Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-04 / 80 szám, péntek

IRODALOMRÓL, KÖNYVEKRŐL Csingiz Ajtmanw Lenin-díjas regénye Bár természetein lelkendezésre hajlamos, jegyzeteimben ügyelek arra, hogy túl ne lépjek a határokon, feltétel nélkül be ne hódoljak, s ítéleteimben elfogulatlan maradjak akkor is, ha az olvasmány gondolati mélysége és érzelmi töltése, az író szenvedélyes életigenlése ellenállhatatlanul lenyűgöz. Kivált az olyan műveknél esik nehezemre megőrizni a szükséges mértéktartást, amelyek az emberi méltóság védelmében, az igazmondás érdekében fogantak, mindennemű megaláztatás, diszkrimináció és kiszolgáltatottság ellen tiltakoznak, s emellett a kifejezés, a stílus szépségével ls meggyőznek, hogy írójuk ismerője a mesterség másoktól el nem leshető, le nem másolható titkainak. Manapság ritka az olyan próza, amelyben az író szemlélődő hajlama a legszemélyesebb élményekre támaszkodó meseszövő tehetséggel és jellemábrázoló erővel párosul. Évekkel ezelőtt Jorge Semprun Nagy utazás-á ban találtam sűrítve ezeket a vérbeli elbeszélőt jellemző erényeket, a humánumnak lefegyverező nemes hangját. Ma a kirgiz Csingiz Ajtmanov A versenyló halála elmű regénye (Európa Könyvkiadó, Budapest 1968) hozta meg a nagy olvasói élményt: az író és hőse azonosulásának ámulatot keltő varázsát. Ajtraanov könyvének minden sorából érzem, hogy sajáságos elbeszélő hangját, kivételes mese- és legendateremtő képzeletét a kirgiz föld múltja ás jelene illeti. írni nála is anynyi, mint — Ibsen szavával élve — ítélőszéket tartani önmagunk felett, és ezen túl: átélni és megszenvedni az élet nagy tragikus pillanatait, meglátni születés és halál között a barátság és ellenségeskedés, a szerelem és gyűlölet mérföldköveit. A regény története egyszerű, kereken zárt és egységes, néhány mondatba foglalható, mint általában minden mestermű mondanivalója. A sokat megpróbáltatott, öreg Tanabaj Bakaszov Alekszandrovkából, a járási központból rozzant szekerén hazafelé döcög. öreg már Gülszári is, a kocsi elé fogott sárga poroszkáló, nagyon öreg ... Leszáll az est, a sztyeppén nesztelenül elterjed az éj, betorkolja a hegyeket, elmossa a látóhatárt — a poroszkáló ereje fogy, kihagyó szívveréssel meg-megáll, az öreg Tanabaj kivárja, míg kifújja magát, de másfél órai vergődés után le kell szerszámoztatnia a lovat, kifogni kocsijából és kantárszáron vezetni, vonszolni maga után a kaptatőn. Hosszú az éjszaka, és Tanabaj a keserves út során a haldokló vén ló életének folyására emlékezik, a húsz évvel ezelőtti kezdetre, amikor az aranyszőrű Gülszárit betörte, először ülte meg, majd versenyparipává nevelte és dicsősége csúcsán megnyerte vele az alekszandrovkai lóversenyt. Később Gülszári elkerül tőle, új gazdája nem tudja kezelni, gyűlöletében kiherélteti, é keserves esztendők után megvénülve visszakerül Tanabajhoz. Az emlékezés során Tanabaj hányatott sorsa is kirajzolódik. Hat esztendeig menetel hadiutakon, megsebesül, felépül, leszerelése után az első békeévet egy kovácsműhelyben tölti, majd a ménessel felküldik a hegyekbe, később pedig a kolhoz juhainak gondozását bízzák rá. Rendes jurta nélkül asszonyával és gyermekeivel nyomorúságosan küszködik — öt kiló liszt kiutalása mennyei ajándékot jelent a nagy ínség évében —, de kitart, emberfeletti erővel próbálja a korán beköszöntő tavaszi hóolvadáskor megmenteni a gondjaira bízott állatállományt, végül a paragrafusrágó vezetők őt teszik felelőssé a korán ellő anyagjuhok, szopós báránykák elhullásáért, és becsületes, lázadó hangja miatt élete legnagyobb csapása éri: kizárják a pártból. Az igazság Tanabaj mellett volna, de ő képtelen megvédeni magát, nem tud ügyeskedni, érvényt szerezni igazának. Ajtmanov kendőzés nélkül beszél a háború utáni újrakezdés nehézségeiről, a rengeteg hiányról, a kellő szakértelemmel nem rendelkező, szólamokat puffogtató vezetők zsarnokságáról, majd a