Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-27 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

Az író életcélja nemcsak a szórakoztatás és pillanatnyi esztétikai élmény nyújtása, hanem az embernevelés, a befolyásolás és tanítás, ofyan hatékony rábeszélés szétsugárzása, amivel jobbá lehet tenni a társadalmat. Ezt az olvasó is érzi, ezért az írótól nemcsak lírát vár, hanem az élet jelenségeinek magyarázatát is, de legfőképpen igazmondást a környezet leírásában és az elmúlt korok felidézésében. Határozottabb iqennyel követelheti az olvasó az igazmondást akkor, ha a tudomány határait súroló kérdéseket vetnek fel, vitatnak meg. Tekintélyes író műveiben már maga a közismertség a leírt szavak értelmi tartalmát nemzetnevelő eszmékké általánosítja, az olvasók széles tábora az ismert író minden állásfoglalását kipróbált és megtámadhatatlan tételnek tekinti. TÁVOL JANICS KAIMAN D

ivat lett Szlovákiában a magyar üggyel való foglalkozás, de eddig nem sok köszönet volt benne, mert a múlt és jelen, a haladás és reakció, a kultúra és barbárság, a szimpátia vagy idegenkedés ellentéteiben a mai szlovák publicisztikában egyazon séma szerint termelik a magyarellenességet, még hozzá nemcsak az érzelmek világában, hanem a tudományban és a fiatalság nevelésében is. A múlt tényleges hibáinak aktualizálása mint hatóerő - úgy látszik - kimeriilőben van, ezért új területeket kell felderíteni a magyarellenes tömegellenszenv fenntartására. A korszerűtlen eszmék harcos gárdája szerint a történelmi múlt ferdítése, torzítása, átalakítása vagy kiforgatása alkalmas eszközként használható fel más nemzetek értékeinek ócsárlására. Ez az irányzatos erkölcsi lehengerlés napjainkban új fejezettel gazdagodott, ami mellett szótlanul elmenni a gyávaság igazolása, és a tehetetlenség elismerése lenne. Vladimír Mináč a „Dúchanie do pahrieb", (Parázsfúvás) című cikkében, (Slovenské Pohľady, 1969 3. szám.) mely az elfogultság és a nemzetiségi előítélet mesteri tanúságtétele, olyan következtetéseket összegez, melyeknek előzményei részben tévesek, részben kitalálásokon alapulnak. Az elfogadható és igazolható adatokat pedig célirányosan csiszolta használhatóra és válogatta hasznossági szempontok szerint a cikk szerzője. Mináč értelmezésében ami szlovák, akár személy, akár eszme, mozgalom, érzelem vagy politikai akarat, az mind tökéletes és isteni, vele szemben jóformán minden, ami magyar vonatkozású, az alacsonyrendű, nevetséges, ellenszenves és sátáni. Ez az érzelmi vázlata annak a kamaszromantikónak, mely Mináč kirándulását jellemzi az 1848-as magyar forradalom történelmi elemzésébe, és meghatározza az ellenkező előjelű átértékelést olyan értelemben, hogy Kossuth forradalmából megszületik az ellenforradalom, - már mint Kossuth Laj%s ellenforradalma. Mináč szerint: „Csodálatos, igen csodálatos ország Magyarország . . . nem csoda, ha a forradalmi is csodálatos... Inkább egy nevetséges forradalom lehetne, ha következményei nem lettek volna olyan komolyak . . " Igy indul a bevezetés. Ezek után bizonyítani igyekszik, hogy a vármegyei magyar nemesség a főnemességgel egyetértésben azért ment a forradalomba, hogy az oligarchia bomladozó uralmát visszaállítsa, s kizárólag ezért helyezkedett szembe a császári centralizmussal. Bár beismeri, hogy más eszmék voltak a vezető irányadói a kornak, mégis azt állítja, hogy a reakciós rendszer viszszaállítósának hívei: „inkább tulajdonosai voltak a forradalomnak, mint megfogalmazói: a gyakorlatban az egész magyar vidéken ők valósították meg a forradalmat". Ezután következik a bizonyítás. Mináč nem vesz tudomást a magyar forradalom polgári és szocialista történelmi irodalmáról, helyette idézi Dr. Szakolczay Árpádot, mint történészt, aki egyébként nem történész, hanem jogi és közgazdasági szakíró volt, (és nem Szakolcsay, mint