Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-25 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

Legfiatalabb PÉTERFI GYULA: A „FAKUTYA" ÉS AZ INZULIN m Tudod, milyen bonyolultak az emberi érzések? Nem is hinnéd. Itt van például a boltos esete. Vagyis — nem boltos, hanem hivatalosan: a Zdroj ilyen és ilyen számú fiókjának a vezetője ... Na gyere, üljünk le itt a parkban, és elmondom neked. Szóval a boltos. Ismered az üzletet itt a telep mellett? Valamikor csak úgy mondtuk, hogy a „Sloboda", mert úgy hívták a tulajdonost. Öreg, kopott házban, öreg, kopott üzlet. Ilyenek voltak valamikor a háború előtt a város peremére szorult „specerájok", meg a falusi szatócsboltok. A régi tulajdonos, a Sloboda, most tisztviselő valahol, néha találkozunk vele a városban. Ö elment, az üzlet itt maradt. Azóta már sok üzletvezetőt helyeztek ide, de ahogy jöttek, úgy elmentek, megunták a telepet, a telep megunta őket. Mert ez itt munkásnegyed, itt nem fogy a Baccardi, csak a tizenhárom koronás vinkó, és a rózsaszínű lazacot sem keresik, mert jobban szeretik a paprikás szalonnát. Néhány hónappal ezelőtt megint leltároztak az üzlet-ben, mert új vezető vette át. Pár nap múlva az asszonyok morogni kezdtek. „Ezt kellene elküldeni a halálért"! „Olyan lassú, hogy nem győzzük kivárni!" Mi férfiak csak hallgattuk a panaszokat. Hogy ez milyen mamlasz, milyen tutyi-mutyi, alig szól egy-két szót a vevőhöz, lassan mozog, lassan számol, vizenyős a tekintete, kopasz a feje... olyan, mint a fakutya — bökte ki nagy mérgében egy asszony. Szóval — fakutya. És a telep apraja-nagyja szidta a fakutyát. Tudod, az emberi harag sem jön csak úgy magától. Annak is oka van. Például a reggeli sorban állás. Mert a tejet is a boltban vesszük, nincs külön tejcsarnok. Aztán ott áll a Hanák néni a fájós lábával, meg a Danipovszky néni, aki siet, mert a fia, a Stevo még Iskolába jár, annak reggeli kell. Meg ott áll Dorka férje, ezeknek már két gyerekük van, akikre a nagymama vigyáz, mert a fiatalok dolgoznak, de mégsem kívánhatják a szívbeteg nagymamától, hogy kora reggel tejért menjen. Meg ott áll a sorban Holota, meg Tesárné, szóval a telep minden lakásából valaki, iskolások, dolgozó emberek, akik tejet, vagy tejeskávét akarnak reggelizni és idegesek, türelmetlenek, mert az idő múlik, elkésni nem szabad, a fakutya pedig ráérősen, tunyán mozdul. Még a lassúság sem lenne baj, még azt is elnéznék neki, de olyan kifejezéstelenül bámul vizenyős szemével, hogy kora reggel elmegy az ember kedve az egész naptól. Néhány nappal ezelőtt az egyik asszonyból kirobbant a türelmetlenség, de hamar lecsendesedett, mert a boltos nagyon halkan, nagyon nyugodtan válaszolt a heveskedésre. A szópárbaj után egy pillanatig csend volt, aztán a fakutya ugyanolyan nyugodtan megjegyezte, hogy ö nem izgathatja fel magát, mert ő cukorbajos. Igen — cukorbajos, itt az üzletben szokta beszúrni magának az inzulint. Ö saját maga. Itt hátul, a kopott raktárban. Es azért szalad néha a sóval telt dobozok és a liszteszsákok közé, hogy megegyen egy fél kiflit... mert a cukorbajosoknak sokszor kell enni. Szóval a jakutya cukorbajos. Az más. Akkor érthető. Akkor nem mondjuk többet, hogy „már megint a fejét tömi munka közben, mi pedig görcsöt kapunk az álldogálástól". Es elképzeltük magunknak a szegény öreg, ráncos képű, kopott boltost, ahogyan áll a raktárban, és kissé reszkető kézzel felemeli az injekciós tűt. Aztán eltelt néhány nap, amíg ismét megtudtunk valamit a fakutyáról. Azt, hogy a felesége tavaly augusztusban elment. Svájcba. A gyereket is magával vitte. Ugye különös? Képzeld el magadnak a jelenetet. Ott áll az öreg szatócs, az Öreg, kopott boltban, aztán egyszerre csak úgy hirtelen, miközben az ecetes halat méricskéli és még egy kis hagymát tesz hozzá, tenyerére teszi a szívét és megmutatja. Es mi látjuk, hogy az a szív vonaglik a kíntól. Nem, ez hihetetlen. Ilyen „sztorit" barátom mi nem tudunk