lassú talpraállásról, mely ugyanolyan hősi helytállást követelt, mint maga a honvédő háború. Nincs Itt egy sor, amely Babajev aranycsillagos lovagjainak üresen kongó hősködésére emlékeztetne; a múlt tele van ellentmondásokkal, zavarral és kapkodással, a jelen pedig gondokkal, küzdelemmel, és éppen a vallomásnak ez az őszintesége teszi Ajtmanov mondanivalóját hitelessé. Hajnalban utolsót dobban a vén poroszkáló megfáradt szive, és Tarabaj emlékezése is véget ér. Könnyezve elsiratja kedvencét, és mialatt átvág a sztyeppén és felmegy a he- \ gyekbe, végnélküli elmélkedéseit azzal zárja le, hogy írni fog Szamaszurnak, elhalt barátja fiának, segítse meg abban, hogy visszatérhessen a pártba. Milyen távol esik minden sematizmustól a halál közelségét érző Tarabajnak ez a kívánsága! Ahogy a hegyoldal felett repülő magányos vadliba társai után siet, ő sem akar árva madárként elpusztulni. Vajon primitívnek tartsuk-e az emlékező Tanabajt és általában a kirgiz sztyeppék lakólt, akikben évezredes ősi dalok, egy népi kultúra szépsége él? A feleletet megadja rá a kirgiz föld szerelmesének humánumtól áthatott mesélő kedve, amelyet tavaly megérdemelten jutalmaztak a legnagyobb alkotói megbecsülést jelentő Lenindíjjal. Miguel ángel Asturias Nobel-díjas regénye Míguel Angel Asturfas, a tavaly előtti Nobel-díjjal jutalmazott mesztic író, akinek spanyolul írott könyvel Buenos Airesben jelennek meg, két esztendővel ezelőtt egy olasz folyóiratban tett vallomásában így jellemezte guatemalai hazája íróinak hivatását: „Van egy másik hűség is. Az Ír6 hűsége. A gyökereihez s éppen ezért ősforrásaihoz hü íróé. Költészet — vagy próza —, mely buggyan, terem, mely nem készül, hanem születik. KözépAmerika földjét ez a tűzből, vízből és álomból gyúrt irodalom járja át. Egyfajta vulkáni láva, értékes ásvány, szent kőolaj. A föld méhének visszhangja az emberi hangban. Az örök érzés, az örök dimenzió, az őrök kapcsolat, az örök révület. Szó, vtelg a trillától eljut az Ige fényességéig, a káosztól a tavaszok varázslatáig, a lerajzolt, lefestett, színes költeménytől az ábécéig, Európa nagy fegyverzetéig, melyet az Ojvilág dalnokai nem összezúzni, hanem Amerika minden nedveivel meglágyítani törekszenek." A mesztic írók nem ismernek félelmet, nem ismernek hátrálást, mondja a továbbiakban Asturias, és regénye, A zöld pápa — regénytrilógiájának második kötete — arról tanúskodik, hogy vallomása nem hangzatos lírai ömlengés, hanem megtiport, kizsarolt szülőföldje iránti forró szeretettől diktált hitvallás. A trilógia — írja Sándor András a kötet utószavában —

1 Guatemala történetének azt a szakaszát öleli fel, mely a United Fruit „partrasszállásától" az 1945-ös első demokratikus győzelemig a munkásmozgalom legálissá válásáig, a United Fruit visszavonulásra kényszerítéséig terjed. Ha terünk engedné, Sándor András átfogó, kitűnő tanulmánya alapján ismertetném a ma Párizsban hazáját nagyköveti minőségben képviselő Asturias egész életművét, amely „félreérthetetlen, szenvedélyes állásfoglalás Közép-Amerika népeinek felszabadulási Vágya mellett, egyetlen hatalmas vádirat a jenki imperializmus ellen." De talán elég, ha A zöld pápa (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968) nagy értékeire, a kalózból banánültetvényessé váló Maker Thompson meggazdagodásának mesteri kézzel felvázolt történetére mutatok rá. Ez a történet tele van erőszakosságokkal és rablásokkal, a páriasorban tengődő, banántermelő félvérek csalárd kifosztásának, földönfutóvá tételének megdöbbentő rajzával. Thompson még az egykori spanyol hódítóknál is kegyetlenebb és embertelenebb, s vigasztalan volna a sorozatos brutalitásoknak és csalásoknak képe, ha Asturias nem élne költői elemekkel, nem szőne a mese vértől véresre festett szövetébe virágos színeket, mint a nagy kalandor menyasszonya, Mayar! halálának, a folyóval való eljegyzésének legendává váló történetét. A