Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-25 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

SE ELEVENEN, SE HOLTAN S

zerencsés gondolat volt kiadónktól, hogy eddigi hat kötete után Se elevenen, se holtan címmel megjelentette legérettebb lírikusunk, Bábi Tibor válogatott verseit. A gyűjteményes kötet, mely tizenhét esztendő termésének legjavát tartalmazza, alkalmat ad a versbarátnak, hogy a lírikus és epikus formák mesterét minden oldalról előnyösen megismerhesse, a kritikusnak pedig lehetővé teszi, hogy figyelemmel kísérhesse, milyen utat tett meg ez a harcos világnézetű költő indulásától, balladás hangvételű, férfias hazafiasságú verseitől a világ és az ember sorsát feszült emóciókkal féltő fllozófikus költészetéig. Már az indulás biztató volt, s ma még szembetűnőbbek bemutatkozó kötetének, az 1954-ben megjelent Ez a te néped-nek, valamint második könyvének, a Hazám, hazám-nak (1955) értékei. A tragikumot, az ember esettségét, szánandó sorsát líránkban ő fedezte fel oly időben, amikor egész költészetünkben az optimista hangvétel volt az irányadó, prózánkban és líránkban egyaránt a versenyek, felajánlások dicsérete volt a kötelező. A Móniká-ban még felcseng a tegnap romantikája, de a Balogh István mind formájában, mind tartalmában már mai ihletésű vers, s általában hamar kitör a balladás, falusi tematikájú költészet szűk kereteiből. A Duna hídján át versében elhagyja a hontalanság érzése is, hogy aztán a méltán sokszor idézett Bolyongtam sokat című poémájában lírikusaink közt elsőként és a legmélyebben valljon a maga sajátos magyarságával a szocialista hazafiságról: Emelt Jövel néztem jel a várra, lám, ezer év árnyalt legyőztem Talán jéghegy olvadt le szívemről, tálán önmagam ts megelőztem. Prága felett szárnyalt, repült a nap, tán örökre megállt a delelőn; versek ritmusára dobbant szívem, mint a folyó, megáradt csöpp erőm. Azóta mély, nagy öröm kísérget, ujjong bennem, dalolgat, füt, betölt. Igazabb, jobb magyar lettem tőle, s érzem, hogy édes egy hazám e föld. Ilyen keresetlenül és tiszta formában, ilyen egészséges patriotizmussal kívüle egyetlen költőnk sem fejezte ki a hazatalálás mélységes örömét, melyben nem szűkül le költői világképe, de szélesre tágul, népeket ölel magához. Ot-öt esztendei Intervallumot kell feljegyeznünk második és harmadik (Vándormadár, 1960), illetve harmadik és negyedik kötete (Tízezer év árnyékában, 1965) megjelenése közt, és ez semmiképpen sem jelentett megtorpanást vagy elfáradást — okát a költőn kívüli körülményekben kell keresnünk. De érése éveiben bármily fájdalmasak lehettek ezek a gátló körülmények, negatív nyomait nem találjuk verseiben. Szerelmi költészete az indulása éveiben még borútlan, ujjongó, csaknem Idillikus: BÁBI TIBOR VÁLOGATOTT VERSEI Igyunk e boldogságra, főff, koccints te is velem, s aztán boruljunk össze, mint a parti fák — 6, életem nyugalma, hüs olajfaág mert mint a fény s a nap, úgy kell a szerelem. A későbbi években a szerelem pásztori melegségébe keserű ízek vegyülnek. Sok mindent megadott a szerelem, új napokat, örömöt, bánatot, szép gyermeket — „csak fészket nem adott, én szegény Aranykám, / madárrá változunk, lakjunk az almafán..." N

