Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-29 / 100. szám, kedd

A z ország egy távoli, de azért jelentős zugában éppúgy váltakoztak az évszakok, esett az eső, júji a szél, és sütött a nap, mint másutt; ebből a szempontból egy csöppet sem különbözött ez a földdarabka a fővárostól, épp ezért különös és félelmetes, hogy miért született meg ei az ötlet. Ugyanis e körülmények figyelembevéte- STAWOMIR lével meteorológiai állomást létesítettek itt; akkorka volt csak. mint egy négyszögletű kertecske, körülötte fehér kerítés, közepén műszeres szekrény, magas, vékony lábakon. Mellette lakott az állomás vezetője, akinek a hidrográfok és aerométerek gondozásán kívül az volt a feladata, hogy jelentéseket küldjön a felettes haóságoknak az időjárás pontos leírásával, — hogy a hatóság ne jöjjön zavarba, ha az időjárás felől kérdik: csupán egy pillantást vet az íróasztalra, s máris tudja, mit kell mondania. A vezető lelkiismeretes ember volt. Szép, nagy olvasható betűkkel írta a jelentést, s mindig arról, ami volt: ha esett az eső, nem nyugodott, míg le nem írta az esőt minden szempontból: hogy mikor esett, mennyi és meddig . . . Hat a napsütött, ugyancsak. Nem tett különbséget. Tudta, hogy az állam nehéz munkával szerzi meg neki a betevő falatját, így hát végezte a dolgát odaadón. Munkája volt mindig, mert hisz mindig volt valamilyen idő a megfigyelésére bízott területen. A nyár derekán gyakoribbak lettek a záporos, zivataros napok. Leírta őket részletesen, az igazsághoz híven, s elküldte jelentéseit a központba. A viharos időjárás csak tartott tovább. Egyik nap átutazóban beköszöntött hozzá egy öreg meteorológus. Megnézegette házigazdája munkáját, s elmenőben megjegyezte: — Tudja-e, kartársam, hogy a jelentései szomorúbbak a kelleténél? — Hogyhogy? — csodálkozott a vezető. — Hiszen kartársam is látja, hogy szakad az eső! — No igen, hogyne, de hisz ezt mindenki tudja. Csakhogy, ugye érti, kellő öntudattal kell ezekhez a dolgokhoz közelíteni. Tudományosan. Nem, nem, nekem semmi közöm hozzá, én csak úgy, jóindulatból, barátilag mondtam. Az öreg meteorológus felhúzta kalocsnlfát, s fejcsóválva elutazott. A fiatal ott maradt, s tovább írta jelentéseit. Aggodalmasan pillantott az égre, de csak írt tovább. E

gyszer váratlanul behívatták felettes hatóságához. Nem a legfelsőbbhöz, az igaz, de mégiscsak a hatósághoz. Fogta az esernyőjét és elutazott. A hatóság egy szép házban fogadta. Az első kopogott a tetőn. — Azért hívattuk be — mondta a hatóság —, mert csodálkozunk jelentéseinek egyoldalúságán. Egy idő óta pesszimista hangulatot tükröznek, fön az aratás, s másról se ír, csak az esőről. Tisztában van a munkájával járó felelősséggel? — De hiszen esik... — mentegetőzött a behívott. — Ne akarjon kibúvót keresni — ráncolta homlokát a hatóság, s öklével az asztalra ütött, melyen egy köteg papír hevert. — Itt van az utóbbi időben beküldött valamennyi jelentése, ezek tények, kéreml Szorgalmas dolgozó, csak nincs politikai öntudata. Nem tűrhetjük az ilyen defetizmust! A meteorológus — kilépve a hatóságtól — becsukta az ernyőjét, s úgy ment haza, mintha mi sem történt volna. De hiába volt a jóakarat, rettentően megázott, náthás lett, s ágynak esett. Ám nem engedte magához férkőzni a gondolatot, hogy az eső az oka. S nagyon megörült, mikor másnapra kitisztult egy kicsit az Idő. Nyomban megírta « jelentést: „Az eső teljesen elállt, bár igazában nem is esett soha kij lönösképpen. Csak épp hogy néhány csepp, itt-ott. . . Most viszont milyen ragyogó napsütés van!" Csakugyan. A nap ragyogóan sütött, forróság volt, gőzölgött a föld. Az állomás vezetője dúdolva sürgölődött a dolgai kő MROŽEK: Egy honpolgár útja rül. Délután lassan felhők vonultak az égre, így hát behúzódott a tető alá. Tán még kint is maradt volna a szabad ég alatt, de félt az influenzától. Közeledett a jelentéstétel órája. Forgolódott a székén, úgy irta: „A nap, ahogy az már a rtov nál szokás — már Koperník bebizonyította, hogy csak látszatra nyugszik le, mert valója ban mindig süt, s csupán ..." Mikor idáig jutott, hirtelen nehéz lett a lelke. S mikor lecsapott az első villám, lerázta magáról az opportunizmust, s leírta egyszerűen: „17 óra — vihar, villám és mennydörgés". Másnap megint dörgött az ég. Beírta a jelentésbe. Harmadnap nem dörgött, de jég esett. Beírta. Különös nyugalmat, szinte elégedettséget érzett. Csupán akkor szontyolo dott el, mikor a postás idézési hozott. Ezúttal a központi hatóság hivatta. M