kifosztott nép mintha álmaiban élné tovább életét, és költői szószólója bőven merít ezekből az álmokból, a nap, a hold, a folyó és a tenger vize legendáiból, melyek igézettel töltik el szívét és szellemét. Mint a régi maja-kor idején, az életadó folyó ma is emberáldozatot követel: a menyasszonyi díszbe öltözött szüzet „feleségül" veszi, egyesül vele hullámaiban. Az évezredes maja mitológiának drámai elemei így szövik át irásművészetét, varázsukkal megfogják az olvasót, enyhítik azt a borzalmat, amit a megindult föld, a banánkertjeikből kitépett kisparasztok vándorlásának látomása, a martalócoktól megkorbácsolt mulatt öregasszonyok, zokogó gyermekek tántorgása áraszt. Négy évszázaddal ezelőtt spanyol hódítók keze vetette tűzbe az indiánok festett tábláit, amatlekéregre írt kéziratait, ma a kapitalista világ pribékjei ugyanúgy teszik korommá és hamuvá a kisemberek ereklyéit és medáliáit. Mintha itt megállt volna a világ, a korbács tovább suhog, és a védtelen kisember hiába próbál megkapaszkodni kifosztott és felégetett háza hamujában. Van erre a jogfosztottságra és megalázottságra vigasz? Megszűnnek-e a kisparasztok létérdékei ellen irányuló tőzsdei manőverek, a zöld pápák lélekvesztő harácsolásai? Asturiasnak ez a véres tűzzel égőn és vérvörösen áradó hatalmas prózaverse felteszi a kérdést, de a feleletet sem ebben a regényben, sem a trilógia befejező kötetében még nem adja meg. EGRI VIKTOR FELIKSZ KRIVIN : Kulturális hírek • Jean-Louis Barraolt párizsi színtársulatát Rabelais című pantomímrevűjével meghívták a berlini ünnepi hetekre. A fesztivál szeptember végén lesz; • Állandóan gyarapszik a kiskőrösi Petőfi-szülőház gyűjteménye. A legújabb szerzemények között van a János vitéz német nyelvű kiadása. Egy lengyel Petőfi-tisztelő nemrégiben a János vitéz százesztendős lengyel kiadásával ajándékozta meg a kiskőrösi szülőházat. • Bridzslexikon jelent meg Párizsban. A kötet azoknak a rövid életrajzát tartalmazza, akik e játék történetében Jelentős szerepet játszottak az évek során. • Az Elfújta a szél (5 millió példány) sikerét „elfújta" a legújabb amerikai bestseller, a 10 millió példányban elkelt Valley of the Dolls (A Babák Völgye). Egy Jacqueline Susann nevű hölgy írta a hölgyeknek — három hölgyről. Halálos dózis KIHALLATSZOTT a beszélgetés a szomszéd teremből: — A halott neve? — Több neve volt. — Kora? — Hetven év. — Ügy véli, előre megfontolt szándékból történt a qyil' kosság? Csönd. Majd ezt hallottam: — Vezessék be a vádlottat. És bevezettek. A terem zsúfolt, csak azon a padon nincs senki, amelyre leültettek. — Foglalkozása? — kérdezte a bíró. — író. — Különös ..., ilyen humánus hivatás, és ... Tudja-e, mivel vádolják? — Hát kérem — kezdem, és szakmai szokásból kissé meszsze elkalandoztam —, én a krímit, bevallom, sohase szerettem ... Nem érzek semmiféle hajlamot a gyilkosságra ... És most hirtelen megvádolnak ... — Méghozzá gyilkossággal vádoljuk — segített ki a bíró. — Éppen ez az! Hogyan tételezhetik ezt fel rólam? — S hogy kitöltsem a pillanatnyi szünetet, hozzátettem: — Sőt az áldozatot sem láttam soha életemben. A bíró rám nézett és szomorúan ingatta a fejét: — Maguk nem ismerték egymást, de nagyon is tudtak agymásról. Az áldozat tisztelettel, mondhatnám azt is, hogy bizalommal viseltetett ön iránt. Az sincs kizárva, hogy még találkoztak is. Ekkor védőügyvédem iratot mutatott be, mely szerint védence minden idejét íróasztala mellett tölti, ritkán megy el hazulról. A védelem tanúi mindezt alátámasztották. A bíró felém nyújtott valamit, ami rendkívül ismerős volt. — Felismeri ezt? — kérdezte. — A magáé? Az enyém volt. — Tudja-e bizonyítani, hogy véletlenül, tévedésből vagy félreértésből került magához, másnak a kezéből, harmadik személy hibájából és így tovább? Nem tudtam bizonyítani. — Meg tudja-e cáfolni adott esetben az előre megfontolt szándékot, a szándékos elhatározást, az előre