Mináč írja ismételten, hanem Szakolczay) a századfordulótól kezdve németül írt és 1919ben végleg külföldre távozott. Szakolczay szerint a nemességet nem forradalmi eszmék vezették, hanem az oligarchia kezébe akarta viszszajuttatni a közhatalmat - mint Mináč idézi egyik németül irt könyvéből, majd így folytatja: „Ezt az egész forradalomról mondja, az egész mozgalomról - és ez igazságtalanság. Valóban Táncsics, Petőfi és az egész márciusi fiatalság a magyar parasztért ment a harcba, a szabadságért, egyenlőségért, testvériségért, ez az érem világos, becsületes oldala. A másik, a tulajdonképpeni forradalmi gyakorlat, mely minden objektív értékelés végső mértéke kell hogy legyen, volt olyan, mint Szakolczay mondja: a magyar oligarchia akart hatalomhoz jutni. Itt nem a forradalom különféle szárnyairól van szó, hanem a célok teljes különbözőségéről. „Döntő bizonyítékul Kossuthot idézi: „Az arisztokráciának az egész hatalmat kezébe kell vennie." M

ináč képtelenségeire csak távirati stílusban lehet válaszolni. Az 1848-as forradalmi törvényeket nem a pesti jurátuáok és írók szavazták meg, hanem az országgyűlés, melynek akkori törvényhozása a reformkorszak betetőzése volt. (Független magyar felelős minisztérium, a népképviseleti választás, a közteherviselés, a robot és a dézsma eltörlése, az ősiség eltörlése, a sajtószabadság, a vallásszabadság). Kossuth idézett kijelentése nyilván nem a forradalmi időkből származik, hanem a régebbi reform évekből, amikor csatlakozásra szólította fel az arisztokráciát. (Mináč nem közli, hogy honnan veszi az idézetet). A forradalom előestéjén és a harcok idején már csak azért sem biztathatta hatalomátvételre a főrendeket, mert azok szinte elenyésző kivétellel akkor már fenntartás nélkül a császár érdekeinek táborában voltak, az a néhány főnemesi személy, aki vállalta Kossuthtal az együttműködést, -Teleky László kivételével - mindenkor a mérsékelt szárnyhoz tartozott, és bízott a békés kibontakozásban. Mináč cikkét a szlovák olvasó azzal a meggyőződéssel teszi le, hogy Kossuth egy ravasz álforradalmár volt, nem előre akarta vinni a társadalmi fejlődést, hanem visszafelé. Mint Mináč mondja: „ha győzött is volna a forradalom, a márciusi ifjúság gondolatai vereséget szenvedtek volna." Ujabb bizonyíték Kossuth „ellen"-forradalmának igazolására egy idézet, Eötvös Józseftől, de itt már a szerző maga is bevallja, hogy az idézett szöveg nem a forradalmi időkből, hanem későbbi korból származik, viszont Eötvös — mint Mináč mondja — „későbbi örököse volt a forradalomnak", ezért illetékes visszaható kompromitálással nyilatkozni: „A nemzeti törekvések alapja a magasabb tehetség tudata, - célja az uralkodás." Teljesen hamis történelmi beállítás a reakciós magyar főúri osztály érdekközösségének és Kossuth mozgalmának egybehangolása olyan értelemben, mint Mináč feltünteti, mert már 1848 márciusának eseményei azokat a főrendeket is ijedt passzivitásba sodorták, akik a reformmozgalom kiemelkedő alakjai voltak (Széchenyi, Eötvös). Hogy gyakorlatilag a harcot ők irányították Bécs ellen, vagy megbízásukból a vármegyei középnemesség, ez a cikk szerzőjének személyes kitalálása, célja Kossuth forradalmának diszkretitálása - hogy miért, azt az alábbiakban látni fogjuk. Mináč szerint a forradalom győzelme esetén a márciusi fiatalság eszméi vereséget szenvedtek volna. Ehhez a merész állításhoz meg kell jegyezni egy általánosan ismert történelmi tényt, hogy a harc hevében és keserűségében az irányzat mindinkább radikalizálódott, s éppen ez a fejlődés vezetett a dinasztia áprilisi detronizálásához 1849-ben. A Mináč-féle történelmi értékelés szerint Kossuth egy polgári köztársaságban akarta abszolút feudális hatalomhoz juttatni a főnemességet, azt a társadalmi osztályt, mely mindenkor kimutatta megvetését a fiskálisok forradalmával szemben. A