ire visszatért állomáshelyére, szívében nem volt semmiféle kétely. Vagy egy tucat jelentést írt sorjában a szép, verőfényes időről. Időn ként dialektikus jelentéseket fogalmazott. Például: „Hellyelközei fuó záporok, melyek némi kis áradást okoznak. Ám ennek ellenére semmi sem törheti meg utászaink és mentőosztagaink harci készségét." Azután megint csak a napsütésről szóltak a jelentések. Némelyik még versben is volt szedve. Csak két hónap múltán került ki megint olyan jelentés a tolla alól, mely megfontolásra késztette a hatóságokat, így hangzott: „Beütött a menydörgős ménkű." S alatta, már ceruzával, szemmel látható sietséggel, ez az utóirat: „De az a poronty, akit most szült egy falusi özvegy, jól van, pedig már mindenki azt hitte, hogy kinyiffan." A vizsgálat kiderítette, hogy ezt a jelentést részegen írta: eladta az aerométert és a hidrográfot feketén, s az árából leitta magát a sárga földig. A jelentés második részét már a postán firkantotta az utolsó pillanatban. C többé már soha semmi & nem zavarta a szép verőfényes időt azon a környéken. A vezetőt végül a villám sújtotta agyon, egy vihar alkalmával, mikor körbejárta a földeket a lourdes-i csodás csengővel, hogy szétoszlassa a fellegeket. Mert alapjában véve mégiscsak becsületes ember volt. Fordította: KERÉNYI MÁRIA A mérték szerinti szabóság alkonya ?... AMIKOR egy szabót rnegkéideztem, hogy minőségileg hány osztályba sorolják a műhelyeket, azt felelte, hogy kettőbe. — Szóval első és második osztályba? — Nem, első osztályba és egy kiváló, osztályon felülibe. Akárcsak a vajat, úgy osztályozzák, gondoltam magamban. És köztudomású, hogy a vaj ettől nem lesz jobb minőségű, és valószínű, a szabóság sem. De persze egy szót sem szóltam. A szabók igen érzékeny emberek. Ök mondhatnak a szakmájukra minden rosszat, de ha egy idegen a szabóságra valami nemtetsző célzást tesz, akkor nem állnak vele szóba. Ezért óvatosan hallgattam. Nem is kellett kérdéseket feltennem, szidta a hivatalokat és a szabók vezetőségét,, hogy olyan súlyos helyzetbe hozták a mérték szerinti szabóságot, hogy azt egykönnyen nem fogja kiheverni. Az a helyzet, hogy a vezetőség nem harcolt kellőképpen az utánpótlásért, nem gondoskodott arról, hogy az idős szabók átadják tudásukat a fiatal, növekvő generációnak. A vezetőség erre ugyan azt válaszolhatja, hogy a munkahivatal nem engedélyezte a fiútanoncok felvételét, másrészt a fiatalok nem akartak szabónak menni, inkább más pályát választottak. Viszont én jól emlékszem arra, hogy évekkel ezelőtt, amikor riportúton jártam, nagyon sok városban panaszkodtak, hogy a kilencéves iskola növendékeit, akik nem akarnak tovább tanulni, nehezen tudják elhelyezni. Ennek ellenére a szabóműhelybe nem jelentkeztek. Mindebből — már mint a szabómesterség elhanyagolásából — furcsa dolgok alakultak ki. Ha az ember bemegy egy szabóboltba, hogy méretre ruhát csináltasson, akkor azt a választ kapja, hogy a ruha négy-öt hónap múlva készül el, hamarább nem. Hiába dolgoznak a szabók látástól-vakulásiy, a megrendeléseknek nem tudnak eleget tenni. Én személyesen ismerek egy szabót, akinek nincsen szabad szombatja, este hétig-nyolcig dolgozik. De mindez kevés, mert a szakmában kevés a szakember. Tavaly például több mint ötven szabó ment nyugdíjba, s fiataioK alig jöttek a helyükre. Ha az ember bekukkant Ilyen