Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-04 / 80 szám, péntek

FESZEKRAKOK — Ez lesz a falu legszebb utcája. Középütt betonút, kétoldalt járda, neonlámpák. A házak is szépek lesznek, ha el-, készülnek, de még arra egy kicsit várni kell. Hiába, sok itt a gyerek. Az üres telkeken, a sok építőanyaq között, a homokbuckákon, mindenütt nyüzsögnek. Nekik öröm a tavasz, nekünk meg nagy gond. Kezdhetjük újra az izzadást a téli kényszerpihenő után. A fecske is tavasszal kezdi rakni a fészkét. Az ember is olyan. Egyszer csak elkezdi, aztán, amíg bele nem költözhet, nincs percnyi nyugvása. Ezt írja meg. Mert irigyelni sokan irigyelnek, amikor az újba költözünk, de hoqy mennyit kell ezért még ma is izzadni, azt csak az isten, meg aki végigcsinálta, az tudja. Örülök, hogy megvan, de még egyszer nem kezdeném el. FRISS LEVEGŐN « -ír K. /,. MÉG FIATAL EMBER. MOST TAPOSSA A HUSZONHETEDIK TAVASZT, DE MÁR RÉGEN TÚL VAN A GONDTALAN FIATALSÁGON. SAJÁT TAPASZTALATA, HOGY AZ ÉLETBEN SEMMIT SEM ADNAK INGYEN. — Tavaly tavasszal kezdtünk hozzá. Apám lassan nyugdíjba megy, anyám is idős már, nemsokára nősülnöm kell. A mai lányok szeretik, ha szép háza vagy autója van a legénynek. Az okosabbja persze nem ezt tartja a legfontosabbnak, de igazuk van, ha ezen a téren is igényesek. Úgy gondoltuk, ha már egyszer bajlódunk vele, legyen elég két családnak. Fürdőszoba meg nagy pince is lesz a három szoba, konyha mellé. Az előszoba meg már szinte kötelező. Másképp a lakás nem elég modern. Nehezen hoztuk össze a pénzt rá, de végül mégiscsak meglesz. Apámnak volt egy régi házban valami jussa, a testvéreit kifizette, maga rendelkezett vele. A régi árából meg a kettőnk keresetéből, a család és a rokonság összefogásával már lehetett valamit kezdeni, fin lakatos vagyok a gyárban, apám meg funkcionárius lett öregségére. Az üzemi bizottság elnöke. Különben munkás volt egész életében, a szíjgyártó mesterséget űzte. A múlt tavasszal kezdtük ásni az alapokat, őszre már szeretnénk beköltözni. Addig azonban még felgyűrhetjük az ing ujját. Hiába, másképp nem megy. Hogy mennyiért adnám el? Nincs az a pénz a világon. Magunk építettük magunknak. Hiába vagyok fiatal, még egyszer nem szeretném végigcsinálni az egészet. Pedig megérte. « ťr B. J. A NEGYVENHEZ KÖZELEG. MEG SOHASEM LAKOTT A SAJÁTJÁBAN. — Már többször is felszólítottak, hogy a bakterházból ki kell költöznünk a villamosítás miatt. Alig várják, hogy kitegyük a lábunkat, lebontják az épületet. Én már csak a magaméba megyek. Ősszel leraktam az alapokat, most szedi a bagger a pincehelyéből a földet. Ez aztán a gyors munka! Én egy hétig is lapátolhattam volna, az meg egy-két óra alatt végez vele. Már anyagot is szereztem egy keveset. Pozsonyban hozzájutottam egy kis bontáshoz. A tégla még egészen jó állapotban van. Kibír még majd az én házamban is néhány évtizedet. Csak az építkezési engedélyt kapnám már meg. Igy nem jutok hivatalosan hozzá semmihez. A cserép negyven fillérrel drágább lett. Ez már az én zsebemre és négy gyermekem életszínvonalára megy. A tetőt magam akarom összehozni. Ez a szakmám, cserepező vagyok. Az volna a legjobb, ha elmehetne a bankba az ember, annyi