Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó

SZÜKSÉGLÉT, LEHETŐSÉG, EREDMÉNY Mivel rengeteg ideológiai kérdés vár tisztázásra napjainkban a művelődés problematikája gyakran másod, sőt esetenként harmadrendű kérdésnek minősül. A munkásosztály nagy ünnepe alkalmából mi mégis erre a kérdésre irányítjuk a figyelmet és néhány - a művelődéssel kapcsolatos - gondolatot próbálunk elmondani. Köztudomású, hogy a munkást a kizsákmányolástól, a munkát pedig a kizsákmányoló jellegtől a szocialista átalakulás szabadítja meg. A munka maga igazi jellegét azonban (azt tudniillik, hogy ne csak a létfenntartás, hanem az alkotói ihlet és az emberi tevékenység önként vállalt kiélési forrása legyen) részben a szocializmusban, egészében viszont csak a kommunizmusban éri el. A kommunista munka teremti majd meg az egyetemes tudású, sokoldalú, széles látókörű és nagy szakképzettségű emberek tömegét, ezeknek az embereknek az állandó utánpótlását. A művelődésre vonatkozóan igen sokfélék és egymástól igen eltérőek a nézetek. Általában azonban a művelődésen azt a folyamatot, illetve tevékenységet értjük, amelynek során valaki vagy valamely csoport újabb és újabb ismereteket szerez magának. Ennek megfelelően beszélünk általános műveltségről és szakmai műveltségről, valamint polgári és szocialista műveltségről. Tekintve azonban, hogy a műveltségnek más és más a tartalma, gyakran a művelődés formája és folyamata is különböző. A polgári felfogós a műveltség fogalmát többnyire az egyoldalú, úgynevezett humán műveltségre, azaz szinte kizárólag a társadalomtudományokra, az irodalomra és a művészetekre épülő művelődésre korlátozza. Üjabban - az élet diktálta szükségletek következtében - már a polgári felfogás is módosítja álláspontját és a műveltség fogalmát szélesebb körre terjeszti ki. A szocialista műveltség kritériumának általában az tesz eleget, aki a társadalomtudományok, az irodalom és a művészet mellett gazdag tudományos és technikai ismeretekkel rendelkezik ós jártas az anyagi termelőmunkában is. A látszólagos tájékozottság, a felületes ismeretszerzés azonban önmagában még nem tudás, annál is inkább nem, mert a műveltség fogalma, tartalma és jellege koronként változik. Ma például a polgári értelemben vett műveltségnorma már elavult. Még nem is olyan régen azt tartották műveltnek, aki tudott latinul, gyakran használt idegen szavakat, gyakran idézte a görög és latin klasszikusokat. Ma egészen más a művelt emberről alkotott felfogásunk. Művelt embernek mostanában azt tartjuk, aki hordozza az emberi kultúra szintézisének fő elemeit, aki sokoldalúan képzett, aki ismeri kora eszmeáramlatait, aki korszerű ismeretanyaggal rendelkezik. A sokoldalúság természetesen nem csupán az ismeretek bőségét jelenti, Az ugyanis, ha valaki sok ismerettel rendelkezik, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy korszerűen képzett. Elsősorban azért, mert ma már nemcsak a technika és a természettudomány, hanem igen sok vonatkozásban a technika és az esztétika, vagy a közgazdaság és a művészet is feltételezi és kiegészíti egymást, Ebből következik, hogy művelt és igazi szakember csak az lehet, aki jártas munkája rokonterületein is, vagyis: alaposan ismeri a részterületet (a szakmáját), ugyanakkor általánosan is képzett. A műveltség sokoldalúsága mai értelemben általában azt jelenti, hogy egyes műveltségi területek nem egymás mellett, vagy egymásnak alárendelten állnak a műveltségben, hanem egymással kölcsönhatásban, szoros összefonódásban. A művelődés teljes rendszere iskola előtti, iskolai és iskola utáni képzésből áll. S ebben - bár a tartalom és a forma eltérő - azonos mind a polgári, mind a szocialista művelődés. Az iskolai és az iskolán kívüli képzés különböző kategória ugyan, mégis szoros kapcsolatban áll egymással. Minél magasabb az iskola színvonala, annál nagyobb a lakosság iskolán kívüli művelődésének az igénye. És minél jobban