Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó

ANNA SEGHEBS* WALLISCH KÁLMÁN Tíz héttel, azután hogy Wallisch Kálmánt Leobenben kivégezték, egy hétköznap reggel Grazból Bruck an der Murban utaztam. Egész Ausztriában mindenütt kinyíltak az orgonák és a gesztenyefák. Meleg van. Fülkénket parasztok, én, Brucki fakereskedő és két kereskedelmi utazó teljesen megtöltjük. A kereskedelmi utazók a fakereskedőtől az üzletmenet iránt érdeklődnek. A fakereskedő lassan megfordul és szitkozódik. A malmait ért lövések által okozott károkat még mindig nem térítették meg. Frohnleitenben megállunk. A hegyoldalak napos, zöld csendje behatol fülkénkbe. „Milyen nyugalom van most mindenütt és milyen nyugtalanság volt", mondja a fakereskedő. A magas kereskedelmi utazó így szól: „Itt ordította el magát Wallisch, míg bele nem fojtották a szót. Szabadság! - ordította, míg ki nem szorították a szájából a szabadságot, hogy homokot szórjanak bele." A kisebbik kereskedelmi utazó megjegyzi: ,,Meg kell hagyni, kurázsija volt Wallischnak, amikor meghalt. A fakereskedő és én kiszállunk Bruckban. Wallisch megígérte az embereknek Bruckban, hogy mihelyt komoly lesz a helyzet, átjön Grazból. Amikor kimondták az általános sztrájkot, Wallisch hívta a feleségét és útra keltek. Bruckban teljes volt a sztrájk. A villamosmű állt, a brucki munkások január óta a pincékben és lakásokban rejtegették a fegyvereiket. Pernegg előtt barikádokat állítottak fel. A gesztenyefák mögötti nagy, vörös ház a népház. Előtte csendőrök állnak lábhoz tett fegyverrel. Felszólítanak, hogy térjek ki. Nem mehetek az épület közelébe. A februárban befogottakat tartják itt bezárva. A kisvárosi polgárság Leobenben, Bruckban és mint minién vidéki városban népházakban zárja foglyait. A golyóktól átlyuggatott csendőrkaszárnya azt mutatja, hogy Bruckban más volt, a parancs, mint a többi városban. Támadás és nem védekezés. A munkásszövetség tagjai elvéreztek az ostromban. Wallisch a Mur bal partján gyűjtötte össze az embereit. Atkaroló mozdulattal a tüzérség hátába akart kerülni. Megveszem Felső-Stájerország térképét. ,,Az egész vállalkozás rossz szelleme - hasonlítottam össze a térképet a vádbeszédről szóló tudósítással, ami az ítéletvégrehajtással végződik. - „Felső-Stájerország rossz szelleme megbeszélést tartott a munkásszövetség katonai vezetőjével, Ruhsszal. Wallisch azt a feladatot kapta, hogy a külső csapatokat Bruckba vonja össze". „Ruhs Wallischtól támogatva megszabta, hogy egy szakasz foglalja el a csendőrkaszárnyát, egy másik az erdészeti szakiskolát, a harmadik pedig a Felten és Guillaime-cég irodaházát, amelyben csendőröket helyeztek el. Amikor a helyzet tarthatalanná vált, február 13-án reggel Ruhs és Wallisch a Mur bal partján Utschgraben felé elvonultak és Hochanger irányába hágtak fel". Ha a Kapfenberg felé vezető út tűz alatt volt, akkor Wallischnak feleségével és 400 emberével itt kellett elvonulnia. A helyeket méter magas hó borította. Bár már huszonegyben átjött Wallisch, mégse lett annyira idevalósi, hogy megtanult volna síelni. ,,Egy olyan tanácsköztársaság eszményképe lebegett előtte, amilyet Magyarországon élt át és amilyet 27-ben Bruckban akart felállítani" - vélte az államügyész. Az országúton egy kerékpárostól megkérdezem, hogy merre van Utschgraben. Ö is oda igyekszik, leszáll és tolja a kerékpárt. Alacsony, bicegő, húszéves fiú, rossz ingben és zsíros