pénzt vehetne ki, amennyi kell, aztán kézhez kapná a kulcsot. No, de sebaj! Talán majd a gyerekek már másképp fogják rakni a fészküket. Jó volna odaállni a bakterház elé a teherautóval, felrakni a szegénységet, és kezdeni egy új, szerencsésebb és tartalmasabb életet. Kertje, udvara, szomszédja volna az embernek, s a vonatok sem robognának el minden percben az ablak alatt. Már a kis fákat is előkészítettem a kiültetésre, de arra még egy kicsit várnom kell, addig még feltörik néhányszor a tenyerem. Még jó, hogy van ez a szabad szombat, meg vasárnap is dolgozhat az ember. Majd pihengetünk aztán, ha minden kész lesz. Csak az építkezési engedély jönne már meg. Ne kötnék meg ilyesmivel is a kezemet. Még egyszer nem kezdenék bele. De hát szerencsére csak egyszer kell építkeznie az életben az embernek. Legalábbis remélem. Mert hát én ilyen bizakodó vagyok. Ha vajúdva, kínok között is, de előre halad a világ, okosodik az ember. ir -D ZS. J. MÁR AZ Ül HÁZBAN LAKIK. IGAZ, MÉG NEM KÉSZÜLT EL EGÉSZEN, DE LAKNI MÁR LEHET BENNE. — Az ablakot tisztogatom, de csak az üveg meg a kilátás lesz szebb, mert a festés még hátra van. Mindenre nem telik az embernek egyszerre. Költöztünk, amint lehetett, mert nagyon szűkös helyen kellett meghúzódnunk a két gyerekkel. Olyan munkát kerestem, hogy minél többel segítsem a férjem keresetét. A fiam is betegeskedett, a Tátrába küldték gyógykezelésre. Az is mélyen belenyúlt a zsebünkbe. Nem tudom mennyibe körül egy ilyen ház felépítése. Nekünk már eddig is benne van vagy százezerben, pedig magunk is dolgoztunk, amennyit csak bírtunk. De mit meg nem tesz az ember a családjáért? A kapu, a kerítés, a külső vakolat, az ajtók és az ablakok festése még hátra van. Őszre azonban az is meglesz. Szeretnénk már minél előbb végére járni az egésznek. Nem azért született az ember, hogy örökös gürcölésben teljen, az élete. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök az eredménynek. A gondokat, a fáradságot elfelejti az ember, s legalább szép lakásunk lesz. Innen már nem szívesen költöznénk el. ťr * B. V. MÁR NÉGY ÉVE KÖLTÖZÖTT BE. LÁTSZATRA KÉSZEN IS VAN A LAKÁSBAN MINDEN, DE MÉG VÖDÖRBEN HORDJÁK A KÜTRÖL A VIZET. — Annak idején, azelőtt hat évvel, nem is gondoltunk pincére. Azt akartuk, hogy mihamarább készen legyen. Most már bánjuk, mert a pince nagyon kell. A csöveket ugyan beépítettük, de a bojlert nem tudjuk hová tenni. Idővel, ha majd kevesebb kell a négy gyerekre, a központi fűtést is szeretnénk bevezetni. Persze, a pinceásás is könnyebben menne, ha leszerelne már a katonagyerek. Eddig sem segíthetett, mert iskolába járt, most meg szolgál már második éve. Először a parkettát és a csatornát szeretnénk megcsinálni, hogy legalább a legfontosabb dolgok rendben legyenek. Annak örülök a legjobban, hogy végre egyedül lakhatunk. Azelőtt három család lakott egy házban. Se bent, se kint nem volt helye az embernek. Most három szobánk van. A nagyobb gyerekeknek már külön szoba kell. Hiába, igényesebbek, mint mi voltunk valaha. Nekünk már nem is sokat számít, hogyan van, lassan megöregszünk. Nem volna jó még egyszer elölről kezdeni. Nagyon sokat dolgoztunk. A férjem most is