Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-06 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

A Z n a m i a című moszkvai folyóirat 10. számától kezdődően folytatásokban közli Alekszandr Csakovszkij Blokád című regényét. A regény indítása közvetlenül a háború előtt és kitörésekor játszódik. A szerző a többi között megpróbálja belülről, emberi oldalukról megmutatni a fasiszta Németország vezetőit, többek között Hitlert, meklsérli lélektanilag jeltárni cselekvésük rugóit. Ennek a résznek a legérdekesebb lapjai 1940 őszére vonatkoznak, amikor Molotov Berlinbe érkezik, hogy tárgyaljon a német vezetőkkel. Hitler és környezete, legfőképpen pedig Ribbentropp külügyminiszter mindent megtesz, hogy a német erő fitogtatásával lenyűgözzék a szovjet népbiztost. Ez nem sikerül, Molotov saját országa erejének és igazának tudatában tárgyal. Különösen érdekes a regénynek az a része, amely Sztálint mutatja be a háború kitörésének napján. Itt Csakovszkij megpróbálja feltárni Sztálin bonyolult lényegének ellentmondását, s megmagyarázni azt, ami akkor is, azóta is foglalkoztat ja a szovjet — de nemcsak szovjet — emberek millióit. Hogyan történhetett, hogy a fasizmus elleni háború, amelyre a Szovjetuňió évek Óta számított, és annyi áldozattal készült, mégis váratlanul érte az országot? Alább részletet közlünk Csakovszkij művéből. De Hitler másképp gondolkodott, mint Sztálin. Ö nem hitt o szovjet nép egységében és állhatotosságában. Nem hitt o Vörös Hadsereg erejében. Nem tervezett hosszadalmas háborút, úgy gondolta, hogy „Blitzkrieg" útján néhány hét alatt szétroppantja a Szovjetuniót. Sztálinnak eszébe sem jutott Hitler ilyen számítása, mert biztos volt a Szovjetunió hatalmában, s meg volt győződve, hogy ezt Hitlernek is figyelembe kell vennie. Nem volt hát elég körültekintő Sztálin, amikor szilárdan hitte, hogy a háború nem kezdődhet előbb, mint egy év múlva? Nem, helytelen volna ezt állítani. Már 1941 elején - annak az évnek az elején, amely oly tragikusnak bizonyult - a vezérkar a katonai körzetek és flották törzseivel együtt kidolgozta a Szovjetunió államhatórainak új védelmi koncepcióját. Ugyanabban a hónapban a kormány elfogadta a fegyveres erők Alekszandr Csakovszkij: ... Igen, nem volt könnyű megkötni azt a szerződést. De vajon nem adott-e ez nekünk lehetőséget arra, hogy közel két évig békében éljünk, amikor Európában már lángolt a háború? Nem sikerült-e messzire kitolnunk határainkat? S vajon a megadás szerződése volt-e ez? Nem, mi éberen figyeltük az ellenség manővereit Ha kellett, nem féltünk, s egy nagyhatalom hangján beszéltünk vele. Molotov sem kérelmezőként ment Berlinbe! „De hát akkor miért, miért ért váratlanul bennünket a német csapás minden megtett intézkedés ellenére? Miért?" — kérdezte önmagától dühösen, keserűen, fájdalmasan Sztálin. - „Valami végzetes hibát követtünk volno el számításainkban, vagy nincs miért szemrehányást tegyek magamnak? . . ." De nem talált választ a kérlelhetetlen kérdésre. Azokban a napokban nem találhatta meg, mert ezt az embert nemcsak akaraterő, óriási politikai tapasztalat, ész és a kommunizmus ügye iránti hűség jellemezte, hanem más vonások is, amelyek logikusan, úgy tetszik, összeegyezhetetlenek az előbbiekkel: évről évre erősödött hite saját tévedhetetlenségét illetően, bizalmatlansága és alaptalan kegyetlensége - nem egyszerűen a keménység, amely szükséges a forradalom ellenségeivel szembeni harcban, hanem éppen az