Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

Nicholas Wollaston riportja | Johnson volt amerikai elnök egyik utolsó bejelentése az volt, hogy „Bikini atollon többé nincs sugárveszély". Az elnö­ki nyilatkozat lázba hozta a Marshall-szigetcsoporthoz tartó zó Kilin élő 167 földönfutót, akiket 1946-ban elűztek szülő­földjükről, Bikiniről. Számuk a gyermekekkel és unokákkal együtt ma már háromszázra gyarapodott. Kili Éppen megvirradt, amikor partra szálltunk Kili-szigetén. Az emberek összeverődtek a parton s úgy vártak minket. — Yokwe, yokwe, — mondo­gatják, s kezüket nyújtogatják felénk. — Yokwe, yokwe, — válaszoljuk. A yokwe szeretetet jelent. Egyesek tudnak valamit ango­lul. Mindenki örül ittlétünknek, mert ritkán vetődnek el ide lá­togatók. Ezek a Little Island-i mikronéziaiak sötétebb bőrűek a hawaii polinéziaiaknál, vi­szont világosabbak a Fidzsi-szi­geti melanéziaiaknál. Ezen a kora reggelen talán ők a vi­lág legvidámabb emberei. Pálmalevéllel födött házak kőzött sétálunk. Kagylókkal ke­vert fehér korall az utcák ka­vicsa. A gyakori eső tisztára mossa az utcákat. A faluból ki­érve kókuszligetbe jutunk. Hi­hetetlenül szép trópusi világ. Pálmák — páfrányok ás külön­féle madarak tarka világa. A part mentén repülőgép­roncs. Senkit sem érdekel, ja­pán vagy amerikai gép volt-e. A Csendes-óceán fölött lezu­hant, s most örökre itt marad. Ez a lényeg. A kókuszpálmák közé vissza­térve, kopraszárítókkal találko­zunk. Egy fekete hajú, olajos testű, mezítlábas lány nagy ha­lom rizst, de csak egy konzerv­doboz húst hoz hét férfinak és két fiúnak. A faluban a nők és a gyerekek egyáltalán nem jut­nak húshoz, csak kókusztejjel ízesített rizst fogyasztanak. A szigetlakók imádják a „corned beej"-et. Ha e konzerv vagy friss tonhal között választhat­nak, az előbbit választják. Négy hónaponkint jelenik meg egy hajó, hogy felvásárolja a kop­rát, és közszükségleti cikkeket adjon el a szigetlakóknak. Ilyenkor néhány napra abba­marad a kopra megmunkálása. Aztán elmegy a hajó, s a lakos­ság további négy hónapra visz­szatér megszokott munkájához. Kili nem az ő szigetük. Nem érzik magukat otthon. Az ö ott­honuk, a Bikini-atoll ötszáz mérfölddel északra. Kilin tulaj­donképpen száműzetésben él­nek, nem' is szeretik a szigetet. Az atoll különbözik az egy­szerű szigettől. Bikini tulajdon­képpen kis szigetek alkotta nagy kör. Nem minden szigetet laknak, egyes szigeteket sertés­és baromfitenyésztésre, máso­kat vad teknősbékák rezervátu­maként használnak, más szige­teket vadállománnyal hépesí­tettek be. Nagy előnyt jelentett egy 230 négyzetmérföldnyi la­gúna. A szigetek körén belül szél­csend és halbőség volt. Bárme­lyik korallszigeten, amely né­hány lábra emelkedik ki a ten­gerből, kockázatos lenne az élet. A Marshall-szigeteknek ezen az északi részén nagyon kevés a csapadék, kevés a friss víz és végtelen küzdelem folyik élelemért. Am Bikinin, mint va­lamilyen jól ellátott ostromolt erődben, rendesen lehetett élni. Végzetes előnyök A sziget balszerencséje, hogy más célokra is eszményinek bi­zonyult. A Japánra ledobott el­ső két atombomba kipróbálása után öt hónap múlva az ameri­kai kormány csendes helyet ke­resett az új fegyverkísérletek­re. Az egykor német védnökség alatt álló Marshall-szigeteket a két világháború között a Nép­szövetség megbízásából Japán igazgatta. A második világhábo­rú után az Egyesült Államok kapott rá megbízást. Így aztán az amerikaiak könnyen rájöt­tek, hogy már rendelkezésükre áll a robbantásokhoz keresett eszményi hely. Washington 1946 januárjában bejelentette, hogy a kísérleti robbantások sorozatának szín­helyéül csak Bikini jöhet szá­mításba. Februárban a katonai kormányzó