egyedik kötete, a Tízezer év árnyékában megjelenése idején perbe szálltam az Új Ifjúság hasábjain azokkal a bírálóival, akik szerint a formaművész Bábi hangja keresett puritánságával kezdi elveszíteni a költészet varázsát. Ma Itt a gondos válogatás kapcsán csak megismételhetem, hogy csupán költői nyelvének nagyon tudatos és következetes leegyszerűsödéséről beszélhetünk. Az indulás szenvedélyessége, eruptív hangja helyet adott egy higgadtabb és tartózkodóbb magatartásnak; a gazdagabb eszmei tartalom megkövetelte a költőtől, hogy kerülje a nyelvi bravúrokat, a csillogó metafórákat és fegyelmezettebben, visszafogottabban fejezze ki az értelmünkhöz apelláló gondolatait. A „politikusnak" míndott Bábi, aki verseiben eddig is a legtöbbet és legjelentősebbet mondotta el kisebbségi sorsunkról, ebben a kötetében teljesen szakít a népi versformával, s kötetlenül fejezi kl egyre súlyosabbá váló gondolatait. De a szonettformával is próbálkozik, s mint minden igazi, jó költő, ennek a legkötöttebb, legnehezebb formának is mestere. Szonettben vallja öntudatosan és büszkén: Nem szolgáló cselédnek jöttem én, aki lapul és jutalomra vár. Ember vagyok, értelmes, büszke lény, aki magát adja, de nem szolgál. (Nem szolgál) Ezekben a szonettekben önmagát félti, de félti az embert is, mert „Mi lesz, ha bolygónk tátongó egén / héliummá robban a hidrogén?... / Eleven állatok a fegyverek!" A kötet címadó verse summázata világképének, hitvallás ez pózok és harsogóbb jelszavak nélkül. A költő mindennap meghal, a harcot mégis mindennap újrakezdi. Bitók alatt porladnak bár a csontjaim, lelkes fiakban van folytatásom s élek, Az olthatatlan tüz, a láng vagyok. Bennem teljesedett ki Spartacus, Dózsa György karóba húzott parasztfai új vonulásra bennem rendeződnek, nyugtalan álmaimba belebőg a gőz, s fel-feltámad olykor gépromboló dühöm. A költő lázad a kommünárokkal s orosz muzsikkal. Pétervárad alatt őt löveti a cár, a Tisza partján ő vérzik el a sás és nád között... Ám az örök lázadásnak, örök pusztulásnak és feltámadásnak értelmét látja, mert hiába élnek vissza lelkes lángjaival a föld minden táján a zsarnokok, a crédója ez: Elég volt már a börtönökből, az én nevemben ácsolt bitófákból! Beteltem kínnal, félelemmel, nagy haraggal. Derűs, vidám vagyok mégis, mint a tüntető májust utca: túl minden töprengésen és minden zsarnokságon én vagyok a kenyér, az ember s a tisztesség. A forrás éneke új állomást jelez. Bár a lét egyetemes kérdései ezelőtt is erősen és szenvedélyesen foglalkoztatták, lírája még nagyobb mértékben válik bölcselkedővé, s az élmény és érzés helyett teljesebben és tökéletesebben előtérbe lép létünk értelmezése és ezzel egy síkon a humanista eszmények vállalása. Napjaink objektív szemléletességével elemzi a világ és a társadalom ügyes-bajos dolgait, megnövekszik felelősségtudata is: a világ nagy megrázkódtatásai közepette vállalnia kell az ember ügyét és ez a vállalás nem tűr többé öntetszelgést, énjének előbbre helyezését, amikor a közösség nagy gondjairól van szó. Emellett A forrás éneke sok sora varázslatosan költői, igézetesen színes és mély. Kötetlen formával él, igen egyénien, forró szenvedélyességgel és ugyanakkor szinte mérnöki tervezési szakértelemmel. A szenvedélyesség és megtervezettség Itt karöltve jár, összeforrnak és egységet adnak. íme egy Jellegzetes példa erre az összeforrottságra és egységre: Szétszedtünk mindent Felbontottuk; kíváncsiságtól ösztökélt, remegő ujjaink között elemeire hullott szét a világegyetem, akár a prizma hűs üvegfalán szivárványoson izzó, megtört fénysugár — és láttuk: belül színesebb ls, gazdagabb is, mint a dolgok felszínén kúszó, szegény tapasztalat. U

tolsó kötetében (Könny a mikroszkóp alatt, 1967f Bábi visszakanyarog önmagához, elárvultan elhunyt anyjára emlékezik, aki nyolc gyermeket szült, nevelt, s aki Talán meg se halt, talán még most ls él; valahol itt van bennem és köröttem, fiam szemében, a lányom mosolyában, a csipkefüggöny omló, lágy fodraiban, a kilincs is őrzi még fó tenyere simogatását, hű melegét. Az első kötetben megütött hang cseng fel itt újra, mélyebb tartalommal és nagyobb formabiztonsággal, s a történelem példáitól diktált megnőtt felelősségtudattal. Mítosz és legenda közt kutatva nem talál megnyugvást, szenvednie, keresnie és futnia kell, a hontalanság keserű kenyerének Izével a szájában; peszszimista életérzése fel-feltör, de nem diadalmaskodik. „Elkékült szájjal, / dicstelen élő, perlem a holtak dicsőségét: ma — holnap / én ls halott leszek, de addig / önmagamért / enyém a felelősség." A szakadék és a káosz fiának érzi magát, nem a történelmet, de önmagát akarja folytatni, a múlt koloncai nélkül. Ellentmondást jelentene ez a költőnél, aki börtönök, bitófák árnyékából ágaskodik a nap felé és vállalja a csonka hídpillér szerepét? Aki éhséget, hontalanságot, szolgasorsot nem a maga, hanem a világ szégyenének érzi? Végül is a szörnyű, kaotikus víziók világán átsüt a minden kínt és gyalázatot megenyhítő értelem és felismerés, hogy tudatában feltör valami megnevezhetetlen, ami nem tudás, nem is bölcsesség, csak boldog döbbenet vagy sejtelem, hogy él, van valami véghetetlen tisztaság — a szépség álma, valósága, mely átlényegít minden dolgot, s a holt kövekben, fűben, fában, a teljes mindenségben és minden csonkaságban hozzám, az emberhez hasonlatos. Ettől a felismeréstől már csak egy lépés, hogy a „politikusnak" mondott költő József Attila-i elkötelezettséggel és emberséggel tud üzenni: Az utolsó lövés valahol itt dördült el, s nem tudni máig sem, az utolsó volt-e, vagy az első már; valahol távoli tűzvész fénye világol, füst gomolyog. En akt kétszeresen is hazát és otthont vesztettem egykor, tudom, mily keserű az üldözöttek s a bujdosók hontalansága, űzött testvéreim, bárhol a világon, üzenem nektek, álljatok ellent a gonosznak!.. • •klem érzem propagandisztikus túlzásnak a kötet ™ füljegyzetének sorait, hogy a mély filozófiai gondolat és az általános emberi érzelem adekvát kifejezési formát öltött Bábi költészetében, mely félreérthetetlenül emberközpontú költészet. És Igaza van a jegyzetnek abban ls, hogy Bábi nemcsak legérettebb lírikusunk, hanem egyúttal az a költőnk ls, akit a legmélyebbre nyúló gyökerek kötnek szülőhazájához. Költészete nem rendhagyó, sem különösebben újszerű, mégis fontos, a legfontosabb líránkban. Düstenyészetű, érzékletes stílusa, a tartalomtól elválaszthatatlan gazdag metafórálnak, asszociációinak, pszichológiai utalásainak elemzése külön tanulmányt érdemelne. De ez már Inkább a nyelvészek dolga volna. EGRI VIKTOR