szervezettek az iskolán kívüli képzés intézményei, annál inkább szükségesek a művelődési anyag felhasználásának módszerei, azaz kellenek a jól felszerelt iskolák. Az iskolai és az iskolán kívüli képzés között egyenes a viszony. Az iskola előtti, az iskolai és az iskola utáni képzés egyik a másiknak az előkészítője és - a társadalmi rendszernek megfelelően együtt jelenti a művelődés megvalósulását. A műveltség terjesztésének a rendszere és a szervezete hosszú ideig nálunk is, másutt is arra a hallgatólagos feltételezésre épült, hogy az ember élete általában két időszakra oszlik. Az egyikben (az első időszakban) az ember csak tanul, de még nem dolgozik, a másikban (az iskola utáni időszakban) az ember csak dolgozik, de többé már nem tanul. A polgári didaktika rendszere még ma is e kettősségen, a tanulás és a munka merev elhatárolásán alapszik. A tőkés nevelés például ma sem teszi szükségessé az iskola munkára nevelését és az iskolán kívüli nevelés sem irányított, legalábbbisolyan értelemben nem, mint a mienk, a szocialista iskolai és iskolán kívüli nevelés. Az a sablon, amely a tanulást elhatárolja a munkától, a munkát a tanulástól és az ember életét a képzés időszakára és a munkafelhasználó időszakra osztja, többnyire a fejlődést tagadó, az életet mechanikusan szemlélő álláspontnak felel meg. Nyilvánvaló, hogy e nézet elavult, tarthatatlan mind elvi, mind gyakorlati szempontból. A tudomány és a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy az első, az előkészítő (tanulási) időszaknak még a leglelkiismeretesebb felhasználása sem elegendő ahhoz, hogy a későbbiek folyamán (az élet második szakaszában) már ne tanuljunk, hanem csak dolgozzunk. Mivel a műveltségszerzés nem állhat meg az iskolánál és mivel nincs egyszer és mindenkorra megszerezhető tudásanyag, már ma arra vagyunk s a jövőben méginkább arra leszünk kényszerítve, hogy a továbbképzés egy életen át tartson. S nálunk ez többé kevésbé már így is van. Gyakorlatunk jellemzője: a szellemi és fizikai munka összekapcsolása, az iskola munkára nevelése, az iskola utáni képzés fokozása. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy életünk — a régi értéknormát és műveltségi kategóriákat megváltoztató szocialista valóságunk - már ma is örökös művelődés, állandó továbképzés. Ám mindez csak folyamat, lehetőség és semmit sem mond arról, hogy a jó adottság hogyan érvényesül a gyakorlatban, milyen eredményt szül, milyen a tényleges műveltségi szintünk. Esetünkben nehezíti a tájékozódást és a konkrét válaszadást az, hogy a csehszlovákiai magyarság társadalmi struktúrája nagyon egyenetlen. Van egy erős számbelileg is jelentős - parasztságunk, megközelítőleg sincs azonban a kívánt szinten a munkásság és az értelmiség. Érdemes lenne megvizsgálni és kimutatni, hogy miért rossz az arány. De ez a szociológusok feladata. A csehszlovákiai magyar munkásság műveltségére vonatkozóan annyit: igen sok csehszlovákiai magyar munkás magas szakképzettségre tett szert, megbecsült és elismert munkát végez, sokaknak azonban még mindig alacsony nemcsak a szak-, hanem az általános műveltsége is. Pontos kimutatás erre vonatkozólag jelenleg még nincs, de egyas jelentések szerint, Kelet- és Dél-Szlovákiában mintegy 30-40 százalékra tehető azoknak a magyar nemzetiségű munkásoknak a száma, akik nem végezték el az általános műveltséget nyújtó alapiskolát. A kép lesújtó és a kórtünet — bármilyen eredetű - gyors orvoslásra szorul. Jó jel és sokat mond, hogy magyar vonalon több mint ötszáz alapiskola, 22 általános műveltséget nyújtó középiskola és több tanonciskola működik. Eredményes a könyvkiadás. A társadalmi és tömegszervezetek számos népi akadémiát, népi egyetemet és sok ezer ismeretterjesztő előadást tartanak minden évben. Nemzetiségi kultúránk felfelé ível, izmosodik, napról napra újabb tömegeket hódít meg. Az életünket jellemző összkép megnyugtat, a részleteket illetőleg azonban