Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-06 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

YJó egy évtizeddel ezelőtt láttam őt első ízben. Egy Mikszáth-évforduló alkalmával látogatott el hozzánk. Néhány napra nyúló országjárás után a pozsonyi Carlton teraszán búcsúztam el tőle a Szlovákiai frók Szövetsége magyar szekciójának nevében. Akkor erőteljes volt. Jó kedélyű. Anekdotái mögött mégis mintha keserűség lappangott volna. Nem tudom, milyen benyomásokkal ment el ebből az országból, mely annak idején rendkívül mostohán kiutasította, s most vendégül látta. A megértő rokont, idősebb testvért láttuk benne. Am a nagyon-nagyon hosszú távollét okozta idegenség valahogy nem tudott feloldódni köztünk. Rimaszombatban a Mikszáthot ünneplő magyar közönséghez kommunistául, de oroszul szólt. Úgy vélte, szlovák közönséghez beszél, s így könynyebben megérteti magát. A távolság megzavarja és összekuszálja az ember emlékeit. Ő, aki Kassáról szakadt ki, nem ismert rá Rimaszombatra. Vagy ki tudja? Talán nem is a távolság és távollét zavarta össze úgy a dolgokat, hanem a mai valóság. Akit tíz évvel ezelőtt oly erőteljesnek, hatalmasnak láttam, most betegen és megszomorodva üldögél karosszékében, és balját nyújtotta oda üdvözlésül. A jobb keze bénultan pihent egy aprócska párnán. A kis asztalkán egy tányéron pipák, öt, hat jól megtömött kurta pipa. Nagy kő esett le a szívemről. Betegségének híre hozzánk is eljutott, s őszintén szólva, sokkal roszszabbat vártam. Én makacsul hiszek a közkeletű, s látszólag otromba bölcsességben, hogy akinek a dohány ízlik, annak kutya baja. Az íróember, ha dohányos, akkor dohányzik a legtöbbet, ha ír. Aki ír, az dolgozik, tehát ember a talpán. — Igen, dolgozom, — mondta, és megőszült szomorú szemöldöke harciasan felborzolódott, majd összeszaladt az orra tövében. A szemében egy pillanatra diadalmas láng lobbant. — Nézze, nézze, regényt is írtam, — és egy könyvet nyújtott felém. A peméte csoda volt. — Benne van ebben. A 339-es szoba. Olvassa el. Összefolyik benne álom és valóság. A szívem összeszorult. Ismerem Bálint Géza fájdalmas és veszedelmes betegségének hiteles történetét. Agyvérzést kapott, s a kórházban arra ébredt, hogy ágya szélére, mindkét oldalról deszkát raktak, mint a haldoklók ágya szélére. Hatalmas, erős ember ez a Bálint Géza. Erősebb a betegségnél és erősebb a halálnál. Az ébrenléthez hasonló álomban és álomhoz hasonló ébrenléteben lepereg előtte egész élete, s éber pillanataiban szinte refrénszerűen ismételgeti: „Szép volt az életi" eredeti apátiája ellenére leküzdi a betegség okozta bénultságát. Megtanul újra olvasni, megtanul Írni és számolni. Megtanul élni. Illés Béla hatodik vagy hetedik esztendeje súlyos beteg; és regényt Irt. — Hogyan írta Béla bácsi? — kérdeztem szomorúan a párnán pihenő, bénult jobbjára pillantva. — Megtanultam írni. Bal kézzel. De a regényt, azt diktáltam. Gyorsírónak. Csend volt itt ebben a kis budai villában. Nagyon nagy csend. Az ablaküvegen át behallatszott egy távoli autóbusz motorjának halk duruzsolása. Béla bácsi erős ember, hatalmas ember. Erősebb mint Bálint Géza, aki az ő teremtménye, — mondtam magamban. A nagy csöndességet végül is az 6 hangja törte meg. — Azt mondja, azért jött, hogy tizenkilences élményeimről mondjak valamit a lapjuknak. — Azért, Béla bácsi. Egyetértése jeléül bólintott. — Ott kezdem, március huszonegyedikén az újpesti munkástanács elnökségével bejártuk a gyárakat. Elkezdtük fél kilenckor este, és reggel fél ötkor végeztük. Oly lelkesedést sem azelőtt, sem azután nem láttam. Kun Béla nevének említésére mindig percekig tartó tapsorkán