közölte is a leverő hírt a szigetlakókkal. — Nehéz munka volt a meggyőzés, — -nyilatkozott később —, mert nehézségeket okozott volna, ha valaki kijelenti, hogy nem hagyja el az otthonát. Ez ros'iz vért szült volna." Ilyen körülmények között az­tán nem volt csoda, hogy a szigetlakók Juda törzsfőnökük útján beleegyeztek otthonuk el­hagyásába. Nem tudták megér­teni, de remélték, hogy nem hosszú időre távoznak el a szi­getről. Márciusban már búcsút is mondtak hajlékaiknak ... A lakatlan Rongerik atoll., nem nyújtott kárpótlást Biki" niért. Pálmafákat döntöttek ki és kérgükkel táplálkoztak. Az a hiedelem terjedt el, hogy új szigetükön egy démon szelle­me kísért, melynek a testét egykor a lagúnába vetették a halaknak. Babona ide, babona oda — a halak mérgezettek voltak. A kísérleti robbantásokkal foglalkozó amerikai kormány eleinte nem sokat törődött az őslakók "sorsával — a katonai kormány csupán egy rádióvevő­készülékkel és utcai hangszó­rókkal ajándékozta meg őket — ezt megcsodálták, de érté­kelni nem tudták, mert hely­zetükben nem jelenthetett se­gítséget. 1948 elején olyan je­lentés érkezett Washingtonba, hogy a bikinieket éhhalál fe­nyegeti. Akkor egy tiszt mert értük Rongerikre, és a kwaja­leini amerikai támaszpont kö­zelébe telepítették át őket. Itt katonai orvosok felügyelete alatt kissé magukhoz tértek, aztán amerikai tisztek kísére­tében bejárták a környező szi­geteket, hógy megfelelő otthont válasszanak maguknak. A vé­gén két sziget között kellett választaniuk: egy lakott és a lakatlan Kili között. Választásuk Kilire esett. A szigetet 1874-ben egy német társaság 300 dollárért vásárol­ta meg a törzsfőnöktől, majd kókuszpálmákkal telepítette be. Az ültetvényeket 1914 és 1940 között a japánok igazgatták, de 1948-ban már évek óta elhagya­tott volt a sziget, kókuszlige­teiben hemzsegtek a patká­nyok... Hétköznapok szürkesége Vasárnap nem halásznak, nem szárítanak koprát, sőt nem is főznek. Harangozás he­lyett egy, fák között kifüg­gesztett oxigénpalackot vernek vasdarabbal. Az ünnepi ruhá­ba öltözött emberek a templom­ba tartanak, több szólamban -zsoltárokat énekelve. Az asztal­nál két sörösüvegbe helyezett papírvilágok között áll a lelki­pásztor és előimádkozik. A hí­vők ismételgetik a pap szavait. Egy öregasszony virágot du­gött a füle mögé. Egy fiú ad­dig nyújtja a rózsaszínű rágógu­mit, míg az elszakad. Egy férfi a verandán ül és valamilyen amerikai rémregényt olvas. Az­tán felkel és a templom abla­kán keresztül a hajánál fogva behúz egy lányt. Mind vonta­tott éneklésbe kezdenek. Estefelé a parton üldögélünk, látni akarjuk a napnyugtát és a hold felkeltét. Előttünk meztelen lányok vetik magukat a ten­ger hullámaiba, aztán megfü­rödve tiszta ruhát váltanak. Ezt az idillt olykor vésztjós­ló események zavarják meg. Keleten, Kalifornia felől rakéta tűnik fel az égen, aztán dél fe­lől repülőgép bukkan fel a lá­tóhatáron. Emelkedik, nyomot hogy, aztán visszatér, nagy vil­lanás, — a repülőgép a rakétá­val együtt a tengerbe zuhan ... Kilin lassan telik az idő. Ze­nével űzik el az unalmat. Vagy a rádióból szól a zene, vagy gi­tároznak, esetleg valaki énekel. Régen Bikinin óriási kagylóra cápabőrt feszítettek ki s dobol­tak rajta vagy kagylóba fújtak — ez szolgált hangszerül. En­nek helyébe most a p o p m u­s i c és a japán b a n J o ke­rült. A „yokwe" szó mellett a leg­gyakoribb a „ lamoren". így ne­vezik őseik földjét a bikiniek, s már húsz éve várnak a visz­szatérésre. Húsz év múltán Ekkor jött az elnöki nyilatko­zat, hogy Bikini ismét lakha­tó... A faluban valaki elkiál­totta magát. A gyerekek szét­futottak a házakba. A meg­riadt baromfiak szétrebbentek. Egy fiatal férfi kapta a