Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1969-04-25 / 97 . szám, péntek
A férfi, akit sötétbarnára égetett már a nap, leszaladt a parton a víz széléig, ahol sárga buborékok csillogtak a kavicsok felett, aztán beleugrott a vízbe, és erős, gyors csapásokkal úszott a bójáig. Ott megpihent, nézte a tengert: szemét összehúzta a széles víztükör vakító ragyogása miatt. Csupa fény volt a tenger, mintha a nap fürdjne benne. A férfi a part felé fordult, lassan kiúszott, s ahol már földet ért a lába, észrevette a * medúzákat, amint nagy csomókban lebegtek a vízben, összefogott markában kivitt egy csomót a kövekre, s figyelte, hogyan olvad el nyúlós testük a tűző napon. Az asszony reggel érkezett. Egy csomagot cipelt, széles kitömött bőröndöt, mintha egy öreg, mozdíthatatlan teknősbékát vonszolt volna magával. Időnként beszélt hozzá. — Rossz vagy. Csúnya vagy. Mindened csupa rozsda. Amikor az asszony leugrott az auR u s z t e m K u t u j : — Medúzákra lép — szólt rá valaki. Visszalépett. Meglátta a férfit. — Ne féljen, nem csípősek. — Átlátszanak, mint az üveg — csodálkozott az asszony. Együtt lábaltak a vízbe. Az asszony a hátán úszott. Hagyta, hogy az arca is elmerüljön a tengerben, tgy a vízen át sárgás foltnak látta a napot. — Magát hogy hívják? — kérdezte a férfi, amikor messze jártak már a parttól. — Gálja Okoliseva. — Én meg Kosztya vagyok, jó lenne talán visszafordulni. Szótlanul mentek a homokos parton. A férfi — hogy figyelmeztesse a medúzákra — megszorílotta az aszszony könyökét s otthagyta a kezét a karján. „Erős a keze — gondolta az aszszony — és medúzákkal játszik". — Mikor jött? — kérdezte a férfi, már fent, a pavilonok közt. visszatértek hozzá, amint a csillagokra nézett. A férfi nem ölelte át, úgy csókolta a száját, s amikor leültek, az asszony a hideg kőre támasztotta a tenyerét. — Jó volna úszni egyet — szólt hirtelen a férfi. — Fürödjünk, jó? Kézen fogva vezette az asszonyt a vízhez. Sötét volt most a tenger, apró hullámok morzsolták a part menti kavicsot. — Nem fulladunk bele? — kérdezte az asszony, majd ujjongva kiáltott fel, amikor a vízbe lépett: — Látod, most megint fénylik, foszforeszkál, igaz? Gálja zárva találta már a pavilon bejáratát. Polja néni jött ajtót nyitni, álmosan, szédelegve kereste a kulcsait. — Legalább reggelig maradnának. Éjnek idején keltik fel az embert. Máskor haza se gyere, csak reggel. Gálja lábujjhegyen szaladt végig a folyosón, besurrant a szobájába, bezárkózott, az ablakhoz szaladt. PORCELÁN CSIGA tóbusz lépcsőjéről, csak állt ott,, a bőrönd oldalra dőlt, szakadt bőrhuzata alól szürkés papír világított. Az aszszony — míg keze fejével megtörölte verejtékes homlokát — a bőröndöt nézte, s beszélt hozzá. — Te teknősbéka. Vén teknősbéka. Minek hoztalak el? Aztán fagylaltot vett, leült a bőröndre, s úgy ette. Közben egy kisfiú állt eléje, hosszú lábú, csokoládé színű gyerek. Megszólította az asszonyt: — Néni kérem, tessék megvenni, csiga, porcelán csiga. Olcsón adom. Egy ötösért. Vegye meg. — Hová tegyem? — hárította el az asszony. — Nézzék csak! Sajnál rá öt kopejkát. Tegye csak a füléhez! Tetszik hallani? A tenger. Az zúg benne. Vegye meg, öt kopejka az egész. Az asszony elővette a pénztárcáját. Még egyszer a füléhez nyomta a csigát, hallgatta, elmosolyodott, aztán keskeny kezét a csiga belsejébe dug ta, mintha