szabadságharc jelentőségét magyarok és nem magyarok, marxisták és polgáriak eléggé kiértékelték, de hogy gyakorlati vitelében és végső céljában ellenforradalomnak lehessen minősíteni, ez hazai módszereink mellett is túlzásnak látszik, bár Mináč nem úttörő ezen a téren, már olvastunk hasonló képzelgéseket néhány évvel ezelőtt. Ha a dolgok vitelének az volt az értelme, hogy a hatalmat visszajátsszák az oligarchia kezébe, akkor Kossuth háborúja reakciós hadviselés volt, a haladó ellenfelet pedig nyilván Ferenc József és kamarillája képviselte. Az Eötvös féle idézettel kapcsolatban Mináč rátér a nemzetiségi kérdésre, mert hiszen éppen emiatt kell Kossuthot ellenforradalmárnak minősíteni, amit a cikk szerzője nem mond ki nyiltan, csak körülírja, hogy megértse az olvasó. Eötvös szavait merészen visszavonatkoztatja a forradalom gyakorlatára: „Egy ilyen romboló alszöveget is magával hozott és magában hordott a forradalom." Hangja most már határozottan uszítóvá válik: „Az ugyanis, hogy aki Magyarországon nem veti magát alá a magyaroknak, az már nem hal meg éhen, mint Kazinczy mondotta, hanem kötélen, mint ahogy azt a forradalom gyakorolta a vajdasági szerbeken, a románokon és o szlovákokon is." Míg cikke elején Mináč igyekszik az osztályküzdelem szempontjait is meglátni, a nyílt színvallás szakaszában már leveti tartózkodását, fenti ütése pedig már teljes egészében a nemzet elleni hangulatkeltés mintaszövege. Nem tartja fontosnak megemlíteni, hogy a magyar forradalmi kormány és a szerb, román, szlovák nemzetiségek között 1848 őszén nyílt harci cselekményekre került sor, és ezek keretében főleg a felkelő románok és szerbek a magyar polgári lakosság százait mészárolták le. Természetes, hogy a megtorlás sem maradi el, ami újabb erőszakot szült. És mégis — amiről Mináč hallgat - ott került legkorábban sor megegyezésre kölcsönös jóakarat mellett, ahol legelkeseredettebb volt a harc, a magyorok és románok között. A román tárgyaló fél (Bálcescu) 1849 májusában már a katonai segítséget is felajánlotta a torradalml kormánynaK. Ahol pedig legkevesebb vér folyt, a mai Szolvákia területén, ott úgy látszik 120 év is kevés volt ahhoz, hogy a nyílt beszéd és az igazi közeledés útját megtaláljuk. De folytassuk Mináč idézését: „Ez az öntúlértékelés, az önmagára való összpontosítás, mint a világmindenség közepére, mintha már nekünk ismerős lenne. Nem a tényleges értékekből indul ki, hanem éppen azok hiányából, nem a szabadság érzelméből, hanem a fenyegetettség érzelméből, (célzás Wesselényi Szózatára a fenyegető szláv veszedelemmel szemben JK) nem a nagyságból, hanem a másokkal való felérés törekvéséből. Szóval ez örök komplexuma a kis nemzeteknek." Mináč ide jut az oligarchia bírálatától: az általános ócsárláshoz, a magyar értékek tagadásához, tetszelegve az illetékes ítélőbíró szerepében. Az osztályküzdelem elemzése így fejlődik nemzetgúnyolássá Mináč kezében, de hogy mi fáj legjobban, az a szög is kibújik a zsákból: „A magyaroknak minden szalmaszálba bele kellett kapaszkodniok. Más törzseknek a sorsa volt a szemük előtt hasonló történelmi föltételek között, pl. a bolgároké, akik maradék nélkül asszimilálódtak." Mi ezt elmulasztottuk, és ez úgylátszik Mináčot ma fájdalmasan érinti. Folytatás: „És ezért a német szalmaszálba kapaszkodtak." „A forradalom Habsburg-ellenes volt, de nem németellenes." „És valóban a magyarok uralmát Magyarországon a poroszok harcolták ki Hradec Královénól (Kőniggratznél). Bekövetkezik a végzetes németmagyar szövetség". A kör lassan bezárul. A német—magyar összeboronálás kibontakozik, többi már benne él az olvasó emlékében, „nemei a mad'ari" — németek és magyarok, kassai program, szegregáció, stb. A régi jó hangulatot bedobták az értelmiség tudatába. A