nadrágban, egy munkanélküli vasutas fia. Nyíltan elmondja, hogyan töltötte el február végét az erdőben. Még most se lakik Bruckban, hanem valahol a városon kívül, egy tanyán. Szerencséje volt. A keskeny Utschgraben bejáratánál egy sor ház kezdődik. A vendégfogadó után érdeklődöm. Kiderül, hogy hétköznap se sör, se tej, se kenyér, se vaj nem kapható. A falu végén, egy nem működő malom mellett, van egy ház. Az asszony kenyeret és túrót árul. A szobában hat férfi ül, s a parasztaszszony és a saját szépségével láthatóan elégedett copfos húga. A falakon agancsok, egy tükör, s az istenanya olajnyomatos képe. Az egyik férfi azt mondja: „Hogy mi van most Németországban? Az ember mindenfélét hall. Valaki volt ott, az azt mondja, hogy pontosan a biblia szerint megy minden, mint mindenütt. Akinek van valamije, annak még több adatik, akinek semmije sincs, attól még a keveset is elveszik. Wallisch? Igen, itt Utschgrebenen keresztül jött 400 emberével és a feleségével". Többet nem lehet kiszedni belőle. Már jó ideje nem lehet házat látni sehol. Időnként a távolból favágás zaja hallatszik, de itt a hegyoldalban a favágást már befejezték. Kidöntött fenyők óriás rúdjai fekszenek a lejtőn, az irtásos helyek világítanak a napfényben és a hegyeknek különleges fényt kölcsönöznek. Az erdők egyre ritkulnak, a patak fövenyessé, kavicsossá válik. A fenyőket fűzfák váltják fel és a karámok rácsai elzárják az utat. A csörgedező pataktól átszelt füves hegyoldalban egy lépcső nélküli ferde parasztház áll. Belépek. A nagy, majdnem üres szobában egy asztal és egy sütőkemence a legfontosabb berendezési tárgy. A padló gyalulatlan és homokos. A parasztasszony kis gyerekén csak egy flanelling van. Az asztalnál egy jegyespár ül egymás kezét fogva. Tovább kapaszkodom a vasúti hágó felé. Wallisch emberei itt már százra olvadtok le. Kis idő múlva a vőlegény is kilép a parasztházból és jön felfelé. Ö is Hochangerre igyekszik. A testvérei favágók. Az apjának van egy kis földje Frohnleiten mellett. Igen, februárban ő is itt volt a környéken. Hogy mért volt hitele Wallischnak a parasztoknál? A bérleti védőtörvény miatt. A Bruck körüli legelők jórészt már régóta közföldek. Wallisch annak idején megcsinálta a bérleti védőtörvényt és nem engedte, hogy megváltoztassák. Az általa életbe léptetett törvény értelmében a bérlőt nem lehetett elűzni a földjéről, a megszabott bérleti díjat nem leheteti emelni. Wallisch kész ügyvéd volt. Ha valaki hozzá ment és tanácsot kért tőle, minden ujjára volt egy paragrafusa. Olyan paragrafusokat tudott, amelyek nem engedték meg, hogy lenyúzzák a szegény ember bőrét. Most bizonyóra eltépik majd azokat a törvényeket, amelyekben ilyen paragrafusok vannak. Elérjük a nyitva álló menedékházat Hochanger felé balra vezet az út. A Hochanger vendéglőse már várfa kísérőmet. Csodálkozik, hogy nem egyedül jön. Rajtunk kívül még néhány idős favágó van a szobában. Kenyeret és levest kapunk, „ötezer schillinget tűztefe ki Wallisch fejére is. Ki nem tudta volno használni a pénzt? De azt mondtuk feleségünknek és a leányainknak: - Le se nézzenek a völgybe, nehogy meglássák azt az embert és kísértésbe jöjjenek." Kora reggel a vendéglős és én egy darabon Bruck felé megyünk le. Néhány óro múlva a leobeni pályaudvar előtt állok. Február 17-én, tehát körülbelül tíz héttel ezelőtt, este az állomás épületéből egy fiatalember egy taxisofőrhöz lépett