botját, s kurjongatva döngetett egy fát. Egy asszonyság megrázta a fejét és mosolygott. Az utcá­kon nem táncoltak, nem is ün­nepeltek, mégsem maradtak kö­zömbösek. Másnap üdvrivalgás­sal fogadták a hajót... . .. Tíz nap múlva visszatér­tünk Kilire. Nagyobb hajón, az amerikai főbiztos hajóján,, tisz­tek, atomfizikusok, közigazga­tási tisztviselők, etnológusok stb. társaságában érkeztünk. Még maradt kilenc hely bikini lakosok számára, igaz nekik a fedélzeten kell aludniuk. Bikini lagúnájának elérése után izgalom fog el minket. Először a tudósítóknak és a fotoriportereknek kell partra lépniük, hogy megörökíthessék a száműzöttek találkozását a szülőfölddel. A kilenc bikini ős­lakos kérte, hogy az ünnepsé­get a temetőben rendezzék meg, ahol 1946-ban távozásuk előtt ünnepélyesen feldíszítet­ték őseik sírját. A kilenc bikini őslakó fehér ingben, sötét nadrágban, fekete nyakkendővel, cipőben, zokni­ban méltóságteljesen lép a partra. Kattognak a kamerák. Meglepődötten körülnéznek, az­tán eltűnnek az erdőben. A nyo­mukban tartunk. Macsetőval vágunk utat a sűrűségben. Mire utolérjük őket, halkan egy sor sörösüvegre mutatnak, amely valaha egy sír körvonalait je­lölte ki. A növényzetben még néhány síremléket fedeztünk fel. .. ..„„—Ccü i szigetlakók napi élelmüket keresik a lagúna lépes állatvilágában. Az ünnepi szertartás előtt megtisztítjuk a terepet, aztán zászlófelvonás. Az amerikai fő­biztos méltatja a történelmi eseményt. Utána a kilenc ősla­kos vezetője beszél. Köszönetet mond. Köszöni nekünk, hogy 220 millió ember visszaad egy szigetet több száz embernek, akik rajta éltek. Köszöni ne­künk az eltékozolt 22 évet, az össze-vissza barázdált, elpusztí­tott szigetet. A szertartás rendje szerint négy kókuszpálmát ültetünk el. Utána az Atomenergia Bizottság küldötte ezüstláncon függő ezüstérmeket akaszt a nyolc bikini őslakos nyakába. „Biki­ni 1968" — ez a felirat áll az érmeken. Egyet utólag külde­nek el. A főbiztos luxusszállót akar • Az ünnepség után körülné­zünk. A sűrű bozótoson túl fi­gyelmeztető tábla: ,figyelem! A növények élvezete veszélyest" A parton megsárgult roncsok. Elolvasható feliratuk: Lenoch. Miniatűr repülőgép volt, a kis ajtókon figyelmeztetés, hogy a radioaktív por eltávolítására vonatkozó utasítás belül talál­ható. Mindenfelé rozsdás vasda­rabok, kábelek, drótok, pneu­matikumok, rozsdás motorok. A parton a pontonhidaknak csak a váza meredezik. Ezek a vas­maradványok még mindig su­gárveszélyesek! Útközben találkozunk egy agyonizzadt angol ezredessel. — Nem tudtam megtalálni a temetőt! — panaszkodik. Meg­nyugtatjuk hogy a bennszülöt­tek már rátaláltak. Az ezredes rosszkedvű, és unottan meg­jegyzi: — Nem mondhatom, hogy kellemes környezet". 1946 és 1958 között 23 atom­robbantást hajtottak végre Bi­kinin. A legnagyobb bombát, a Bravót 1954, március 1-én rob­bantották fel. Két szigetet tel­jesen eltüntetett, a harmadik­ból csak keskeny homoksáv maradt. A halak ismét visszatértek. Sugárveszély nem fenyegeti őket, csak a cápáktól kell tar­taniuk. Az ínyencségnek szá­mító kókuszrákok azonban még mindig veszélyesek, mert ezek a kagylősrákok a saját kagy­lójukat is felfalják, s ezzel nagy mennyiségű stroncium ke­rült a szervezetükbe. A főbiztos az utolsó napon igyekezett lelket önteni a visszatért bikini őslakókba. Megígérte, hogy kitisztíttatja ezt a sivatagot, s olyan álla­potba hozza a szigetet, mint amilyen azelőtt volt, feltéve, ha elég pénzt tud szerezni. Sőt a Csendes-óceáni atollon lu­xusszállót is építhetnének, így a vízisízők és halászok paradi­csoma lehetne. Ellenállhatat­lan erővel vonzaná a turistá­kat. Ez pedig pénzt jelent. Ebédfőzés Kilin.

Next

/
Thumbnails
Contents