Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-27 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

JiFí Hadlaž: Szerelmesek A

mikor észrevettem, hogy a noteszem otthon felejtettem, elhatároztam, az ebédszünetben hazaugrom érte — a szövetkezet irodájától alig néhány méternyire volt albérleti lakásom ' — fó napotl — köszöntöttem gépiesen, amikor a konyhába lépve megpillantottam az asztal fölé hajoló Anna nénit. Az arcát nem ts láttam, csak a pongyoláját, meg a fényes vasalót a kezében. — fó napot! — ütötte meg fülemet egy teljesen idegen hang. Megrezzentem a meglepetéstől: a pongyolában nem Anna néni volt, hanem egy fiatal hölgy. Értetlenül bámultam rá Az első gondolat, amely agyamba villant, az volt, hogy a vértasszony nyilván boszorkány, s csinos lánnyá változott. Lopva végigmértem, de a pongyoláján kívül semmi jelet nem találtam rajta, amely azt igazolta volna, hogy Anna nénivel állok szemben. A hölgy nem lepődött meg. Sőt, mosolyából észrevettem, viccesnek találja, hogy Anna néninek vélem. — Maga lakik a nagymaminál? — szólt nyugodtan. Ekkor mindent megértettem: a szőke szépség nem más, mint háziasszonyom unokája. Anna néni sokat mesélt róla. Említette, hogy olykor ellátogat hozzá. De amióta nála lakom, még nem volt itt. — Valikához van szerencsém? — kérdeztem kissé felocsúdva az iménti meglepetésből. Nevének hallatára elnevette magát: — Látom, nagymami már bemutatott. Szeret beszélni a rokonokról. Különösen egyetlen unokájáról. — Valóban gyakran emlegeti — hagytam rá. — Az igazat megvallva, sok mindent tudok magáról. Hogy húszéves ... Nagyon éles esze van, de egyetemre mégsem jelentkezett. ... Jelenleg Gottwaldovban dolgozik, havi 1300-at keres és menyasszony. Valika jóízűt nevetett. Nevetés közben kilátszott fehér fogsora. — Talán valamit rosszul jegyeztem meg? — kérdeztem tréfásan. — Nem. Dehogy. Nagyon ls pontosan tájékoztatta nagymami. — Azt is tudom, hogy a vőlegénye ugyanabban a gyárban dolgozik, melyben maga, 2000-et keres, s ha nem tévedek, gépbeállító. — Többet nem árulok el semmit a nagymaminak — pirult el, de azért nevetett. Aztán, hogy kissé visszavágjon, így szólt: — Persze, nagymami magát is részletesen bemutatta: huszonnyolc éves, agromérnök. Egy hónapja dolgozik a szövetkezetben. Nőtlen. Nem iszik, nem dohányzik ... Nagymami először hallani sem akart róla, hogy idejöjfön lakni, de nem bánta meg, mert nagyon kedves fiatálember. Olykor még fát is vág neki. Mindezt szinte egy szuszra mondta el. Mafd kis szünet után hozzátette: — Hát nem érdekes ez? Sosem találkoztunk és mégis mtlyen sok mindent tudunk egymásról. Mindketten jót nevettünk. Csak most lépett el az asztaltól. Karcsú testének szabályos vonalai a pongyolán keresztül különösen kiemelkedtek. Furcsa érzés volt, amint az ezerszer látott pongyolában nem a görnyedt hátú öregasszony, hanem egy kék szemű, szőke angyal állt előttem. Ha lépett, gömbölyű csípője fölött csillogva hullámzott a selyempongyola. Kissé megjátszott j de nagyon f ól megjátszott