és vasárnap reggelre Oberaíchba rendelte. Az áruló kisvasutas talán már a vendéglő felé vezető úton is csodálkozva állt meg a plakát előtt, amely 5000 schilling vérdíjat ígért... Vasárnap délután a Heimwehr emberei már diadalmenetben vonultak végig Leoben utcáin. Wallisch és felesége láncokba verve egy nyitott autóbuszon ült, elől és hátul katonáktól és csendőröktől körülfogva, jobbról és balról a polgárok sorfala közt. Ahogy beérek a városba, egy nagy sarokház előtt az őrszem elzavar a járdáról. Az elrácsolt kis pinceablakokból kiáltások hallatszanak. A februári foglyok vannak a pincében. „Ide voltunk bezárva, amikor Wallischt és a feleségét behozták. Nyugtalan éjszaka volt. Mi, foglyok észrevettük, hogy valami különös történik, de arra aztán végképp nem gondoltunk, hogy Wallisch elvtársunkat kivégzik". A hóhér egy bécsi hentes volt. Délután öten vagy hatan egy kisvendéglő kertjében ülnek, nem messze a főutcától. S az élők a holtakról vitáznak. „Amit mi értünk szabadságon, az egészen más, mint amit Wallisch hirdetett." „Nem szégyelled magad, így beszélni a halottról! Tudjátok ti egyáltalán, ki volt Wallisch? Kisgyerek kora óta harcolt. Először, még mint kőművesinas, otthon, aztán az építőmunkások egyletében mint fiatalember. Triesztben" a háború előtt harcolt a nagy építőmunkássztrájkban. Szegeden párttitkár volt, és harcolt a Magyar Tanácsköztársaságban. Semmit sem tudtok." ' Fordította: KALMAN LÁSZLÓ F. MASEREEL: MUNKÁS (FAMETSZET) Nem szidhatom a sorsot, hogy kevés a barátom. Ma reggel, alighogy kikísértem Petkót az állomásra, belebotlottam Hrisztóba, egykori iskolatársamba. S ahogy az már ilyenkor lenni szokott, hosszan, tetőtől talpig nézegettük egymást. Mind a ketten láttuk, hogy a másik megöregedett és mégis azt mondtuk: „Olyan vagy, mint voltál!" A férfikor, de lehet, hogy ininden koros7tály kis hiúsága . Hriszto a helybeli szövőgyár igazgatója. És én még sohasem látogattam meg, hogy valamit írjak róluk! — Bocsáss már meg, öcskös, de ez mégsem járja! Hiszen mi annyi szövetet termelünk már, hogy kétszer körültekerhetnéd vele a földet! Mit mondhattam.erre? Megígértem, hogy délután meglátogatom. A bejáratnál várt. Amikor a könyvelés földszintes épülete mellett elhaladtunk, az egyik tisztviselő behívta az igazgatót valamilyen ügyben. Hriszto megkért, várjak rá néhány percig az irodában. De jobbnak láttam, ha kint maradok a levegőn, és leültem egy padra. A zöldre festett padok a gyár ďUvarán álltak. A nyírek, alma- és körtefák között két sötétzöld, majdnem fekete ciprus emelkedett. S míg a többi fa csöndesen kitárta lombos ágait, a két ciprus, mint fekete kámzsás őr, komoran, .szigorúan állt, mintha gyűlölné a természet felülmúlhatatlan színpompáját. Sohasem szerettem ezeket a fákat. Azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket szektásoknak nevezünk. Felálltam, s odamentem egy nyitott ablakhoz. Miközben azon tűnődtem, ne iiljek-e le egy másik padra, de úgy, hogy a ciprusokat ne lássam, magas sarkú női cipők gyors kopogását hallottam. Ezután pénzcsengés ütötte meg a fülemet, majd megint felhangzott a távolodó, könnyed női léptek zaja. Benéztem az ablakon. Kicsiny és teljesen üres szobát láttam. Közepén asztal állt, élénkpiros terítővel letakarva. Az asztalon egy halom papírpénz feküdt. Mellette, kisebb kutiachan. anrónénz hevert. Jelentéktelenebb dolgok is megragadják az ember figyelmét, hát még