munkában van. Délben ment műszakra a bútorgyárba, én most jöttem haza. Ez a ház különben nekem a lakásnál jóval többet jelent. A szegénységben néha másoknál kevesebbnek éreztem magamat. A házzal együtt azonban felépült bennem is az önbecsülés. Nem valami büszkeségre gondolok, csak olyasmire, hogy mi is képesek vagyunk arra, amire mások. Azt hiszem, ért engem. -k A M. G.: — Ez az egész építkezés a férjein ötlete volt. Már akkor emlegette, hogy jó volna építeni egy kis házat, mikor még nem is voltunk együtt. Aztán hozzájutottunk egy kis téglához. Nemsokára sikerült házhelyet is szerezni. Akkor, persze, még nem gondoltuk, hogy ilyen nehéz lesz. A blokkokat is magunk készítettük salakból és mészporból. Egy kevés cementet is tettünk bele, hogy tartósabb legyen. Az első évben leraktuk az alapokat, tavalv nyáron a szünidő alatt felhúzta a férjem a falakat, s talán ez a tavasz is hoz valami újat. Szeretnénk legalább tető alá hozni a házat. Még szerencse, hogy a szülőktől kaptunk ittott egv kis segítséget. Ilyen nehezen ebbon az utcában talán még nem építkezett senki Hiába, egy fizetésből éltünk éveken át, s ahhoz még a két kis apróságról is gondoskodni kell. Az ilyen élet próbára teszi az ember erejét, akaratát. Ha kértünk volna, biztosan kapunk lakást, de a családi ház kis kerttel, mégis más. Itt jobban élheti az ember a maga életét. Nem is a szokásos konyhakertre gondolunk, inkább afféle pihenőhelyre, ahol felfrissülhetnénk a szellemi munka után. Ha tudtuk volna előre, milyen nehéz lesz, talán nem is kezdtünk volna hozzá. Sok gonddal, kiadással jár. A férjem nagyon szereti a gyerekeket, mindent vállal értük. M. K. TANÁR, A FÉRJ IS KÖZBESZOL: — A feleségem helyesen látja a dolgokat, de valamiben más a véleményem. Én még most is azt mondom, újra tudnám kezdeni az egészet. Mindenáron fel akarom építeni a családom kis otthonát. Nekem ez a munka — bár valóban nagyon nehéz — lényegében pihenés és kikapcsolódás. Mondhatnám, hasznos szórakozás. Más az, ha az ember saját verejtékét is a falakba építi. Igy jobban a szívéhez nő a ház, s megtanulja becsülni a fizikai munkát. Igaz ugyan, hogy „nem szokta a cigány a szántást". A lalicska eleinte nagyon hangosan nyikorgott, siránkozott. A lapát sem simult a tenyeremhez. íme a tanúbizonyság, csupa kéreg. Én ebben a munkában nemcsak fizikailag, hanem szellemben is megerősödtem. Nagy dolog ám az alkotás. Azért ember az ember, hogy valóra tudja váltani az akaratát. Ebben a házban én minden téglát ismerek. A gerendákat is egyedül raktam a falakra. A tetőt is egyedül fogom megcsinálni. Ez a kis fészek a szó legszorosabb értelmében a családom és az én művem lesz. Nem a birtoklás vágya vezet. Tudom, hogy vannak rajtam kívül éppen elegen olyanok, akik az állam istápolására szorulnak. Én ezzel a kis házzal szeretném beleépíteni az ország nagy művébe a magam tégláját. De ez már inkább öntudat és meggyőződés dolga. •h (r LÁTTAM VEREJTÉKEZNI AZ EMBERT. HOMLOKA NEDVESEN CSILLOGOTT A TAVASZI FÉNYBEN, DE TETTE, AMIT TENNIE KELL, HOGY FENNMARADJON AZ ÉLET, HOGY BÉKE ÉS MÉLTÓSÁG KÖLTÖZZÖN A KICSI, EMBERLAKTA FÉSZKEKBE. SZENK SÁNDOR ITT A DUNA-PARTON még a havas esőt is másként látja az ember. És általában, mindent máshogy érzékelünk, mint a városban. Az eget, a földet, a fákat — egyszóval mindent. Nyársik Lajos erdész, a bakai erdészet faiskolájának a „professzora". 