valóban a tengert keresné ott. A gyerek kikapta az asszony kezéből a pénzt, és nagyokat szökellve elszaladt a forró kavicson. — Te kis zsivány! — kiáltott utána az asszony, s a bőröndjét vonszolva megindult a szanatórium felé. Igazán nem tudta, hová tegye a porcelán csigát. Azt hitte, kinevetik, ha a kezében tartja, ezért a háta mögé rejtette, s ott szorongatta vékony ujjaival. Kínlódott a bőrönddel, többször megbotlott benne, s felszabadultan fújta ki magát, mikor a szanatórium fogadójába ért és letehette. Bemutatkozott, átadta az iratait. A tisztviselő felvette az adatokat. — Gálja Okoliseva? — Igen, az apám után Afanászjevna. 1938-ban születtem. A rendelőben levetették a felsőruháját. Szégyenkezett igy, egy szál alsóruhában, s a hideg futkározott a hátán, amikor az orvos hozzáért. — Panaszai? — kérdezte a doktor. — Nincsenek — sietett a válasszal. — De mégis? — Semmi. — Felöltözhet. Ismét kint volt a szabadban, végignézett a park friss zöldjén, s úgy érezte, egész testét átvilágítják a nap sugarai. Megsimogatta a bőröndjét, s felvidulva elindult, hogy megkeresse a szobáját. Égszínkék tapéta fedte a szobája falát, ablaka alatt kéklett a tenger. A padlóra dobta a bőröndöt, átugrotta s kikönyökölt az ablakba. Ezüstö sen csillogott a víz, labdáztak, nevettek, kiabáltak a partján. Az ágya mellett, az éjjeliszekrényre tette a csigát, majd a bőröndhöz guggolt, leporolta a tetejét és kinyitotta. — Menjünk fürödni — mondta, és fürdőruhát meg bolyhos frottírtörülközőt vett elő. — Nem én — nyikorogta a bőrönd. Repült a lépcsőkön, Szaladt, mintha attól félne, elfut a tenger, s csak a puszta part marad utána. A süppedő homokon hirtelen megtorpant, meghatotta a tenger végtelen messzesége. — Ma. De meg is érkeztünk. Itt lakom. — Majd felkeresem, jó? Elbúcsúztak. Gálja beszaladt a szobájába, a bőröndöt az ágy alá tolta, ledőlt s lassan, elgondolkozva levette a fürdőcipőjét, kiszórta belőle a homokot. A férfira gondolt — szép neve van — Kosztya. „Csendes a tenger, suttog a tenger" — dudorászta halkan, majd mezítláb az ajtóhoz szaladt, bezárkózott és lehúzta magáról a hideg fürdőruhát. A takaró alá bújt, hogy megmelegedjék. Mellette az éjjeliszekrényen egyhangúan búgott a porcelán csiga, s ketyegett az órája. Azokat hallgatta. Amikor elaludt, álmában is a tengert látta, a pirossapkás bójákat, s a medúzákat a vízparti köveken. Feljöttek már' a csillagok, amikor kopogtatott a férfi. — Gálja, én vagyok ... Kinyitotta az ajtót. — Gálja, menjünk le a partra. Fénylik ilyenkor a víz, foszforeszkál. Gyönyörű. Jöjjön. A férfi ruhájából dohányszag áradt, betöltötte a kis szobát. Kint, a friss, sós ízű szélben a kőgáton sétáltak. A férfi magáról beszélt. — Csillagász vagyok, a csillagokat figyelem. Gyönyörű munka. Látta már távcsővel a Holdat, Gálja? — Nem. — Sajnálhatja. Nagyon érdekes. Kihűlt vulkán az egész, csupa kráter. Hasonlít a csigákra, igen, van egy ilyen forma tengeri csiga. Ha meg szabad szemmel nézi az ember, egy kislányt lát a Holdon, a vízhordó lányt. Furcsa, ugye? — Igen. — Valamelyik keleti legenda szerint a Hold lopta el a kislányt, aki éppen vízért ment a tóra. Azóta a Hold fogságában él a lány, szünet nélkül hordja a vizet. Figyelje csak! Ott a lány, a két vizeskorsó ... — Látom. — Most azt a szép, kék fényű csillagot nézze meg. Megfogta az asszony vállát, s a csillag