Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-04 / 80 szám, péntek

Huszonnégy év távlatából Pozsony, 1945. április 4. Röviddel e nevezetes nap után érkeztem a Duna menti szlovák metropolisba. A város még örömmámorban élt. Örült a felszabadulásnak, szeretettel halmozta el a megmentőket, várta a háború közeli végét, a békét. Élénken emlékszem, miként normalizálódott fokozatosan az élet. A szovjet hidászok pontonhidat létesítettek a város és Ligetfalu között. Megkezdődött a felrobbantott Duna-híd újjáépítése. A háború következményei fokozatosan eltűntek. Kezdetét vette a békés, szabad élet... Aki utoljára huszonnégy évvel ezelőtt látta Pozsonyt, ma nem ismerne rá. Talán csak a belváros maradt „sértetlen" állapotban, bár itt is nem egy modern épület illeszkedik tapintatosan a történelmi értékű objektumok közé. Hoi vannak azonban már azok a centrumhoz közeli — ma már úgyszólván vityillónak számító — házikók, amelyeknek egyikében én is egyetemista éveimet töltöttem? Hat- és többemeletes bérházak állnak a helyükön. Eltűntek az Avion melletti autóbuszállomás közelében elterülő bolgárkertek. És fokozatosan bezárták a híres pozsonyi kisborozókat is. Új fejlődési szakaszába lépett a régi múltra visszatekintő egykori magyar koronázóváros. Lakosainak száma rohamosan növekedni kezdett, ide összpontosult Szlovákia politikai, kulturális és gazdaságirányító élete. Bár meglehetősen excentrikus fekvésű, fokozatosan jogilag is kivívta Szlovákia fővárosának a címét, ez év Január elsejével pedig a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa lett. Úgy vélem, nem fölösleges kiemelni ezeket a látszólag magától értetődő és közismert tényeket. A mindennapi élet rohanása közben gyakran nem tudatosítjuk őket eléggé. Pedig hozzátartoznak egy-egy város, és még fokozottabb mértékben egy önálló szocialista köztársaság fővárosa történetéhez és jelentőségének fokozódásához. Számadatokkal bizonyíthatnánk, mennyivel növekedett Pozsony lakosainak a száma a felszabadulástól eltelt 24 év alatt, hány új lakást építettek itt, hogyan fejlődött az ipara, mennyi új munkalehetőség teremtődött, hogyan kapcsolódott be a fontos közlekedési gócpont a nemzetközi vasúti és légi forgalomba, s miként lelt a Duna-hajózás egyik legfontosabb kikötője. Beszélhetnénk arról, hogyan vált nagy egyetemi várossá, a tudomány egyik fellegvárává, a műemlékeket és kulturális értékeket anyai szeretettel védő, az idegenforgalom szempontjából is fontos szerepet betöltő központtá. Az egykori — sok szempontból — provinciális város háromszázezres lakosú metropolissá fejlődött. Bár még nem minden tekintetben fogadta el a világvárosok életstílusát, lakosai nemegyszer európai, sőt világszínvonalú tudományos, kulturális és termelési sikereket vallhatnak a magukénak. Nevét az itt tevékenykedő tudósok, kutatók, műszakiak, művészek, írók és nem utolsósorban az innen lebonyolódó export révén — mondhatjuk — az egész világon ismerik. Pozsony lakosai ma mindennapi sürgés-forgásban, munka közepette ünneplik azt a napot, amelyen huszonnégy évvel ezelőtt a szovjet csapatok felszabadították. Akaratlanul is visszaemlékeznek, értékelik az elért eredményeket, összehasonlítást tesznek ... Tekintetük fel-felröppen a város csaknem minden részéről látható Slavínon álló hősi emlékműhöz, amelynek tövében a felszabadítók ezrei nyugszanak. Életüket áldozták azért, hogy mi élhessünk. Mi pedig úgy érezzük: továbbra is azokért az eszmékért kell élnünk és dolgoznunk, amelyekért ők életüket áldozták. A békéért és a szabadságért. D. /. A múlt és a jelen találkozása. A KORSZERUSEG PARANCSA Vita a színházról és a színházi problémákról Már jó ideje lappangó, s legtöbb esetben nem éppen új keletű problémák kerültek — s bízom benne, hogy kerülnek — felszínre lapunk hasábjain egyetlen színházunk tevékenysége kapcsán. A vitaindító cikk sok, ma még megoldatlan, tisztázásra váró, kérdést villant fel, nem az egyértelmű receptadás igényével, hanem szándékosan tágra nyílt kaput hagyva az illetékesek és a hozzáértő nyilvánosság egészséges kibontakozást segítő javaslatainak. A felvetett probléma rendkívüli fontossága — hiszen hazai kultúránk egyik jelentős tényezőjéről van szó — megköveteli minden illetékestől a kendőzés nélküli, nyílt állásfoglalást, éppen a pozitív eredmény, és ezáltal az ezt követő színvonalasabb tevékenység érdekében. 