0 is más, mint a tucatember ... Már csak azért is, hogy évtizedek óta itt él családjával az erdő közepén. — Nem únja még? — Én a falut unnám. A városról nem is beszélve ... — Mégis, gyerekei vannak. Iskolába kell járniuk. Az a hét kilométer — nem semmiség. — Két fia van. És iskolába járnak. Mi az, hogy iskolába?! Már háromévesen bejártak az óvodába. Ha esett, ha havazott, bejártak. — Nem féltette őket? És a fiúk nem féltek? — Ha féltek, magukkal vitték a Hányt. Ha nagy volt a hó, befogták a szánkóba. A fiúk is örültek, meg a kutya is örült a játéknak. Igy él az erdész. Szép nagy csend van körülötte. Ilyenkor tavasszal az égboltot kémleli és „neveltjeit", a facsemetéket nézegeti nap nap után. Tavaly ősszel 118 ezer darabot „teleltetett át". Az idén ebből kerek száz hektár erdő lesz. Gyertyaegyenes nyárfa valamennyi. Húsz-huszonöt év múlva egytől-egyig fűrész alá kerülhetnek. Sok ezer köbméter nyersanyagot kap majd az ipar. Persze, addig még sok víz lefolyik a punán. És ha nem vigyáz az erdész, a Duna vize a frissen kivágott fát is magával viheti. Emlékszem, 1905-ben is ladikon mentették a fát. A bakai erdészek — meg a többi Duna menti erdész — akkor sokszor nyolcórás műszakban dolgoztak. Egészen addig, amíg az utolsó szálfát is a partra nem szállították. Azután megkezdték a szigeteken szorult vadállomány mentését. Nyulakat, riadt szemű őzgidákat hoztak ki az árból. Az erdésznek még a parasztembernél is türelmesebbnek kell lennie. Az ő munkájának a gyümölcse — sok év múlva érik be. A gyümölcsöt esetleg csak az utána következő nemzedék szedi le. Van olyan fa, amelyik csak ötven-hatvan év múlva kerülhet fejsze alá. — A nyárfa gyorsan növő fajta — mondotta az erdész. A bükknél és a tölgynél kétszerte gyorsabban nő. És mi itt, a Duna árterületén zömében nyárfát ültetünk. Nemesített nyárfát, amiből sok minden készíthető. Bútor, cellulóz, papír ... Erről jutott eszembe a párkányi cellulózgyár. Vajon igényli-e a Duna menti nyárfát? Egyelőre — sajnos — még nem igényli. Kár, hogy az I. szakasz tervezői még nem számoltak ezzel a nyersanyaggal. Talán majd a későbbiek folyamán ... Azzal a közgazdaságtanban járatlan emberek is tisztában vannak, hogy az itteni faanyag felhasználása gazdaságos lenne. Ha másért nem, azért, hogy a párkányi cellulózgyár is a Duna-parton van, és a nyárfa is a víz partján terem. Tehát a szállítást a víz elvégezné. Csak tudná a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Pillanatnyilag még úgy fest a dolog, hogy nem tudja. Nemcsak amiatt, hogy a nyárfát nem a Duna hátán szállítják, hanem azért is, hogy azt — jelentős mennyiségben — feldolgozatlanul külföldre exportálják. Egyesek úgy érvelnek, hogy ez kifizetődő gazdálkodás. Első számú érvük, hogy: a faanyagért kemény valutával fizetnek. Dollárral, márkával, frankkal... Egyszerű eljárás, egyszerű magyarázat. Sőt, leegyszerűsített magyarázat — féligazság. Mert igaz, hogy szükségünk van a dollárra meg a márkára, de nekünk még