még igen sok a kívánnivaló. Változatlanul sok mulasztás történik a kétnyelvűség betartásánál, több helyen nagyon aránytalan a helyi képviselőtestületek nemzetiségi összetétele, Dél-Szlovákiában kevés a munkalehetőség, még mindig megoldatlan az anyanyelvi szakképzés, nehezen születnek meg a nemzetiségek jogos igényeit szabályozó új törvények stb, stb. Mindez - ha látszólag nem is tartozik a művelődéshez - közvetve kapcsolatban van vele és meghatározó jelentőségű. Ha tárgyilagosan mérlegelünk, arra a megállapításra jutunk, hogy gyakorlati eredményeink, sajnos, messze elmaradnak a művelődés fenntebb említett szükséglete és lehetősége mögött. Szerveinkre, intézményeinkre és a most alakuló tudományos társaságokra vár az a feladat, hogy leküzdjék a nehézségeket és a mostaninál sokkal magasabbra emeljék a csehszlovákiai magyarság s ezen belül elsősorban a munkásság műveltségi szintjét. A fogyatékosságok megszüntetéséért folyó küzdelemben egy pillanatra sem hagyható figyelmen kívül az, hogy napjainkban a régi értelemben vett műveltséget — az általában és alapvetően az irodalomhoz és más művészetekhez kötődő műveltséget - gyors ütemben felváltja a természettudományokat, műszaki tudományokat és a társadalomtudományokat az eddiginél nagyobb mértékben magába foglaló műveltségtartalom, amely egyebek között abból az egyre inkább törvényszerűvé váló folyamatból is ered, hogy társadalmunkban megszűnőben van a kultúra és a termelés, a szellemi és a fizikai munka közötti különbség. Ha egyelőre még lassú ütemben is, de helyre áll a munka és a kultúra egysége, a kultúra a kiváJtságosok privilégiumából az egész dolgozó nép kincsévé válik. A műveltség tartalmának a meghatározása ezért a mi esetünkben sem szakadhat el a társadalmi valóságtól és szükséglettől. A csehszlovákiai magyarságnak el kell érnie és meg kell kapnia mindazt, ami egy fejlett szocialista társadalomban elérhető és amit egy fejlett szocialista társadalom tagjainak adhat. BALAZS BÉLA ERNST FISCHER: Időnként bürokratikusán megakadályozták, hogy a szocialista művészet és irodalom feltárhassa az új társadalmi valóságot — és még ma is előfordul, hogy az ilyen törekvés bürokratikus ellenállásba ütközik. De az átmenet problémáinak mélyebb okai vannak, mint a bürokratikus túlkapások. A művészet és az irodalom számára sorsdöntő, hogy az új valóságot a hozzá illő kifejezési eszközökkel ábrázolja, s ez egy másik problémával fonódik össze, azzal, hogy százmilliók kapcsolódtak be a kulturális életbe. Amikor Goethe a Faustot írta, a weimari nagyhercegség lakóinak kilencven százaléka analfabéta volt. A művészet és irodalom szűk elit kiváltsága volt. De az ipari társadalomnak írni és olvasni tudókra van szüksége. — Az iparral együtt nőttek az igények és ismeretek. „Ősidők óta az a művészet egyik legfőbb feladata — írta Walter Benjámin —, hogy olyan igényeket ébresszen, amelyeket az adott pillanatban még nem lehet teljesen kielégíteni." André Breton Igy fogalmazott: „A művészi alkotásnak csak akkor van értéke, ha benne rezdül a jövő visszfénye." De az élcsapat által előre sejtett jövendő igények mellett felmerül egy pőtigény, növekvő kereslet szórakoztató művészet és irodalom Iránt. Ebből akarnak hasznot húzni a kapitalista világban a „tömegművészet" termelői és elosztói. A roppant sokszorosítási lehetőségek következtében jó könyveket is tömegméretben terjesztenek jó képeket is tömegével nyomatnak, jó zenei műveket is maradandóvá dolgoznak fel, jó filmeket is milliókhoz juttatnak el. Másfelől viszont a tőke hatalmas profitlehetőségeket fedezett fel a művészi kábítószer termelésben. A kábítószer termelő abból a feltevésből indul ki, hogy a fogyasztók többsége troglodita (barlanglakó), és barbár ösztöneiket kell kielégíteni. Igy hát felébreszti, ébren tartja, rvszerűen felajzza ezeket az ösztönöket. Áruba bocsájtják az álomképet: a szegény lányt, akit milliomos vesz feleségül, az