szabóműhelybe, alig lát a varrógépnél vagy a varróasztalnál fiatal férfit. Többnyire idősebbek varrják a zakót meg a nadrágot. Itt, ebben a szakmában nem állnak a fiatalok lesben, hogy az idősebbek helyére kerülhessenek. Ellenkezőleg, itt a műhelyben arra kérik a hatvanesztendős munkában megőszült szabókat, hogy ne menjenek nyugdíjba, maradjanak a helyükön, és dolgozzanak, mert nincs, aki helyettük kezébe vegye a tűt. Hangsúlyozni kell, hogy a fazon nem olcsó, 700-tól 900 koronáig terjedő összegbe kerül egy ruha megvarratása, attól függ, hogy első osztályú, vagy osztályon felöli műhelyben csinálják. A két műhely csak abban egyforma, hogy négy-öt hónap várakozási időt kér. Ha az ember meggondolja, hogy Pozsony lakossága a felszabadulás óta növekedett, viszont a szabóság nemcsak, PIHENÉS Tóthpál Gyula felvétele hogy nem gyarapodott, hanem összezsugorodott, akkor világossá válik előtte a mértékes szabóság súlyos problémája. • PONTOS ADATOKAT a város lakosságának növekedéséről és a szabómesterség zsugorodásáról Posvancz Ferenc szabómestertől kaptam, aki egykor Pozsony legjobb és legdrágább férfiszabói közé tartozott, ö mondja: — A második világháború előtt, a régi Pozsonyban a szabószakmában kilencszáznyolcvankét iparjogosítványt adtak ki. Ezek az iparral rendelkező szabók számításom szerint legalább négyezer szabósegédet és ötszáz inast alkalmaztak. Ez összesen ötezer szabót és néhány száz szabótanoncot jelentett. Tehát, az akkor nyolcvanezer lakosú Pozsonyt ennyi szabó szolgálta kl. Ma több mint negyedmillióra növekedett a város lakossága, és csak kétezer szabóval rendelkezik. Világos tehát, hogy ezek a szabók, akik már nem tartoznak a fiatal generációhoz, a lakosság Igényeinek nem tudnak eleget tenni. Posvaticz a legsúlyosabb bajt abban látja, hogy nincs utánpótlás. Azt mondja, hogy a közel két évtized alatt, amióta a szabók részben szövetkezetben tömörültek, mindössze három fiút vettek fel tanoncnak. E három közül az egyik két mankóval járt. Nyilvánvaló, hogy ez a gyerek nem felelt meg a szabószakmában, hiszen a vasalásnál nehéz vasakat kell emelni. De a helyzet akkoriban az volt, a munkahivatal nem engedélyezte, hogy a fiúk a szabószakmára jelentkezzenek. Csak lányokat vehetett fel a szabószövetkezet. Nos, Posvancz elvtárs — aki akkoriban be volt osztva a tanoncfelvételnél — azt állítja, hogy a lányoknál is a felvétel ahhoz a feltételhez volt kötve, hogy három tantárgyból: rajzból, számtanból és nyelvtanból ne legyen négyese. Nyolcvan lány között válogatott, de — amint mondja — egyet sem talált, aki ennek a feltételnek megfelelt volna. Bizarrnak tű nik mindez, de bizarr az is, hogy a felvételt a nyelvtantudáshoz kötötték, holott jól Ismert egy szabót, aki zseniális volt a szakmájában, de akár a magyar, akár a szlovák nyelvtanból, igen gyenge volt. Ezek a lányok lényegében nem is akartak a szabószakmában elhelyezkedni, csak a szülők akarták, mert másutt nem találtak számukra helyet. Ennek aztán az volt a következménye, hogy a szövetkezet e két évtized alatt kb. 200 lányt tanított ki, de sokat mond, ha azt állítja, hogy ezek közül 10 lány zakót vagy férfinadrágot varr. A többiek a javítóműhelyekbe kerültek, ahol régi ruhákat javítanak, vagy alakítanak, vagy átmentek a női szabóságba. Sokan közülük teljesen elhagyták a szakmát, és elmentek kalauznak, trolibuszvezetőnek, esetleg vendéglőbe szegődtek el. Szóval mindent szívesebben vállaltak, mint a szabóságot, és ezt nyilván azért, mert kezdettől nem nagyon vonzódtak a tűhöz meg a cérnához. POSVANCZOT — noha máinyugdíjas szabó — Igen boszszantja a mértékes szabóság mostoha helyzete. Elmondja, hogy 1954—55-ben az iparügyi megbízotti hivatalban tárgyalt egy elvtárssal, aki úgy nyilatkozott, hogy a mérték szerinti szabóságnak nincs jövője. Az, aki ezt a nyilatkozatot tette, annak igen jól szabott, mértékre készült ruhája volt. Szóval látni lehetett rajta, hogy