Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-27 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

CSAK EGYSZER ÚJ-ZÉLANDI (Folytatás a 11. oldalról) következő szavai hideg zuhanyként hatottak: — Nem engedtem el. Még csak az kellene, hogy amint megjön, máris elfusson. Ráér a reggeli busszal elmenni. Máskor három-négy napra jött, most meg alig tudtam rávenni, hogy reggelig maradjon — panaszkodott az öregasszony. Nem vitás, hogy nem miattam maradt itt. állapítottam meg beletörődve. Véget ért tehát egy szép ábránd, gondoltam, s magamra húztam a paplant, hogy mihamarabb elaludjak. Hogy mihamarabb elfelejtsek mindent. Vagy azért, hogy álmomban folytatódjék mindaz, ami tulajdonképpen el sem kezdődött. De nem jött álom a szememre. Ráadásul sem Anna néni, sem pedtg Vallka nem aludt még. Kivált az öregaszszony fecsegett sokat. Beszámolt unokájának a falu minden eseményéről: ki ment férjhez és kihez, ki halt meg, kivel mi történt. Valikát érdekelték is szülőfaluja hírei. — Magával ls ilyen soká elbeszélget nagymami? — kérdezte. — Igen, olykor órák hosszat hallgatom történeteit — válaszoltam. — Különösen azt szeretem ha a régi időkről beszél. — Én is nagyon szeretem hallgatni nagymami meséit — mondta Valika — Kislánykoromban igen gyakran eljártam ide. Szünidőmet még gimnazista koromban is itt töltöttem. Talán azért is, mert Komáromot sohasem szerettem meg, noha a szüleim már nyolc éve ott laknak. — Es Gottwaldovot már megszokta? — kérdeztem. — Az első naptól kezdve otthon érzem ott magam — mondta kissé elgondolkodva. — Pedig teljesen más város, mint amilyet valaha is ismertem. Csupa park, csupa toronyház és villa... De hiszen biztosan járt már ott. — Hogyne — bizonygattam. Aztán közösen idéztük fel a távoli város egyes épületeit, tereit, parkjait. Es szórakozóhelyeit is. — Egyszer nagyon jól éreztem magam a Moszkva Szállóban — ismertem be diszkréten. — Ö, a Moszkvába nagyon sokat járunk! — oldódott fel a nyelve s emlékezete egyaránt. — A vőlegényemmel is ott ismerkedtem meg — mondta egészen bizalmasan. — Képzelje, aznap a világért sem akartam a Moszkvába menni, de a barátnőm örök-haraggal fenyegetett, ha nem oda megyünk. így kénytelen voltam rá hallgatni. Es mi lett a vége? Megismertem a vőlegényemet. Hiába, a véletlen útjából nem lehet kitérni — szegezte le pölcsen. — En ls ezt vallom — bizonyítottam kissé megbátorodva. — Már az is egy érdekes véletlen, hogy mi, két, egymástól távol élő ember, így kitárulkozhatunk egymásnak. És hogy ma itt alszunk. Ebben a szobában. Hát gondolta volna valaha is, hogy ezen az éjszakán pont velem hál egy fedél alatt? Szavaim türelmesen végighallgatta. de nem szólt semmit. — En bizony sohasem hittem volna — törtem meg a hirtelen beállt csendet. Aztán újból fülsiketítő csend támadt. Szerettem volna tudni, miért. Talán kétértelmű célzásnak vette szavaim, s megsértődött? Vagy azért hallgat, hogy folytassam? Hogy tovább szőjem a képzelet fonalát? — Ugye, már álmos? —• kérdeztem, hogy legalább a hangjából következtethessek valamire. — Egyáltalán nem vagyok álmos — válaszolta harag és sértődöttség nélkül. — Miért, talán maga igen? — jólestek ezek a szavak, bár tulajdonképpen semmi különös vigaszt nem jelentettek. De legalább megnyugodtam, hogy nem sértettem meg őt. — Akkor beszélgethetünk to vább? — Amíg csak el nem alszunk — tréfált Valika. — Akár csehül is? — kérdeztem nevetve. — Miért ne? — válaszolta csehül. — Ö, micsoda tökéletes a kiejtése! — mondtam jókedvűen. Természetesen én is csehül. — jó éjszakát. Aludjunk, mert a mérnök úr korán kel — szólalt meg újfent Anna néni. Nyilván azért, mert bántotta, hogy a cseh nyelvű társalgás megakadályozza számára szavaink megértését. Elhallgattunk. Anna néni hamar elaludt, de nekünk nem jött álom a szemünkre ... A konyhából behallatszott a falióra ketyegése. Az éjfélt már régen elütötte. Arra gondoltam, hogy minden tovatűnő perccel rövidebb ez az éjszaka. Ez a különös éjszaka, melyet egy lánnyal töltök el, akit csak egyszer láttam, de úgy érzem, sohasem felejtem el. Vajon ő mit gondol? — kérdeztem magamtól. Vagy talán már régen alszik, s álmában a vőlegényét öleli? Égtem a vágytól, hogy megint megérinthessem a kezét. Hogy átkarolhassam. Hogy csókoljam teljes lényemből. Nem, nem űzhet csúfot belőlem ez az éjszaka! Nem jöhet el a reggel, amíg magamhoz nem szoríthatom Valikát! — esküdtem az életemre. Már nemcsak a falióra ketyegése jelezte az idő múlását, hanem hangos szívverésem, Valika lélegzése, elfojtott sóhajaim ... minden ... Nem várhatok