ifjút, aki kíméletlen erőszakkal összes ellenfelén és minden nehézségen fetfŕô'm&íj lülkerekedik, a Korszerűsített konfekcionált mesemotívumot. És mindezt olyan korban, amikor a művészek és írók a közhelyek ellen küzdenek, fáradságosan kísérletezve keresik az új valóság képmásaitl Nyugtalanító a szakadék: egyfelől a művészek és írók szükségszerűen keresik az új valósághoz illő új kifejezési eszközöket, tudva, hogy „a művészi eszközök történelmileg elavultak és kimerültek, és mert megcsömörlöttek, és új utat kell keresniök" (Thomas Mann), másfelől a tömegek, akiknek a régi művészet is nagyon új, s akiknek először meg kell tanulniok, hogy jó és rossz között, művészet és giccs között különbséget tegyenek, akiknek előbb még ki kell alakítani az ízlését, s még ki kell fejleszteni azt a képességüket, hogy a minőséget élvezzék. Ezért mondja Andrian Leverkühn, a zeneszerző Thomas Mann Doktor Faustusában, hogy a művészet megváltásra szorul a „közönségnek" nevezett kultúrelittel megosztott magányából, amely elit eltűnőben van, jóformán már el is tűnt, úgyhogy a művészet rövidesen teljesen magára marad, sorvasztó magányban, hacsak nem talál utat a „néphez", vagy hogy ne ezt a romantikus szót használjuk: az „emberekhez". Akkor a művészet „tán újra a közösség szolgálójává válhat egy a „műveltség" körénél sokkal átfogóbb kultúrával nem rendelkező, de talán valóságos közösség szolgálójává ... olyan művészet tehát, amely meghitt viszonyban áll az emberiséggel." A Szovjetunióban erőteljesen törekszenek arra, hogy ezt elérjék. A kései polgári világban a művészet egyfajta hóbortnak, kikapcsolódásnak számít, amely nem méltó komoly dolgokkal, üzlettel, politikával foglalkozók figyelmére; a szocialista világban komolyan veszik a művészetet. E könyv szerzője, Moszkvában Genenyinről és Blokról, Majakovszkijról, Jevtusenkóról, Voznyeszendszkíjról vitatkozott egy taxisofőrrel, és elámult a fiatal munkás hozzáértésén. A sok százezres, milliós fogyasztói tábor nemcsak „elfogyasztja" az új könyveket, filmeket, színdarabokat, zeneműveket, hanem szenvedélyesen vitázik is felettük. Általánosan elismert, hogy a szónak és a képnek társadalmi, nevelő, emberformáló hatalma van. A művészi alkotást nem pillanatnyi jelenségnek, hanem továbbható tettnek tekintik. Szinte mágikus erőt tulajdonítanak neki, amely a valóságból fakadva visszahat a valóságra. Éjszakákon át vitatkoznak egy-egy versen fiatalok. A versek meghódítják az utcát. Egy-egy regény vagy film jellemeiről és helyzeteiről folyó vita során felmerülnek a társadalmi élet, a filozófia, a perspektíva fő kérdései. A művészet és a művészeti vita a szocialista világban előre hajtó tényező. Komolyan veszik a művészetet, és ez nagyszerű, de ebből olykor túlzás és baklövés is ered. A művészet útja az emberekhez, az emberiséggel való meghitt viszonyhoz nem egy pártvezetőség és egy pártszervezet közötti közvetlen út; nem rövid, hanem hosszú út, sokrétű művészi kísérleteken, a tömeg nagyvonalú nevelésén át vezet a műélvezethez. A kapitalista világban nem a „formalizmus" nem az absztrakt festmények, nem a szeriális zene és az „anti-regény" nyugtalanító, hanem a barbár filmek és „comicok" rendkívül szemléletes, konkrét „realista" szennye, a butaságot, az alávalóságot, a bűnözést elősegítő tömegárú jelent óriási veszélyt. A kommunizmusellenesség nem „absztrakt" kifejezési eszközökkel él, a háborút lélektanilag nem kifinomult művészi alkotásokkal, hanem a legdurvább „szellemi táplálékkal" készíti elő. A Szovjetunióban a kiváló filmek, könyvek és színművek mellett akad unalmas ls, művészet mellett a giccs, szenvedélyes igazság mellett émelygős érzelgősség — de nincs a kapitalista selejtművészet korrumpáló szennye. Ezt a pluszt aligha lehet túlbecsülni. A negatívum pedig a konzervatív ragaszkodás, az Idejét múlt kifejezési eszközökhöz csak átmeneti probléma. (Részlet a Korszellem és Irodalom című kütetbfil)