f mozdulatokkal berakta a vasalt ruhát 'A a szekrénybe. Amint gyönyörködve néztem, az az érzésem támadt, hogy a saját házamban vagyok s Valika a feleségem. Hogy nem igaz sem az albérlet, sem Anna néni. Sem az, hogy nőtlen vagyok. Drágámnak szerettem volna szólítani Valikát. Megkérdezni, mit főzött ebédre. Es megölelni. Gyorsan megölelni, mert sietek. Mert csak a noteszért szaladtam haza. De csak ennyit mondhattam: — Meddig marad nagymamádnál? Jól tudtam, hangom elárulja, hogy drukkolva várom válaszát. Hogy azt szeretném, ha soká ttt maradna. — Talán még ma este visszamegyek — felelte. — De legkésőbb holnap délelőtt. Amiért jöttem, már el is intéztem: anyakönyvi kivonatra van szükségem a házasságkötéshez. Mindezt nem úgy mondta, mintha felezni kívánná, hogy nem szeretné, ha feleslegesen erőltetném a képzeletem. Talán maga is sajnálja, hogy így van, de így van jól. Legalábbis számára. — Nagyon sajnálom, hogy már vissza kell mennie — szóltam leplezetlen őszinteséggel. De más semmi nem jutott eszembe. Pedig olyat szerettem volna mondani, amitől egy csapásra minden megváltozik. Amire azt válaszolná, hogy itt marad. Amíg akarom. Arcomba szökött a vér, s láttam, hogy ő is elpirul. Ügyetlen mozdulatokkal kerestem asztalomon a nagy rakás könyv közt az otthon felejtett noteszt. Amikor megtaláltam, sietve zsebre vágtam, és vettem a kabátom. A konyhába lépve megálltam, hogy elbúcsúzzam. — A viszontlátásra! — mondtam. — Es sok szerencsét kívánok a házasélethez — tettem hozzá zavartan. — Nagyon köszönöm — válaszolta elkomolyodva, s közben kezet nyújtott és a szemembe nézett. Szúró tekintetétől ismét forrónak éreztem az arcom. Nem tudtam soká a szemébe nézni. Hirtelen lehajtottam fejem, hogy számhoz érintsem a kezét. Mindezt úgy tettem, mintha minden sóvárgásomat ebbe a kézcsókba akarnám foftant. Mintha ez a kézcsók lenne minden: egy hirtelen ébredt szerelem beteljesedése, s egyben a lemondás is. Egész nap Valika járt az eszemben. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak rá. Számtalanszor lepergett emlékezetemben, amint belépek az ajtón, s Anna néni pongyolájában 6 áll a konyhában. Behunytam a szemem, s magam előtt láttam kék szemét, kecses (fametszet). mozdulatalt, amint rak/a a szekrénybe a vasalt ruhát. Fülemben csengett a szava és vidám kacagása. Ajkamon éreztem kezének melegét. Aztán arra gondoltam, hogy még ma este elmegy, s nem látom többé. Gyötört ez a gondolat. Nagyon gyötört. Óriási vágy vett rajtam erőt, hogy még egyszer látnom kell őt. Legalább egyszer. Mintha további életem attól függne, hogy meglátom-e még egyszer Valikát. Pedig igyekeztem kifózanodni. Nevetni balgaságomon. „Csak nem lettél fülig szerelmes egy menyaszszonyba, akinek két hét múlva lesz az esküvője, s akit egyszer láttál, és soha többé nem találkozol vele?!" — mondogattam magamban. Borzadtam ettől a gondolattól, pedig tudtam, hogy ez a puszta valóság. Este lógó orral érkeztem haza. A lakás már sötét volt, mint máskor. Amikor felgyújtottam a villanyt, nem akartam hinnt a szememnek: a konyhában ott lógott Valika kabátja, s az asztalon útra készen állt hatalmas táskája. Itt maradtI — akartam kiáltani gyermeki örömmel. Itt maradt. Ám ekkor, mintha egy pillanat alatt kijózanodtam volna. Mintha egyetlen pillanat alatt megértettem volna, hogy romantikus képzelődés volt minden eddigi gondolatom. Mintha valaki gúnyosan a szemembe nevetve ezt mondta volna: „Na és, ha itt maradt, mtt számít az?" E s ezzel a titkos hanggál nem is tudtam vitatkozni, hiszen valójában csakugyan messze volt hozzám Valika. Tulajdonképpen semmi kapocs sem létezett közöttünk. Ai ts csak véletlen, hogy a nagyanyja házában kaptam albérleti lakást. Vagy tálán az bátorítson, hogy egyszer láttam őt s beleszerettem, mint egy kisdiák? Nevetségesnek találtam safát magam, bár Inkább sírni szerettem volna. Tudtam, hogy megboldogult nagyapja ágyában fekszik. A másik ágy Anna nénié, én pedig a heverőn alszom. Most már egészen komikusnak véltem eddigi ábrándjaim. Villanyt sem gyújtva — mint'mindig — felvettem a pizsamám, s a takaró alá bújtam. — Megérkezett? — szólt Anna néni. — Igen — válaszoltam egykedvűen. — Jó estét, mérnök úri — hangzott Valika ágya felől. Hangfa meglepett, pedig tudtam, hogy ttt van. — CsókolomI... Nem tetszett elutazni? — dadogtam, s egy pillanatig úgy éreztem, mégsem járok a fellegekben. De csak egy pillanatig, mert Anna néni (Folytatás a 12. oldalon) Nem tudom, miért született halva a fiam. Mikor legjobban kívántam életben látni, akkor érkezett meg holtan. Talán megtudta, milyen szegény vagyok, s a szegénységem ölte meg. Látta volna, hogy táncolt az még világrajötte előtti Ha csak közelébe mentem is, már ugrándozott! Két kezemmel simogattam, birizgáltam. Reszketett az örömtől. Ügy rugdosott az én Candelariám hasában, mintha saját házának kapuján dörömbölt volna ... De hát láthatja, halva született, • az ő fájdalma az én fájdalmam. Ezért iszik én szakadatlan Szent Izidor napja óta. Még a halált is kívánom. Hiszen az ő rúgkapálása éltetett engem, s érte voltam én rendes ember. Kérdezze csak meg az embereket, akik arra szoktak járni, az országúton. Mind engem fog igazolni. Biztos megmondják, hogy Cirilo Corazón rendes ember volt kicsi korától fogva, és egyéb vágya se volt, csak annyi, hogy legyen egy fia. De hát láthatja: nekem meghalt. Csak gondoljon bele, és rájön maga is: a gyerekek az élet rügyei. Minél jobban töredezi rólunk a szenvedés az élet lombos ágait, annál inkább kell, hogy rügyet fakasszunk, magva ne szakadjon az életnek. De a teremtésit, ha zsengéink letörnek még mielőtt kihajtanának ... Itt van, ni, gondoljon csak bele: nem csekélység. A halál igazán megöl. Az én jó Candelariöm azt mondta nekem: „Halált szülök én. A Jeges halál lángol énbennem.