ad a külsejére és szereti a szép ruhát. Posvancz ezt meg is mondta neki, de a hivatalnok fölényesen mosolygott. Azt válaszolta, hogy idővel a konfekció oda fejlődik, hogy versenyképes lesz a mérték szerinti szabósággal. — Soha — válaszolta erre Posvancz sértődötten és persze, nem tudtak a tanonckérdésben megegyezni. Igy tették tönkre hivatalosan, előre megfontolt szándékkal a mérték szerinti szabóságot. És Ismétlem, a vezetőség sem harcolt meggyőző érvekkel. Az ember ezen csak elámul, mert már évek hosszú során át vajúdik ez a jobb sorsra érdemes szakma. Két évvel ezelőtt végre engedélyezték a fiúk felvételét csak azért, mert nem tudták őket másutt elhelyezni. És Posvancz örömmel közli velem, hogy nyolc fiú tanulja már a szabószakmát. A szövetkezet 30 ipari tanulót vehet fel évente... Az a nézete, hogy semmi más nem segít a mértékes szabóság feltámasztásán, mint egy internátus. Vidékről számos fiút lehetne a városba hozni, aki ezt a szakmát szívesen elsajátítaná. Ez volna az igazi segítség. Posvancz Ferenc egyébként azt állítja, hivatalos részről annyira elhanyagolják a mértékes szabóságot, hogy a konfekciós üzemeket jobb vászonnal, hozzávalóval látják el. A szövetkezetnek igen sok gondja van a megfelelő hozzávaló beszerzésével. Sokszor nem kapni gombot, selymet, de leggyakrabban bélést. Pedig szép szakma a mérték szerinti szabóság. Sokan szeretik a szép vonalú, testhez álló ruhát, még azok is, akik kisujjukat sem hajlandók megmozgatni e szép, hasznos szakma feltámadásáért. Ezért kell 4—5 hónapig várni egy ruha megvarrásáia. Hogy felületességgel ne vádoljanak, elmentem a Duna utca 78. számú házba, ahol a férfi- és női szabóság tanoncai tanulják a szakmát. Ezek az ipari tanulók felváltva egy hétig az iskolában tanulnak, egy hétig pedig a műhelyben a szabóságot gyakorolják. A tanoncok négy szobában vannak elhelyezve, egy-egy szobában körülbelül 8—10-en összezsúfolva dolgoznak, távolról sem megfelelő körülmények között. KOVÄCS GYÖRGY, a mester — aki a férfiszabóság tanoncaival foglalkozik — megnyugtatásképp közli velem, hogy a Bajkai utcán most fejezik be a szabószövetkezet ötemeletes épületét, s rövidesen ott összpontosítják az ipari tanulókat. Ugyancsak tőle tudom, hogy a szövetkezeti férfiszabóságnak 32 tanonca van, ebből 8 fiú, a többi lény. Ez a szám természetesen elenyészően kevés. Kovács mester is kevésnek tartja a 32 tanoncot, de hangsúlyozza, hogy a tanoncműhely összpontosítása után ez a szám biztosan növekedni fog. Ha ez a szám megháromszorozódnék, akkor sem biztosítaná az utánpótlást. Az a nézetem, ideje, hogy a szövetkezet a tanoncok felvételével kapcsolatban egy kis propagandával dolgozzon. Volt alkalmam elbeszélgetni két ipari tanulóval, egy tánynyal és egy fiúval. Alojz Bobtik 16 esztendős, jóképű, elsőéves tanonc. Arra a kérdésre, hogyan jutott eszébe, hogy szabónak menjen, azt válaszolja, szívbaja miatt választotta ezt a könnyű szakmát. Szeptember óta tanonc, de már tud nadrágot varrni, legközelebb nekifog a mellény, majd a zakó készítésének. Két és fél év múlva felszabadul és szép keresethez jut. Egy férfiszabó átlagkeresete 1800— 2000 korona között mozog. Godány Mária, ugyancsak elsőéves tanonc. Csendes, komoly tekintetű, 17 éves lányka. ö ls szeptember óta dolgozik itt. A mester szerint a tanoncok legjobbika. Mária a kilencéves iskolát kitüntetéssel végezte, de tüdőgyulladás miatt, az orvos tanácsára hagyta ott az iskolát és ment szabótanoncnak. Szereti ezt a szakmát, ö már nemcsak nadrágot, hanem saját magának ruhát is varr. Ez a tehetséges kislány azonban naponta két órát tölt autóbuszon, amíg Gelléről ide, majd délután visszautazik. Reggel négykor kel. De mindez nem fárasztja — mosolyog a kislány — mert szersti a szakmáját. Mosolya ellenére, mégis Posvancz Ferenc kijelentésére kell gondolnom, hogy az igazi utánpótlás feltételeit csak egy internátus teremthetné meg. SZABÓ BÉLA