő támaszpontunkról. A tisztek elárasztottak bennünket a részletekkel, mi azonban nem hagytuk magunkat. Mi laikusok szerencsére nem értettük tudományos fejtegetéseiket, így meg kellett elégedniök egyszerűbb magyarázattal. A radarok már tizennyolcezer kilométer magasságban észlelték az ezüstszínű gömböt és figyelemmel kísérték egyenletes ereszkedését, ami annyira egyenletes volt, mintha a vonzó erő nem is létezne és Newtont ezzel a közönséges angol szatócslegények sorába degradálta. — Amikor a szóban forgó test behatolt a százhúsz kilométer magasságnyi övezetbe, fellőttük első védelmi rakétánkat és engedélyt kértünk a felsőbb szervektől — magyarázta nekünk az ezredes. Piccíoni csodálkozott egy kicsit a sorrend miatt, de nem szólt bele. — A lövedék az előre kiszámított magasságban robbant, csakhogy az ellenrakéta az utolsó szakaszban jelentősen letért megadott pályájáról. A tiszt ujjával mutatta a rajzon a piros vonallal jelölt görbét. — Érthetetlen ez az eltérés. Mintha előttünk ismeretlen, de hatalmas taszítóerő hatott volna rá. — A tárgy tovább ereszkedett? — Igen. Figyelemmel kísértük a periszkóp és a képernyők segítségével. Átjutott a védelmi ütegek hatósugarán és a támaszpont felett körözött, mintha keresett volna valamit. Végül leszállt. — Az egyik rakétakilövO állásra... — bólintott megértőn Piccioni. Az ezredes leverten rázta a fejét. — Épp az az érthetetlen, hogy nem. Az üvegházra szállt. Karfiolt, paradicsomot és sárgarépát vitt magával. Az egész akció során fellőttek hét ellenrakétát, kettőezernyolcszáz különféle méretű lövedéket és huszonhat jelzőrakétát. Az eredmény mindössze annyi, hogy a légnyomás kivert néhány ablakot az épületeken és a következő napokban telt ház volt a pszichiátrián. — Megbízható adataink vannak arról, hogy felvételeket készítettek és mintákat gyűjtöttek. Ahol csak megjelentek, mindenütt. Mind a sivatagokban, mocsaras területeken, az egyenlítő táján, mind pedig a sarkvidékeken. Az emberek közvetlenül csak egy_ esetben képezték megfigyeléseik tárgyát. Az ölembe tettem a fülhallgatót. Ha jól emlékszem, Karéinak és Blankának hívták. A férfi huszonkettő, a nő tizennyolc éves. A szemben levő ház egyik lakója véletlenül tanúja volt az esetnek, akt megerősítette, hogy a gömb alakú test mintegy fél óráig lebegett a pad felett, amelyen ültek. Előbb jelenteni akarta a dolgot a hivatalos szerveknek, de aztán meggondolta magát, mert 0 csak egyszerű kisember, akinek semmi kedve beleszólni a nagyok dolgába. Piccioni azt mondta a lánynak, hogy az a bizonyos test kiterjesztette felettük drótszárnyait és magyarázta neki, mii is jelenthetett ez tulajdonképpen. — Röviden szólva rögzítette agyműködésük blolektrikus folyamatát. Belepillantottak a gondolataikba. — De hát ez borzasztó — szólt dühösen a lány. — Miért? — Én ugyanis arra gondoltam ... — de aztán elhallgatott. — Éppen ez az, amit meg kell, hogy mondjon nekünk. Lehetséges, hogy a gondolatokat sikerül megfejteniök. Az ön gondolatai alapján fogják megítélni az emberiség értelmi fejlettségét. Karel is a gondolataival volt éppen elfoglalva. Vallomásuk csupán egyetlen pontban egyezett. — Először megcsókoltam az arcán, aztán a vállát slmogattam — állította ő. — Az arccsontomat — helyesbített a lány. — Elvégre az még nem a vállam! — ... ez a kozmoszból származó tárgy, amelyik ezeket a szondákat kibocsátotta és vizsgálatokat folytatott, néhány napon belül olyan fantasztikus gyorsaságot érhet el, amit csak tízezer kilométerekben lehet számolni másodpercenként. Lehetséges, hogy jelenleg má túljutott a jupiter keringési pályáján. Nincs kétség affelől, hogy túlszáll a Naprendszeren. És a tudomány most egy alapvető kérdés előtt áll: Ezek a lények — mert nem lehet kétség affelől, hogy nagyműveltségű, tehetséges, figyelemre méltó technikai eszközökkel rendelkező értelmes lényekről van szó — ezek a lények miért nem próbáltak kapcsolatba lépni a ml földi civilizációnkkal? ... Mondjam? Ne mondjam? Mint az ENSZ vizsgáló bizottsága gyorsírójának, lényegében semmi közöm ehhez. Tulajdonképpen nincs is jogom beszélni az üléseken. Másrészt viszont... — Néhány végső következtetést mindenesetre levonhatunk a dologból — összegezte az elnök Piccioni professzor vizsgáló bizottságának jelentését. — Megállapítást nyert, hogy a szondák segítségével különféle adatokat szereztek ... Megint letettem a hallgatót. Valóban szereztek. Halomnyi adatot. A bivalyfogatban ekét húzó emberektől, a motorokba rejtett lóerőkről, a rakétákba szerelt motorokról. Arról, hogy az emberiség egyik része vízfelesleggel, másik része meg vízhiánnyal küszködik. Hogy az emberek egy része túltápláltság következtében pusztul el, mások meg éhen halnak. Adatokat gyűjthettek a gyerekek általi bekerítésről, meg arról a másikról is. Ha most felugornék és a mikrofonhoz rohannék, talán harminc másodperc állna rendelkezésemre, amíg a rendfenntartó közegek ki nem vezetnének a tanácsadó testület ülésterméből. Tálán elég lenne arra, hogy hangosan felkiáltsak: — Dehát uraim, miért is gondolják tulajdonképpen, hogy ml már fejlett civilizációval rendelkezünk, akikkel érdemes kapcsolatot létesíteni? A kozmikus szempontból vett civilizációra gondolokI Erre az a harminc másodperc nagyon kevés. Harminc esztendő — az tálán elég lenne. VÉRCSE MIKLÓS fordítása