következett. — Reggel a munkástanács elnöksége ülésezett. Kilenc óra körül. Ezen az ülésen választottak meg engem a direktórium titkárává. Március huszonkettedikén. Huszonnegyedik születésnapomon. Nem tudom miképpen, híre terjedt, hogy engem választottak meg titkárnak, s jogom van intézkedni. Tizenegy óra felé már harminc, negyven asszony állt sorbari az íróasztalom előtt. Ogy tudták, jogom van bármit is kiutalni az ínségeseknek. Kértek tőlem mindenfélét, lakást, bútort, élelmiszert, ruhát, cipőt. Jöttek, egyre jöttek az asszonyok. Este hat órakor abba kellett hagynom a kiutalásokat, de másnap reggel folytattam. Így ment ez vagy három napig. Akkor derült ki, hogy eljárásom nem volt éppen a leghelyesebb, csakhogy akkor már háromszoz asszony mindent megkapott, amit kért. A toll gyorsan siklott Jegyzetfüzetem lapjain. írtam és írtam. Egy kicsit íródeáknak, egy kicsit gyorsírónak éreztem magamat. Olyan különös volt. Mintha nem is az élő eleven Illés Béla szavait jegyeztem volna, hanem a képzelet teremtette nagybeteg Bálint Géza monológját. Kicsoda ő tulajdonképpen? Kicsoda? Bálint Géza-e, vagy Illés Béla? A tollam tovább siklott a fehér papíron. — A hónap végén — nem tudom, melyik napon — a kulturális ügyeket bízták rám. Az iskolákat, színházakat, mozikat. Napi tizenhat, tizennyolc órát dolgoztam és boldog voltam. — Május elsején az újpesti szigeten ünnepeltünk. Egyszer csak telefonhoz kérnek. Korvin Ottó beszélt. Azt kívánta, hogy a direktórium és pártvezetőség tagjaival együtt menjek fel a városházára. Vagy húszan fel is mentünk. Korvin Ottó nevében Sallai Imre tájékoztatott bennünket arról, hogy a cseh fehérek Budapest közelében vannak, és a pártban, amelyben együtt vannak a „volt" kommunisták és a „volt" szociáldemokraták nagy harc lesz. A szociáldemokraták likvidálni akarják a Magyar Tanácsköztársaságot. A mi feladatunk az volt, hogy második reggelre állítsunk fel néhány munkászászlóaljat. — Pocsondy Józseffel és Apáti Sándorral beJártuk a gyárakat. A munkásság csodákat művelt. Reggel tíz órára három zászlóalj fegyverben állott. Ez a vitában, amelyben a kommunista álláspontot Kun Béla és Landler Jenő képviselte, hatalmas érv volt: munkásság fegyverkezik még a döntés előtt. — Jött az északi hadjárat. Sorra egymás után küldtük a zászlóaljakat. Nagyon büszkék voltunk és nagyon éhesek. Újpestet rosszul élelmezték, s boldogok voltunk, ha jóllakhattunk kenyérrel. Ma már szinte magam se hiszem, mit éltem át akkoriban ... Illés Béla hetvennégy éves. ötven év múlt el azóta, ötven év: egy fél évszázad. Nagyon kevés és rettenetesen sok, de mindenképpen elég ahhoz, hogy az akkori eseményekből történelem és legenda támadjon. A tányérkáról felemelte az egyik pipát és tüzet kért. Előbb a pipa szárát tartotta a láng fölé. Fertőtlenítette. — Nenl tiltják? — kérdeztem. — Tiltják, de úgy is tudják, hogy hiába. Kesernyésen elmosolyodott, és folytatta: — Hat hétig kultúrmunkás voltam. Aztán — 1919. június 24-én, dél felé, két vagy három munkás jött föl a direktóriumhoz és azt mondták, hogy a Váci úton valami baj van. Felvettem a telefont és kértem Korvin Ottót. A telefonos kisasszony Jelentkezett, és azt mondta: — Éljen a nemzeti szocializmus. — Másodmagammal mentem le a Váci útra. Előzőleg ugyan telefonálni akartam az újpesti fegyveres erők parancsnokának, de azt mondták, kirándulni ment a katonákkal együtt. Kiderült, hogy fegyveres erők nélkül maradt a város. Elérkeztünk a Váci útra. Ott már tudták, hogy a Mauthner-gyárban valami rendkívüli történt. Szatmári Sándorral együtt bementünk a gyárudvarra. Félelmetes látvány fogadott bennünket. Tűzoltók, — vagy