a kegyetlenség, amellyel oly gyakran a sajátjait sújtotta ... Nem, a végzetes hiba a számításban nem ott volt, hogy nem készültek a háborúra — az utóbbi években és hónapokban a hadseregről való gondoskodás a párt, a Központi Bizottság, a kormány fő gondja volt. Igyekeztek a hadseregnek megadni annak a maximumát, amit a frissiben megteremtett szocialista ipar gyárthatott. S persze nem a Hitlerrel kötött szerződésben volt Sztálin számitási hibája, ez a gyenge lábon álló szerződés kényszerű, elkerülhetetlen volt, ezt meghatározta a kapitalista nagyhatalmak müncheni árulása, a nagyhatalmaké, amelyek célul tűzték ki, hogy szabad kezet adnak Németországnak, s a Szovjetunióra uszítják. Másutt volt a hiba. Es ez éppen Sztálin jellemének ellentmondásait, gondolkodásmódjának tekintélyuralmi jellegét, a benne meglevő alkotó és dogmatikus elemek különös ötvözetét mutatta. Attól a perctől kezdve, amikor Hitler hatalomra került, Sztálin biztos volt benne, hogy Németország támadása a Szovjetunió ellen lehetséges, sőt elkerülhetetlen; minden nap várta a támadást, miután világossá vált, hogy Anglia és Franciaország nem akarja a Szovjetunióval összefogva megfékezni Hitlert, hanem ellenkezőleg, igyekeznek mindent megtenni, hogy a német diktátor megtámadhassa a szocialista országot anélkül, hogy féltenie kellene a hátát; s amikor Hitler várakozásukkal ellentétben — Nyugaton kezdte el a háborút, Sztálin alaptalanul - megnyugodott. Németország és Franciaország „furcsa háborúja" idején újra bizalmatlanná vált, hiszen a német csapatok gyanúsan tétlenkedtek a Maginot-vonalon - az a gondolat, hogy Hitler ebben az időben Franciaország áruló vezetőivel tárgyal, újból kiélezte Sztálin éberségét. De Németország Anglia elleni háborúja megkönnyebült sóhajt váltott ki belőle. Most Sztálin biztos volt benne, hogy Hitler hosszú időre elakad. Persze, abban nem hitt, hogy pusztán a német repülő erőkkel sikerült legyőzni Angliát. Német csapatok partraszállása pedig a Csatornán keresztül nehéz ügynek látszott, amely óriási emberi erőt és hadifelszerelést követelt volna Hitlertől, nem véletlen, hogy annak idején még a legyőzhetetlennek hitt Napóleon is lemondott erről a kísérletről. Igy vagy úgy - fűzte gondolatait Sztálin -, ha Hitler rászánja is magát, hogy angri) kerületre teszi át a háborút, a Szovjettinrínak legalább egy éve lesz tartalékban. Viszont az a lehetőség, hogy Németország megtámadja o Szovjetuniót, miközben kimerítő háborút folytat Anglia ellen, irreálisnak tűnt fel Sztálin előtt. Persze, gondolta, mindezek az események csak elodázhatják, de semmiképpen sem semmisítik meg a szovjet-német háború perspektíváját. Azonban a számitások azt sugalmazták, hogy Hitler, még hogyha győz is Anglián, s világuralma vágyától vezettetve Kelet felé fordítja hadseregét, ezt az új háborút jelentősen legyengülve fogja elkezdeni, a siker reális kilátásai nélkül. Természetesen - gondolta Sztálin -, valószínűleg marad egy másik veszély; Nagy-Britannia vezetői még mindig nem mondtak le a hőn óhajtott s meg nem valósult gondolatról, hogy a Szovjetúnióra úszítsák Hitlert. A kialakult helyzetben az ilyen elgondolás megvalósítása rendkívüli jelentőséggel bírt volna Anglia számára, hiszen a léte volt veszélyben. Sztálin sohasem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az imperialista táborban megegyezésre jutnak a szocialista ország rovására. Következésképpen nem zárt ki olyan szituációt sem, amikor Angliának