tovább! Egyetlen percet sem várhatok! — győztem le félelmem s szégyenem szülte gátlásaim. — Valika! — suttogtam, mintha máris ölelném. Nem válaszolt. Nem, ez nem lehet igaz! — futott át agyamon. Talán nem hallotta. Talán elszundított — igyekeztem magamnak megmagyarázni a váratlan helyzetet. — Valika! — szóltam újból, kissé hangosabban és még kevésbé leplezve érzelmeim. Es megint lélegzetvisszafojtva vártam. — Tessék — mondta Valika meglepődve, de hangjából jól kivehettem, hogy nem aludt még. Most, mostI Most nem torpanhatok meg! Most nem lehetek gyáva! — biztattam magam. De mégis csak ennyit tudtam mondani: — Valika! — Tessék! — ismételte meg nyugodtan. — Gyere ide! — mondtam minden gátlástól megszabadulva. Nem törődve azzal, hogy azonnal nekem rohan, vagy lármát csap, felkelti nagyanyját s tüstént kidobat. Nem tudom, mennyi idő múlva válaszolt, hiszen örökkévalóságnak tűnt ez az Idő. — Mit képzel? — szólt végül mélyen megbotránkozva. — Valika, még egy percet sem aludtam! — sóhajtottam. — Szüntelenül rád gondolok ... Gyere, mert elégek! — Mondtam, hogy menyaszszony vagyok — igyekezett csillapítani. — Beléd szerettem! — vágtam a szavába. — Gyere, mert mindjárt reggel lesz! Gyere, kedves, gyere már! — borult el a hangom a vágytól. De nemcsak a vágytól, hanem a megmondhatatlan boldogságtól is, mert most már tudtam, egész biztosan tudtam, hogy odajön hozzám. Hogy végre karjaimba foghatom. Es csókolhatom. A száját..., a nyakát... és a szemét. A nagy, kék szemét! B. DOWLING: D. ELWORTHY: R. A. K. MASON: Földrajzóra zoocv ben Karján kosár, fejében, úgy tűnik, Hatalmas titkok; képzelt akadályt Kerül ki gonddal; fékez; majd megint Felgyorsít, szökken, ugrik; most agyát Egy zaj feszíti; denevér zaja — A neszből ez lesz, mire kiszakad — Bagolyduda meg libatrombita: S a levegőnek emel kalapot. A boltba tart szegény, és köveket Meg skorpiót hoz kenyér s hús helyett. Púnit kapott a gyerek, én semmit se láttam, Mindent hajnalélesen láttak lelki szemeim: Apró, ostoba pónit vettek a gyereknek, s most megbeszélik Asztal körül, míg lemegy a nap. No meg ott az utolsó vadászat, a jelenet: Az öreg káromkodott autók—hölgyek előtt, Meg a kerítés, melyen Mrs Thomson átesett. A tea? nem emlékszem, Sietségemben elfeledkeztem a virágról, Melyben a civilizált elme esztétikuma tetőz, Elfeledtem a krémest, az ínyencfalatokat, Az ezüst teáskannát és a roppant ízléses terítéket, Társalgásunk lüktető életelemét. A nap összecsuklik, szállingózik a lomb, Mintha nem is lenne oka az esésre; Félrevonulva alél a nap, s a vén fenyők Minden erővel tartóztatják utolsó sugarát, Nehogy a teagőz körül kivetnivalónak találják, S ízekre szedjék, mint a szomszéd dolgait. Illedelmesen köhint az oposszum, egy ördögi pók Kecsesen babrál fagyott rovarán; Farkat emel a macska, s a vén kutya Háza rejtekébe vonul, hogy ne lássák. S míg gőzöl az ezüst és csörren a csésze Halk kínban feszeng a pónilő: Sötétbe, télbe fordul a Föld, Délután teát szervíroznak a szalonban, Gyászos csendben zörrennek a kiürült csészék. Ez volt, szólt az eszkimó tanár, az angolok-lakta London egykor: lépjetek ki, gyorsabban egy kicsit ott ti ketten a sorközépen tőlünk jobbkézre esne most a Híd, s a Tower ahol a varjú áll — emlékeztek rá, Gray költészetében: ez volt, szólt az eszkimó tanár, az angolok-lakta London egykor. Ez volt, szólt az eszkimó tanár, az angolok-lakta London egykor: Clapham-nak hívták a domb mögötti részt a káromkodókra tudjátok mi vár, Vörösfog, ha-tá-ro-zottan hallottalak, ne vitatkozz: a pusztulásig itt álltak, fiúk, a pompázó falak, országokat tartottak sakkban, s a Föld eltelt a város dicséretétől: ez volt, szólt az eszkimó tanár, az angolok-lakta London egykor. Tíz millióan, szólt az eszkimó tanár, tíz millióan lakták virágkorában, innen vetette Britannia hódító szemét országaira, a miénknél is nagyobb volt ez az állam: Woking amott, az Apátság, gondolom, valahol itt lent lehetett te rosszaság, azonnal hagyd abba, ne dugdosd az ujjad a koponyák szemébe. HERNÁDI MIKLŰS fordításai B. DOWLING (ejtsd: DawIing) 1910-ben született. Egyetemi tanulmányai elvégzése után, papi pályára ment. 1953 óta Angliában él, és középiskolai tanárként dolgozik. D. ELWORTHY (ejtsd: Elvőrzi) 1936-ban született. Egyetemi tanulmányait a christchurchl és cambridge-i egyetemen végezte. 1958 óta diplomáciai területen tevékenykedik. A. R. D. FAIRBURN (ejtsd: Feöbőn; 1904—1957) hivatalnoknak Indult, volt újságíró, rádiójáték-író, lapszerkesztő, élete utolső hat évében pedig az aucklandl egyetemen adott elő.