1. VIKTOR PAVLENDA, AZ SZLKP KB TITKARA AZ ÚJSÁGÍRÓK KÖZÖTT Gazdasági helyzetünk bonyolult, de nem reménytelen Az SZLKP Központi Bizottságának elnöksége az elmúlt napokban részletesen foglalkozott a párt időszerű gazdaságpolitikai kérdéseivel. Erről tájékoztatta tegnap az újságírókat Viktor Pavlenda, az SZLKP Központi Bizottságának titkára. — 1969 az egyik legnehezebb gazdasági év — mondotta —, hiszen ez ideig nem sikerült kiküszöbölni számos gazdasági aránytalanságot, tisztázatlan még a gazdasági reform számos égető kérdése, csak most keressük a megoldási módokat, és az aggasztó pénzügyi helyzet gyökereit, a lakosság nagymértékben szociális bizonytalanságban él, nem nyert megoldást a vállalati gazdálkodással kapcsolatos számos kérdés. A párt a múltban meglehetősen elhanyagolta a gazdasági helyzet égető problémáit, ez pedig hiba volt, hiszen a politikai helyzet megjavítása lehetetlen a gazdasági kérdések megoldása, a lakosság életszínvonalának emelése nélkül. Napjaink kulcsjelentőségű kérdése az, hogy arra öszpontosítsuk figyelmünket: miként alkossunk minél több anyagi és kulturális értéket — mondotta a továbbiakban Pavlenda elvtárs. — Gazdasági helyzetünk bonyolult és komoly, de nem reménytelen. A CSKP Központi Bizottságának plénuma júniusban fog ismételten foglalkozni népgazdaságunk legidőszerűbb problémáival. Ezután az ember — pénz — áru — ember „metamorfózisáról" beszélt Pavlenda profeszszor. Az első helyen az ember, mint munkaerő áll, aki tevékenységével haszonértékeket hoz létre. Munkájának valódi, a piacon értékesíthető eredménye a pénz, vagyis a Jövedelem, anyagi eredménye pedig a termék, amelynek hasznavehetőnek, keresettnek, szükségesnek és minőséginek kell lennie, hogy vele a piacon mint áruval elégedett legyen az ember, segítségével emelhesse életszínvonalát. Ezzel összefüggésben azonban sok a fogyatékosság. Annak ellenére, hogy a dolgozók nagy része becsületesen kihasználja a munkaidőt, sokan könnyelműen elfecsérlik ezt, s ezért sokmilliós károkat okoznak a népgazdaságnak. A piacon értékesíthető pénz nagy része nincs áruval fedezve, s mi több, a forgalomban levő pénz abszolút mennyisége szüntelenül növekszik. Ami az árut illeti, számos választékban tartós a hiány belőle, s ezért a bizonytalanság, idegesség tünetei mutatkoznak a fogyasztók körében. 1969 első két hónapjának gazdasági eredményei Szlovákiában azt jelzik, hogy nehéz lesz az erre az évre tervezett termelésnövekedés betartása. Nehézségek mutatkoznak a szállításokban, az elfekvő áruk növekedése folytatódik. Miközben a munkatermelékenység csupán 2,5 százalékkal növekedett, a bérek és a fizetések 9 százalékos emelkedést értek el. Ami az építőipart illeti, az utoló négy évben most a legrosszabb a helyzet. Egyre nagyobb a be nem fejezett építkezések száma, ezért rendkívüli intézkedésekre lesz Itt szükség, már csak azért is, mert miközben az építőipart szervezetek csupán 93 százalékra teljesítették a munkatermelékenység tervét, a jövedelmek 11,1 százalékkal emelkedtek. óhajjal, amely már évek óta sürgeti egy kelet-szlovákiai állandó magyar színiláz létrehozását. Mindkét megoldás mellé sok pro- és kontra-érvet, lehet fel sorakoztatni, de végső sorban csakis a legilletékesebbek, tehát a színház vezetői és felettes szervei cselekedhetnek. Mi csupán azt szögezhetjük le, hogy itt van elrejtve minden nívósabb tevékenység kulcsa és e probléma nagyvonalú és igazi orvosolása után beszélhetünk csak valójában a korszerű színház kérdéseiről. 