sikerül rábeszélni Hitlert: ne várjon addig, amíg a Szovjetunió ereje még nagyobb lesz, hanem kibékülve Britanniával és semlegessé vagy esetleg szövetségessé változtatva azt, csapást mérjen Kelet felé. Ilyen körülmények között, Sztálin meggyőződése szerint, a Szovjetunió nyílt katonai aktivizálása, a mozgósító terv határozott végrehajtása kétségtelenül megkönnyítené Anglia szándékait, ütőkártya lehetne Hitlerrel való titkos játékában. Tehát a feladat az, hogy egyelőre időt nyerjünk; az idő nekünk, a Szovjetúniónak dolgozik. Az a feladat, hogy még egy vagy másfél évet a hadsereg újjáfegyverzésére használjunk fel. S ugyanakkor ne adjunk okot a provokációra. Ilyen volt Sztálin számítása. Ennek a számításnak volt alapja - logikailag, politikailag és stratégiailag. Azonban a leghelyesebb számítás is, ha dogmává válik, elveszti eredeti értelmét. Ebben az esetben miden új tényt, ha az valamilyen mértékben ellentmond az előre elfogadott határozatnak, megvetően és ingerülten dobnak félre. Szovjet hírszerzők értesítették Sztálint arról a tényről, hogy Hitler rövid időn belül megtámadni készül a Szovjetuniót. Ö figyelmen kívül hagyta ezeket a közléseket. Sőt, mivel mindennap ravasz lépéseket várt az angoloktól, vagy magától Hitlertől, a hírszerzés adataiban éppen ezeknek a titkos elgondolásoknak a tükröződését látta: biztos volt benne, hogy a figyelmeztető jelentések szerzői az ellenség önkéntelen eszközeivé váltak. Ezek a titkos elgondolások nemcsak Sztálin képzeletében léteztek. Jól emlékezett Chamberlain szavaira, aki hívei körében kijelentette: „Számunkra persze legjobb lenne, ha Hitler és Sztálin egymásnak ugrana és széttépné egymást.* Sztálinnak igaza volt a gyanakvásban. De nem volt igaza, amikor szemet hunyt az egyre újabb tények felett, amelyek nem vágtak egybe az ő prognózisával, az ő számításaival. Logikailag igaza volt Sztálinnak, amikor elvetette magát a gondolatot is, hogy Hitler újabb háborúba kezdhet, amíg nem fejezte be azt, amit Nyugaton folytat. Nem tartotta a német diktátort annyira esztelennek, hogy második, hoszszadalmas frontot kényszerítsen magóra. mozgósításának tervét. E terv szerint végrehajtották a tartalékosok együtt-tartásót - még egymillió ember katonai egyenruhába öltözött. Májusban a vezérkar utasítást adott, hogy haladéktalanul kezdjék meg a frontparancsnoki harcálláspontok építését, szorgalmazzák a megerősített körzetek létrehozását... Rövidlátás? Nem, nem erről volt szó. Annak az elemzésnek, amelyre ennek az embernek volt bátorsága elszánnia magát, korlátai voltak. Sztálin nem lett volno Sztálin, ha mindig egyenesen és elfogulatlanul tudta volna elemezni minden számítását és lépését. Pedig Sztálinnak lenni sok mindent jelentett. Jelentette: gyűlölni a hazugságot, és beugrani a csalásnak, értékelni az embereket, és nem sajnálni őket, spártai ízlésűnek lenni és bátorítani a pompát, készen lenni arra, hogy saját vérét - cseppenként - odaadja a kommunizmusért s nem hinni, hogy mások is ugyanolyan mértékben képesek erre, értékelni a sziporkáló, szkeptikus szellemet, s ingerültté válni, ha másban is felfedezi azt, megvetni a dogmatizmust és a magasztalást és elősegíteni terjesztését, a vezérkultuszt, az eszer-eretnekség szüleményének tartani és szemet hunyni saját kultusza felett. . . Az az évek folyamán megerősödött hite, hogy tévedhetetlen, hogy hibátlanul előrelátja az eseményeket, hogy csakis ő hozhat helyes határozatokat még most sem