több kemény valutára lenne szükségünk. A több valutaszerzés lehetőséget azonban elszalaszt juk. Húsz-huszonöt-negyven évet várunk arra, hogy beérjen a „gyümölcs", aztán azt a .lehetségesnél olcsóbban eladjuk. — Ha miniszter lenne, mit tenne? — kérdeztem az erdésztől? — Már mondtam, hogy együttműködnénk a párkányi gyárral. De más lehetőség is volna. Mondjuk egy bútorgyár. Mostanában világszerte divatba jött a puhafa bútor. A gyertyaegyenes nyárfából szép bútort lehetne készíteni... Ehhez — persze — szükségszerűen fel kellene újítani azt a régi elvet, hogy az erdő képéhez a fűrésztelep is hozzátartozik. És a fűrésztelep mellett már a bútorgyár is életképes lenne. Miért szögezzem itt le talán ezredszer, hogy a bútor hiánycikk? A gondolatsor végére értünk. Egy bútorgyár felépítése arra is feleletet adna, miként lehetne az országban termelt faanyagért több dollárt, több frankot és más kemény valutát szerezni. Persze, ez azért nem olyan egyszerű dolog, hiszen egy bútorgyár felépítése, berendezéseinek a megvásárlása sokba kerül. Vajon az Erdőgazdálkodási Minisztériumnak lenne-e erre elég pénze? — Nincs elég pénzünk — mondotta a minap a miniszter, amikor egy sajtókonferencián a dolog iránt érdeklődtünk. Aztán lemondóan még hozzátette: — Különben is, a bútorgyártás az Iparügyi Minisztériumra tartozik ... Olyan lemondással állapította ezt meg a miniszter, hogy szavaiból az „úgysem lehet a dolgon segíteni" csengett ki. Mit csinálhatunk? Ilyen a csehszlovák gazdaság struktúrája. Reszortokra van osztva ... Sajnos, reszortokra van osztva, és ez is egyik oka annak, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal". Deák Ferenc egyszer azt mondta: „Ha rájövünk, hogy a mellényünket rosszul gomboltuk be, gomboljuk ki és gomboljuk be újra ..." Igen, gomboljuk be újra, de ezúttal jól gomboljuk be! Ha már egyszer közgazdasági gondolkodásmódról beszélünk és a gazdaságirányítás új rendszeréről, vajon nem lehetne-e megszüntetni az egyes reszortok közötti túlságosan mély ceruzákat? Vajon nincs rá mód, hogy adott esetben egy-egy erdőgazdaság — vagy több erdőgazdaság fűrésztelepet építtessen? És miért nincs rá mód, hogy az Erdőgazdálkodási Minisztérium, esetleg az Iparügyi Minisztériummal konkurrálva egy bútorgyárat építsen? Az erdész is felteszi ezeket a kérdéseket naponta. Felteszi akkor, amikor az erdőgazdálkodási dolgozók anyagi diszkriminációjára gondol, amikor azon tűnődik, hogy az erdészek, a favágók miért kapnak az országos átlagnál jóval kisebb fizetést. Egyelőre — sajnos — még csak a kérdésfeltevésnél tartunk. Ki tudja, választ mikor kapunk rá? A riport egy különös ember életmódja ismertetésével kezdődött. Erről a különös emberről — az erdészről — szinte lírai és derűlátó hangnemben lehet Írni. És líraí tónusban írhattam volna az erdő szépségéről meg arról, hogy az erdész fiai is hogyan szeretik a természetet. Arról azonban, hogy az erdész munkájának húsz-huszonöt-ötven év alatt beérő „gyümölcsét" hogyan értékesítjük, már lehetetlen optimista hangnemben írni. Ez már — hogy mai szóhasználattal éljek — rideg realitás. VAJON lesz-e hozzá erőnk, hogy ezt az aránytalanságot megváltoztassuk ? TÓTH MIHÁLY