2. Ügy hiszem, teljesen felesleges bizonygatni annak fontosságát, hogy minden kollektíva, de méginkább művészi társulat eredményes működésének egyik alapvető feltétele a kisebb súrlódásokat ugyan megtűrő, de a legfontosabb célkitűzésekben megegyező és ennek szellemében munkálkodó közösség. Sajnos, színházunkban e téren — enyhén fogalmazva — nem éppen a legrózsásabb a helyzet. Nem lehet és nem is az a célunk, hogy a szigorúan belső ügyeket kiteregessünk, viszont semmiképpen sem lehet elhallgatni az ellentéteknek a létezését, melyek különböző kisebb vitafelületből kihámozva végső soron szerintem a színház jelenlegi és jövőbeli arculatának, tehát megfelelő jellegének, művészeti célkitűzéseinek kérdésében csúcsosodnak kl. A lényegében két táborba tartozó elképzelések hordozói között, sajnos, nagyon sok kérdésben csaknem antagonisztikus elgondolások élnek, melyek már az előadott darabok színvonalát is érintő súrlódásokhoz vezetnek. Oldalakat lehetne írni erről, de végül is minden ilyen elmefuttatás a valamilyen megoldás igényéhez vezetne, s ez, úgy hiszem, kétféleképpen képzelhető el: egyrészt kellő szaktudással, s talán diplomáciai érzékkel is rendelkező vezető gárda megteremtésében, amely a meglévő vagy kialakuló különböző programokból a színház szükségleteinek leginkább megfelelő szintézist igyekszik megteremteni. A másik lehetőség a különböző anyagi, személyzeti és egyéb problémák ellenére is a kiválasztódás, tehát még egy társulat létrehozása. Ez a megoldás összekapcsolható azzal az Bonyolult és nagyon összetett kérdés a korszerűség, jelenleg csak a szűkebb értelemben vett színházi korszerűség problematikája is. Mi sem lenne egyszerűbb, ha azt mondhatnánk, hogy korszerű az, amit mai szerzők írnak, tehát a színház is akkor felel meg a korszerűség követeiményelnek, ha az előbb említett drámaírók alkotásait játssza. Két kis konkrét tényt hozok fel ezzel kapcsolatban: Nemrég olvastam egy beszámolót a New York-i színházak látogatottságáról és nem kis meglepetéssel értesültem, hogy a mifelénk legmodernebbeknek tartott alkotók: Albee H. Pintér, sőt még A. Miller darabjainak látogatottsága a közepesnél is gyengébb. Ugyanakkor évek hosszú során működik a stradfordi Royal Shakespeare Company és előadásaival mindenütt telt házakat vonz. Más példákkal is lehetne bizonyítani, hogy a korszerűség, nem függ teljesen össze a darab születésének idejével. Maradjunk még egy kevés ideig a világhírű, angol Shakespeare színháztársulatnál. Néhány évvel ezelőtt szerencsém volt megtekinteni a Peter Brook által rendezett, lenyűgöző Lear-király-előadásukat és habár az angol szöveget nem nagyon értettem, a darab cselekményét ismerve teljesen magával ragadott az angol színészek sajátosan felfogott előadásmódja, melynek szerves részét képezte a stilizált diszlet és a hanghatás. Ekkor fogalmazódott meg bennem a korszerűség szerintem egyik fontos ismertető jegye, mégpedig az, hogy a színház a mai modern ember igényét hivatott szolgálni és valamilyen formában meg kell, hogy ragadja a nézőt és formálja ízlését. M. Michelli gondolatát idézve két egymásra utalt, de egymással soha össze nem olvadható párhuzam létezik itt, melynek egyik eleme az újra törekvő, kísérletező színházi dramaturMegdöbbentő az a tény is, hogy a jövedelmek ez év első két hónapjában Szlovákiában a múlt év hasonló időszakához viszonyítva 17,9 százalékkal (21 milliárd koronával) növekedtek, s ugyanakkor kb. 15 ipilliárd koronára nincs árufedezet. Amennyiben radikálisan akarnánk segíteni ezen a helyzeten, 6—7 százalékkal kellene növelni a kiskereskedelmi árakat, ami azonban a jövedelmek reálértékének 1,5 százalékos csökkentését eredményezné. 