kétszázan — fegyverben, mögöttük munkások, — vagy százan — ugyancsak fegyverben. A munkások mögött katonatisztek. Zubbonyukon a régi rangjelzésekkel, sapkájukon piros-fehér-zöld szalagokkal. Beszélni kezdtem: — Elvtársak! A szocializmus parancsa... Tovább nem jutottam. Puskatussal hátba vertek, olyan erővel, hogy térdre rogytam. Azért csak folytattam volna: — A Magyar Tanácsköztársaság ... A második ütés a fejemre zúdult. Elájultam és csak órák múlva tértem magamhoz. Akkor már szóltak a szirénák. Ez a munkásság mozgósításának a jele volt. Kelepeltek a gépfegyverek. Az utcáról lőtték a gyárat. A gyárból az utcát. Délután hat órakor ért véget ez a harc. A sebesülteket a Károlyi-közkórházba szállították. Közöttük engem is. — Egy szobában nyolcan feküdtünk. Ketten eszméletlenek voltak. Két nap múlva nagy örömünk volt: Kun Béla látogatta meg a sebesülteket. Mindnyájunkhoz volt néhány szava. Nekem azt mondta, ha felkelek, (szószerlnt így: Nyolc-tíz nap múlva biztosan felkelek...), menjek fel hozzá, hogy megfelelő munkakört kapjak. Tíz nap múlva nem, de négy év múlva viszontláttuk egymást. Nem Budapesten, hanem Moszkvában. — Negyven nap múlva keltem fel, és részt vettem az utolsó újpesti népgyűlésen. Felkértek, hogy beszéljek. Egyetlen szót mondtam: — Visszajövünk. Drámai tömörséggel, csaknem két évtizedet átugorva fejezte be amúgy is rövid visszaemlékezését. — Kilencszáznegyvenötben, mint a szovjet • hadsereg őrnagyának, dolgom volt Ojpesten. Elmentem a Mauthner-gyárba is. Ismerőst nem találtam. Engem se ismert senki. A gyár vezetői azt hitték félrebeszélek, mikor kijelentettem: — Megígértem, hogy visszajövünk. Viszszajöttünk. Csak néhány hónap múlva nyílt alkalmam megmagyarázni szavaimat. A szovjet tisztek egy csoportjával újra ellátogattam a gyárba. Említés történt arról, hogy tizenkilencben micsoda harcok dúltak a gyárért. Szót kértem és elmondtam a harcok történetét. A szovjet tisztek akkor mutattak be a hallgatóság előtt. Nem ismertek, de a nevemre emlékeztek ... A kis budai villa fogadószobájában megint nagyon nagy lett a csend. Megint hallottam egy távoli autóbusz motorjának duruzsolását. Az egyik falat könyvszekrény borította. Egyik sarkában Illés Béla művel. Idegen nyelvű fordítások. Ég a Tisza. Huszonnnyolc nyelven. És a Kárpáti rapszódia tizenhat idegen nyelvre lefordítva. Ennek a könyvszekrénynek a látása ösztökélt arra, hogy valami kedveset és vigasztalót mondjak neki. — Sok közkönyvtárat jártam be, s mindegyikben azt tapasztaltam, hogy Jókai regényei után a Kárpáti rapszódia és az Ég a Tisza a legolvasottab könyvek nálunk. — Ezt mondja meg az újságjának. — Megmondom, Béla bácsi. Ojra elővette A pemétei csodát, felnyitotta s belül a címoldalra reszketeg bal kezével odaírta a nevét: Illés Béla. S a név alá találkozásunk dátumát: 969 II. 25. Az évszámot az egyes nélkül írta le. Nagyon megszomorodva búcsúztam tőle. Mikor lefelé ballagtam már a Duna felé lejtő kis utcákon, azon tűnődtem, hogy súlyos, mégis szép sors jutott neki osztályrészül. Magamban csodáltam és örvendeztem is, hogy volt bátorsága megírni Bálint Géza „fájdalmas és veszedelmes betegségének hiteles történetét." És irigyeltem Bálint Gézát is, akinek volt ereje arra, hogy felülkerekedjék ezen a veszedelmes és fájdalmas betegségen, sőt a halálon is. A Duna felől szinte tavaszias szél fújdogált. Éreztem, hogy hull a könnyem. Befelé hull. Mégis felpillantottam az alkonyuló napra és mosolyogva azt mondtam magamban: - Szép volt az életi Szép az élet! És magam se vettem észre, hogy a nagybeteg Bálint Géza rfrfrénszerűen ismétlődő megállapításait ismételgetem. BÁBI TIBOR