kitervelt elgondolást, ami ezekhez a rendkívül gyászos következményekhez vezetett? Nem tudtam megcáfolni. Ekkor felállt az ügyész: — Emlékszem, gyermekkoromban — kezdte, és ekkor mindenkinek felmelegedett a szíve körül, egy pillanatra még én is megfeledkeztem róla, hogy a vádlottak padján ülök —, emlékszem, gyermekkoromban sok könyvet olvastam, most már kevesebbet, mert nincs időm. A vádlott elbeszélését azonban elolvastam és egyet mondhatok: ha a könyvek, amelyeket gyermekkoromban olvastam, ilyenek lettek volna, mint ez az elbeszélés, sohasem lettem volna azzá, ami vagyok. Igen, igen. Akkor soha nem lettem volna ügyész. Ilyen ez a szóban forgó elbeszélés, bizonyI Most pedig néhány számítás. Bizonyos személyek gondatlanságából ezt az elbeszélést a folyóirat 735 840 példányszámában nyomtatták ki. Mondjuk, átlagban öten olvasnak egy-egy folyóiratot. Az olvasásra mindenki kb. tíz percet szán. Vagyis: 735 840 X 5 X 10- 36 millió 792 ezer perc. Ha a perceket évekké alakítjuk át, akkor végeredményben 70 év jön ki (36 792 000:60:24:365 /. Átlag egy emberélet. Ss ezt az életet ragadta el a vádlott, ami olyan elbeszélés olvasására fecsérlődőtt el, amely senkinek nem ad semmit... Hetven év! A vádlott kioltotta egy hetvenéves ember életét. Ekkor felállt a védőm. — Hetvenéves korban minden külső beavatkozás nélkül is meg lehet halni — kezdte, majd így folytatta: — Ha én is erre az álláspontra helyezkednék (amit nem enged meg védencem érdeke), úgy A. író, aki nem elbeszéléseket ír, hanem kisregényeket, egy munkájával tíz embert gyilkol meg, B. író pedig, aki regényeket ír, egyszerre százat. Akkor pedig őket is el kellene ítélni, mert az ő kezükben az irodalom valódi tömegpusztító fegyver. Védencem azonban nem regényeket s kisregényeket ír, hanem csupán elbeszéléseket — ha gyengéket is —, melyeknek hatósugara legfeljebb egy öreqember életkoráig terjed ... A bíró' kijelentette, hogy A. és B. vádlottak ügyében külön tárgyalást tűznek ki. — S elvégre az sem mindenkinek adatik meg. hogy kiváló műveket írjon — beszél tovább a védőm. — Egyes müvek csak azért kiválóak, mert kiválnak a nem kiváló művek tömegéből. Vagyis az irodalom alapja mégis a nem kiváló alkotás ... Az ügyész tiltakozott a „nem kiváló" kifejezés ellen és követelte, hogy a védő az „egyszerűen rossz" meghatározással helyettesítse. A bíró elfogadta az ügyész indítványát. Védőm nem jött ki a kerékvágásból, szakmai könnyedséggel helyettesítette egyik meghatározást a másikkal, és továbbfejlesztve ügyes okfejtését, kijelentette: a jó csakis a rossz alapján, a rossz pedig a jó alapján létezhet. Ezután én is szót kaptam. — Tisztelt bíróság! Tisztelt vádlók, tanúk és olvasók! Elismerem, hogy írtam egy elbeszélést. Egy nem túl jó elbeszélést ... Az ügyész tiltakozást jelentett be a „nem túl jó" meghatározás ellen és követelte, hogy az „egyszerűen rossz" meghatározással helyettesítsem. A bíróság helyt adott az ügyész tiltakozásának. — Tisztelt bírósácf. — folytattam. — írtam egy egyszerűen rossz elbeszélést, amelynek azonban — nekem úgy tetszett — foga volt a létezéshez. Ugyanis azt gondoltam, hogy az embereknek időnként ki kell kapcsolódniuk, hogy úgy mondjam, valamivel agyon kell ütniük az idejüket. Éppen ezért elbeszélésembe nem építettem be valami rendkívüli mély gondolatot, nem adtam neki különleges művészi formát sem. írtam egy mindennapos, közepes (az ügyész tiltakozó mozdulatot tett) ...egy egyszerűen rossz elbeszélést, amilyent százával írnak naponta. S csak azt akartam, hogy elolvassák — iqen akartam, ez volt az én előre megfontolt szándékom ... Tisztelt bíróság, tanúk és olvasók! Most azonban mindent beismerek. Most rádöbbentem, hogy az Irodalom nem azért van, hogy az emberek agyonüssék vele az időt, mert mikor az ember agyonüti az időt — az idő is agyonüti az embert... A bíróság ítélethozatalra vonult vissza. PETŐ MIKLÖS fordítása inni 'tillHIl!