magyar örökös elkötelezettséget a német imperializmus kiszolgálásóra Mináč így igazolja: „Olyanok, akik elutasították ezt az alantos szolgai álláspontot, a magyarok és németek szövetségét a szlávok ellen, kevesen voltak. Nem magyar nemzetek között élni és velük magyar államot építeni akart pl. Teleky gróf, aki száműzetésben Párizsban megismerkedett több jelentős szláv forradalmárral, Böszörményi, aki a magyarországi nemzetek föderációját akarta az Amerikai Egyesült Államok mintájára, Táncsics, aki felhívta a magyarokat, hogy csatlakozzanak a többi nemzethez a Bécs elleni harcban. Ezek csak egyének voltak, magányos bújdosók követők nélkül, tragikus alakjai saját nemzetüknek." Mináč cikke elején még úgy tájékozódtunk, hogy a magyar oligarchia és vármegyei nemesség volt a nemzetiségek ellensége, mire az eszmefuttatás céljához ér, csak három személy akadt, aki tárgyalni akart a nemzetiségekkel. A többi nyilván a németség ügynöke volt grófostól, vármegyéstől, polgárosostól és parasztostól. És a valóság? Az 1849 március 4-iki oktrojált alkotmány, mely a Habsburgok császárságát tartományokból álló birodalommá minősítette, kiábrándította a magyarok elleni küzdő nemzetiségeket. Már márciusban megkezdődött a román-magyar egyezkedés. „1849. május 27-én Bálcescu Debrecenben tárgyalt Kossuthtal a magyarok és az erdélyi románok kibékítéséről, valamint a magyar szabadságharcot támogató román légió megszervezéséről" — írja Mérei Gyula. (Föderációs tervek Délkelet-Európában és a Habsburg-Monarchia). Mód Aladár írja (400 év küzdelme az önálló Magyarországért) „A Március Tizenötödike, a radikálisok lapja 1849 tavaszán már élesen és világosan vetette fel a nemzetiségekkel való testvéri megegyezés kérdését, mint a magyar függetlenség feltételét." Sajnos az integritást féltő erők szinte a végkifejlésig sikerrel akadályozták a törvényes rendezést, így csak 1849. július 28-án fogadták el a nemzetiségi törvényt, mely pusztán deklaratív jellegével is „Európa első demokratikus nemzetiségi törvénye volt". (BeérCsizmadia: Történelmünk a jogalkotás tükrében). Egyetlen szóval sem akarjuk mentegetni a magyar forradalmi kormány hibáit, hogy a nemzetiségek követeléseit egyéni polgárjogok deklarálásával akarták kielégíteni, mert nem értették meg, hogy nemcsak a magyarok, hanem más nyelven beszélő milliók is nemzetté váltak. Viszont nem találunk mentő körülményt a nacionalista romantika feltámasztásónak a kísérletére, és úgy véljük, hogy a magyarázatot - mely összefügg napjaink problémáival, a magyar nemzetiség kollektív jogaival - idejében felismertük, amit eléggé bizonyítanak cikkének végső szavai, melyekkel fegyverbe szólít az ellenséggel szemben. Pedig a nacionalista fegyvertár tüntető felvonultatásónak nincs vége a végső zárójeles megjegyzés szerint: folytatása következik. L

assan-lassan fogynak az illúziók, a nacionalista erők tevékenységének jelenléte csapdákat állít mindennek, ami más és több mint a nemzeti önzés szűkkeblűsége. A Mináč-féle irányzat (misztikus gyűlölet) vak elszántsággal ismétli újra mindazokat a hibákat, amiket 1848 forradalmi gárdájának szemére vethetünk, hogy a szabad nemzeti létet csak a magyar nyelvűek számára akarta, makacsul ragaszkodva a nemzetiségek másodrendűségéhez. Ügy látszik, csak helycsere történt, a hatalmi helyzet varázsa mindenkit megejt még a szocialista társadalomban is. Ami pedig teljes egészében a szabadságharcot és európai jelentőségét illeti, Kossuth küzdelmeinek nyilván nincs szüksége a mi ügyvédelmünkre, 1848 heroizmusát az európai történetírás már régen beiktatta az emberiség haladó küzdelmeinek annáleszeibe. _Különvéleménye Mináčnak is lehet Nem is a meggyőződését hibáztatjuk, hanem azt, hogy írói tekintélyét olyan lélekidomítás szolgálatában veti harcba, ami reakciós felépítmény, és a felnőtt szocialista nemzetről előbb-utóbb úgyis lepereg.