1969-ben egyébként a jövedelmek 5,4 százalékkal, azaz 21,8 milliárd koronával. (A reálbérek minimálisan 2—2,5 százalékkal) növekednek. A piacon igen intenzív a kereslet. A múlt év hasonló időszakához viszonyítva 11,5 százalékkal nagyobb, viszont csökkentek a bankbetétek. Beszámolója utolsó résziében Pavlenda elvtárs azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a polgároknak vissza kell adnunk az önbizalmat, a gazdasági biztonság érzetét. Pontos, világos és konkrét programot kell nekik adnunk és egyúttal meg kell őket nyernünk megvalósítására. Ez annál Inkább fontos, mivel a gazdasági konszolidáció a politikai konszolidáció feltétele, ennek pedig nemzetközi vonatkozásban ls nagy a Jelentősége. /d// gia, a másik a szórakozni vágyó, művelődésre áhító közönség igénye. E két tényező jó értelembe vett dinamikus kölcsönhatásából születhetnek a korszerű színházi előadások. Harmadszor és utoljára ismét a derék angolokhoz térek vissza, mert ők is igazolták e feltevés helyességét. Előadásuk, habár klasszikus szerzőről volt szó, a modern díszletek és más technikai megoldások és főleg a kiváló színészi játék és rendezés segítségével magával ragadta a közönséget. Sokan úgy érezték, mintha csak most és csak neki írták volna ezt a darabot és éppen ezért ez az inscenáció ízig-vérig korszerű is volt. Ezután a látszólagos kitérő után ismét visszaevezhetünk a mi vizeinkre, ahol természetesen más körülmények 'között és merőben más lehetőségek mellett, de az említett párhuzam ugyanúgy fennáll. És, sajnos, úgy né ki, hogy a két tényező — mindkettőjük kárára — nagyon csekély mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolja egymást. Teljes joggal hiányolják többen is a színházi kísérletezés, az újszerű törekvések hiányát, mert Ilyen értelemben nem lehet gazdasági nehézségekre hivatkozni. Más szóval kényelmesebb és mutatósabb is mindig a nem éppen igényes közönség állóvíz-szerű nyugalmára hivatkozni, de — tisztelet és megbecsülés az eddig kifejtett és rendkívül fontos fáklyavivő tevékenységnek — vajon a színház mit tesz ós főleg mit kíván tenni, hogy állóvizet felkorbácsolja, és a már kínzó csendet, egyhangúságot egészséges munkazajjá változtassa? Az érem másik oldalát nézve viszont ennek kapcsán nagyon ls jogosan mondhatjuk, hogy a gazdasági tényező soksok egészséges ötlet, elképzelés kerékkötője. Jó darabok előadási jogát megvenni, esetleg vendégszínészeket szerepeltetni, a művet megfelelően kivitelezni csak pénzért, mégpedig nem kis pénzért lehet. S a jelenlegi gazdasági állapotot ismerve nem éppen irigylésre méltó a színház vezetőségének helyzete, amikor a meglévő lehetőségekhez képest sokféle igénynek megfelelő darabot kell kiválasztani és színre vinni. Ez a tény ugyan befolyásolhatja, de semmi esetre sem szívhatja fel a színház kísérletező, újszerű törekvéseit. Ami a csehszlovákiai magyar drámaírást illeti ez ideig nagyon hiányzanak a legilletékesebbek, tehát az írók hozzászólásai. A már ismert és krónikusnak mondható hiányosságon kívül (az anyagi körülmények) nyilván sok érdekes szempontot hozhatnak fel a vita során, ezért most csak egy dolgot említek meg. Túl az anyagiakon: ez a kérdés szorosan összefügg az előbbi problémával, tehát a korszerűséggel. Nem egy külföldi szerző nyilatkozatát olvashattuk, akinek meglevő témájára a „világot jelentő deszkák" inspiráló hatással voltak, egy-egy nívós társulat a szó szoros értelmében arra késztette a szerzőt, hogy gondolatait az ő közreműködésükkel jutassa el a közönséghez. Meggyőződésem, hogy egy korszerű színház a mi anyagi körülményeink között is gyakorolhat hasonló hatást, tehát íróink bizalommal fordulnak olyan fórumhoz, amely elképzeléseiket, mondanivalójukat korszerű formában és megfelelő színvonalon realizálja. Tisztázásra váró kérdések egész sorát lehetne még említeni, de jelenleg még csak az első, legnehezebb, de egyben a legsürgősebb lépést készülünk megtenni azzal, hogy korszerű köntösbe igyekszünk öltöztetni színházunkat. Ez csak akkor sikerülhet maradéktalanul, ha különböző érdekeket mellőzve az illetékesek, de nemcsak ők, a vitaindító cikkekben említett Jó színház érdekében tevékenykednek. SZILVASSY JÓZSEF