1

4 Szegény, erre nem számított. Csak nevetett, mikor gyermekünkkel játszottam. Csak azt várta, hogy megszülje végre, hadd növekedjék a sütőtök közt. Higgye el. A nap a tanúja, milyen álmokat szövögettünk a tanyán, míg hallgattuk a madarak csipekedését a narancsfákon. De hát láthatja: az örömet nem a szenvedőknek teremtették: Mikor esküdtünk, minden csnpa virág volt. Még Candelariám nevetése is paliszandertől illatozott. Olyan szép volt, hogy szívem lángra lobbant, ha belenéztem a szemébe. „Most aztán meglesz a gyerekünk" — súgtam neki titokban, mikor kiléptünk a templomból. „Most már igen" — felelte. S ahogy mondta, éreztem, hogy úgy zuhog, nyargal bennem a vér, mintha ZŰPER VALDIZÖN: IZÜLETEIT hegy volnék, mert felhőszakadáskor úgy áradnak zúgva a hegyek lejtői, amilyen zúgó áradat voltam jómagam is akkor. „Ide hallgass, Cirilo — mondta Timoteo bácsi, nagyapám testvére, — amikor a fehérnép szeme fehérje olyan nedvesen halaványkék, amilyen Candelariáé, akkor az a nő tiszta." S annyi szent, az én Candelariám fekete szemében méhecskék édes méze csillogott. De hát — most? S én most hová legyek? Hát nem látja, hogy ezt a szemet a én Candelariám örökre bezárta? Hát nem látja, hogy halált szült, nem pedig életet? Hát nem látja? ... Azóta nem vagyok tiszteséges ember. Szivemet csak a pálinka vigasztalja, de így rassz ember vagyok. Se nem dolgozok, se nem alszok, csak meg akarok halni. Ezért iszok én, ha nap süt, ha hold világít, szemem se hunyom le: ne Is lássam, amit olyan iszonyú fájdalommal hordozok itt bent... Hej, ha az én Damiánom — Damiánnak akartam keresztelni —, hej, ha ő megszületett volna, de más volna minden. Kézen fogva ketten ballagnánk ki, magvakat keresgélni a földön, vagy néznénk az égen a fehér felhőket meg a fekete felhőket. Akkor félholt volnék örömömben, elevenebb, mint valaha, hiszen kezemben volna a legfőbb: a remény. Hej, verje meg az Isten azt a napot, amikor elment az életkedvem! tgy szóltam Szent Izidorhoz: „Mi bajod van velem, atyám? Mi jutott eszedbe, hogy ez esztendőn eső helyett könnyzáport hoztál rám? jól tudod, hogy a könnyek esője csak a fájdalom magvát áztatja-kelteti. Tudod, hogy a könnytől a jó föld is csak tövist terem." Ez az, amiért nem tisztelem többé Szent Izidort, a szántóvetőt. Lehet, hogy tévedek. Az is lehet, hogy ő nemigen hibás, de én már nem szeretem. Ha nekem volna, maga is így tenne. Tudom, mert a szegénység megtanított rá; nincs akkora gyűlölet még egy, mint amelyik saját fájdalmunkból sarjadt. S Candelariám is tudta, ezt, mielőtt meghalt és magam is tudom, mielőtt meghalnék: ha egyszer az élet megfeketedik, úgy megfeketedik, hogy mandulaszappannal se fehéredik ki többé, a baj elviszi orvnl, elemészti az embert. Mondjon, amit akar, ilyen az élete annak, akitől elfordult az Isten. Az ápolónő a beteg fölé hajolt, hogy megnézze az érverését. — Miért beszél annyit ez a szegény bolond, doktor úr? Az orvos csodálkozva nézett rá, megtörölte a szemüvegét, és kényszeredetten mosolygott: — Csodálom, hogy nem tudja. Ilyenek a bolondok, ha észhez térnek ... még az is megesik, hogy meg akarnak halni. Fordította: SÁNDOR ANDRÁS