írni, erre csak az élet képes: egy kopasz, ráncos arcú, cukorbajos boltos felesége, egy ötvennégy éves szürke ember nyilvánvalóan szürke és szintén nem fiatal felesége, fogja magát, elhagyja a férjét, elmegy a gyerekkel együtt Svájcba. A férji pedig másnap reggel kinyitja az üzletet, és méri a sót, a lisztet, csakúgy mint azelőtt, mintha semmi sem történt volna, mintha nem rongyolódott volna szét az élete. Es az asszonyok kiabálnak, méreglődnek, mert lassan mozdul, mert nem barátságos, mert nem tud mosolyogva tréfálkozni... Képzeld el! Van valahol a városban egy hideg konyha. Ott ül reggelente a konyhaasztalnál, előtte egy bögre kávé, mellette, fölötte, körülötte néma, undorító, nyúlós csend. A kiflit, vagy a kenyeret biztosan beleaprítja a kávéba. Mert az özvegyek, az agglegények, az egyedül élő árva emberek mind ezt csinálják — nem tudom, miért. Az ágyat nem takarják be. Minek? Este hazajön és beleveti magát, aztán várja az álmot, a megváltó, pihentető álmot, ami elfeledteti az egész napi szenvedést, a cukorbajt, a csalódást, az injekciós tűt, és az asszonyok haragos tekintetét. De néhány nap óta az asszonyok már nyugodtabban várfák, hogy kiszolgálja őket. Már nem kiabálnak, nem csattannak fel, már valami megértő jóindulattal nézik szomorú, kopasz fejét, ráncos arcát, már nem mondják, hogy fakutya ... inkább csak úgy halkan, egymás között jegyzik meg suttogva „szegény... cukorbajos, és elhagyta a felesége..." Mondd, az az inzulin, ... amikor valaki sajátmagának azúrja be, ... az nagyon fáj? ezek a házak, csak hát (A szerző felvételei) Az „üzlethálózat" egyelőre csak ennyi Elkelne egy új áruház! A fiatal város legifjabb lakói sétára indulnak Ján Simo, a VN8 etooke T

öbb mint 500 sínpáron hány cigánykerekei a májusi napsugár. Vonatok, hosszú szerelvények jönnek és mennek, éjjel-nappal tart az átrakodás. És 1947-ben még nem volt itt semmi pár, hirtelenében összetákolt fabarakkon kívül! — mondja egy öreg bácsi, aki itt bábáskodott Közép-Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjének a születésénél. Talán meg sem kel) mondanom, hol vagyunk, olvasóink bizonyára kitalálták már: Tiszacsernyőn, melyet a Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság határozata alapján 1969. április 15-től várossá „léptettek elő". Tiszacsernyőnek ugyan mindössze 2800 lakosa van, de több mint 5000 ember keresi meg itt a mindennapi kenyerét. A kenyérnek a szépséghibája csupán az, hogy az itt dolgozók jelentős része még mindig naponta bejár, mert lakásépítés terén bizony kissé lemaradt Tiszacsernyő. Megkerestük az „újdonsült" város nemzeti bizottságának elnökét, Ján Šimo elvtársat és elbeszélgettünk vele. — Beszéljen arról, elnök elvtárs, milyen terveik vannak? — Tervünk van elég, de nemcsak tőlünk függ, hogy mennyit sikerül belőlük megvalósítanunk. A közeljövőben szeretnénk bevezetni a gázt, a központi fűtést, a jövő évben még 13 osztályt építünk hozzá az iskolához, tovább kell fejlesztenünk az üzlethálózatot, meg kell építenünk a szolgáltatások házát. — Előbb említette a központi fűtést, talán ezekben az új bérházakban nincsen? — Van, de milyen. Talán jobb lenne, lia erről nem is írnának. Két kiselejtezett gőzmozdony fűti a kilencéves iskolát, a munkásszállót, a szállodát, az üzemi klubunkat, a városi nemzeti bizottság épületét, a fürdőt és öt — egyenként hatvanöt lakásegységet magában foglaló épületet. — Legégetőbb problémájuk? — Az, amit már előbb említettünk, a lakásépítés. Előbb azt mondta, hogy ezek új épületek. Ez tévedési Az utolsó bérház ugyanis 1957-ben épült. Pedig Tiszacsernyő gazdaságunk egyik fő ütőerei Ez a fiatalok városa, s azon igyekszünk, hogy a lakosok jól érezzék magukat nálunk, ne kívánkozzanak el innen. Részünkről nem hiányzik a jóakarat, jó lenne viszont, ha a járás is kitenne magáért. Elég hasznot hajtunk a népgazdaságnak, ennek fejében méltán elvárhatjuk, hogy na tekintsék városunkat „mostoha gyereknek". TÖTHPAL GYULA