tette lehetővé Sztálin számára, hogy helyes választ találjon a kérdésre: mi volt a számítási hiba? Mert ha lett volna benne erő, határozottság és készség arra, hogy tárgyilagosan és kíméletlenül értékelje minden tettét, másra is kellett volna emlékeznie. Arra, hogy éppen az ő akaratából, az ó alaptalan, a józan ész határain túlmenő bizalmatlansága miatt szenvedett a hadsereg az utóbbi években oly súlyos káderveszteségeket . . . ... De most Sztálin valószínűleg nem gondolt minderre. Lehet, hogy ezek a keserű gondolatok később eszébe jutnak. Mindenesetre vasakarata nemsokára úrrá lesz a megrázkódtatáson, s ő újra az a Sztálin lesz, akinek az emberek megszokták. De egyelőre itt ül a hosszú keskeny asztalnál, a lehangoló csendben egyedül. ... Szerette, amikor ennél az asztalnál sok ember volt, szerette az ételek és borok bőségét, bár maga általában keveset evett és ivott, csupán megkóstolta ezt vagy azt az ételt, és iszogatta a könnyű grúz bort, szerette a zenét, a nótázást, maga is gyakran énekelt az asztalnál, s ilyenkor hirtelen magas és csengő lett monoton, színtelen hangja . .. De most egyedül ült, halotti csendben. Valahol sok száz kilométernyire onnan, a Barents-tengertől a Fekete-tengerig, már rombolt a háború. Valahol halálos elszántsággal harcoltak a szovjet emberek, s meghaltak a Haza dicsőségéért, Sztálin nevével az ajkukon. Nem volt elég fegyverük, nem volt elegendő erős, jól manőverező, megbízható páncélba öltözött tank. Nem volt elegendő tankelhárító és légvédelmi ágyú, ezred- és hadsereg-ágyú. Nem volt elegendő automata fegyver. . Csapataink négy és fél ezer kilométer hosszú és négyszáz kilométer mély fronton voltak szétszórva, s ezekben az első tragikus napokban az ellenfél rohamcsapatainak csak a hatórörség állt ellen, meg a határok közelében álló, de még ki nem bontakoztatott lövész hadosztályok a védelmi hadsereg első lépcsőjéből . .. Mindezt még nem fogta fel Sztálin. Egyet tudott: valami előre nem látott, szörnyű dolog történt, amely felborította minden számítását... Ha valaki ellenségeink közül valami csoda folytán láthatta volna Sztálint e percekben, kárörvendően előre ünnepelte volna a győzelmet, a szocialista nagyhatalom vereségét. „Ez elkerülhetetlen" - gondolta volna az ellenség -, hiszen a szovjet emberek milliói megszokták, hogy Sztálin mindig az események hullámtaraján áll. Nem óbrózolták-e őt Leninhez hasonlóan minden plakáton előre, a jövőbe mutató karral? Nem az ő beszédei hangzottak-e az ország legmagasabb emelvényéről? Nem az általa kimondott jelszavak voltak-e az összes tettek alapjai? Nem ő írt-e alá minden fontos határozatot? Nem tőle várják-e mindig a legszükségesebb, a legfontosabb szavakat?... Ö pedig most szótlanul, összetörten ül, távol az emberektől, olyan percekben, amikor országa halálos veszélyben forog. Ennek az országnak a sorsa megpecsételődött!" Valószínűleg így gondolkodott volna ellenségünk, előre örülve győzelmének. Végzetes tévedés lett volna. Nemcsak azért, mert néhány tucat óra elmúltával Sztálin megtalálja magában az erőt és a határozottságot, hogy élére álljon a hadsereg legfelsőbb Parancsnokságának és az ország Védelmi Bizottságának, A dolog lényege magában volt... Éppen ezekben a tragikus napokban megcáfolhatatlanul világossá vált, hogy nem Sztálinban van elsősorban országunk legyőzhetetlen ereje, hanem társadalmi rendszerében, az emberek millióinak hűségében a kommunizmus ügye Iránt... BARTA ISTVANNÉ fordítása