felé fordította. — Ott a Hattyú! Látja? A Hattyú csillagképe. A csőrénél azt a fényes, ragyogó csillagot hívják Denebnek. Kétoldalt, a két zöldes színű a Hattyú szárnya. De igazán érdekli? — Nagyon —, válaszolta halkan az asszony, s a férfira nézett. — És melyik az esthajnali csillag? — Már nem látjuk, majd holnap este. Nézze azt a tűzszínűt, a hadistenről Marsnak nevezték el. Hallgassa csak: Vadászebek, Szíriusz, Vízöntő, Orion ... Sorolta még a különös hangzású neveket, szépen majdnem énekelve ejtette ki mindegyiket, mintha a csillagok kedvét keresné. Aztán sokáig hallgattak. Az asszony vékony ujjaihoz ért először a férfi, s amikor az arcuk is találkozott, szájon csókolta az asszonyt. Gálja nem ellenkezett. Fülében csengtek még a szavak: Szíriusz, Vízöntő, Orion. Próbálta elkergetni őket, másra akart gondolni, de megint csak —Szíriusz, Vízöntő, Orion — súgta a porcelán csigának, s az, mintha ismételné, dallamosan zúgott az aszszony fülébe. Másnap reggeltől Kosztyára várt. Föl-alá sétált a szobájában, s várt. Játékos fények táncoltak a parketten, amint rájuk lépett úgy érezte, mintha napon járna s égetné talpát a forró nap. Kopogtattak. Az ajtóhoz repült, s hirtelen kitárta. Csak Polja néni állt a küszöb előtt. — Az orvos hívat, menj a rendelőbe. — Árulkodott rám, Polja néni? . — Ugyan! Mit gondolsz? Azt mondja, fürdőt rendel. — Majd. Majd ebéd után. — Ahogy akarod. Én megmondtam. Elvégre szanatóriumba jöttél, nem tánciskolába. Gyorsan magára kapkodta a fürdőruháját, s megállás nélkül szaladt a tengerig. Messziről megismerte Kosztyát, még fentről a kőtgátról integetett s kiáltott neki. A férfi a vízparton guggolt s a medúzákat piszkálgatta. — Megint medúzákra halászol? — Arra. — Hidegek, nem? — Azok. Az asszony a vízbe ugrott, fröcskölve szaladt egy darabig, aztán úszni kezdett. A bójáknál járt már, amikor visszafordult. Akkor vette észre, hogy a férfi a parton maradt. Guggolt, s nézte, hogyan olvadozik a napon a medúzacsomó. — Csodálatos a víz — lelkendezett az asszony, amikor partot ért, s szétbomlott haját igazgatva megállt a férfi mögött. — Te vízi tündér — mondta a férfi. Később otthagyták a partot s az aszszony szobájába mentek. Csupa fény volt a kéktapétás kis szoba, ablaka alatt csillogott a tenger. A férfi rágyújtott s keresni akart valamit, amibe hamuzhatna. Felfedezte az éjjeliszekrényen a porcelán csigát, nézegette egy darabig, majd elnyomta benne a cigarettavéget. — Holnap elutazom, Gálja. — Hogyan? Holnap! Miért holnap? — Holnap reggel. Megbetegedett a fiam. Gálja a tengerre bámult, most sirályok visítoztak a víz felett. A férfi felállt, kigombolta a nyakán az inget. — Elmegyek. Viszontlátásra, Gálja. Az asszony nem válaszolt. Hallotta még, amint becsapódik az ajtó, s a férfi végigmegy a folyosón. Aztán kezébe vette a porcelán csigát, kiszórta belőle a cigarettacsikket, kifújta a hamut. Majd felkelt az ágy széléről, de megbotlott a bőröndben, s a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. — Rossz vagy. Csúnya vagy: Minned csupa rozsda — szidta a bőröndöt, mintha az értené a szavát. A bőrönd pedig ott feküdt mozdulatlanul, púposán, mint egy vén öreg teknősbéka. (Tatárból fordította: Gerencsér Zsigmondi L.GALY OLGA két új verse Mást akartam Miért mondják, hogy az április vidám, bolondos hónap? Nem látják, hogy a könnyei mily sűrű-búsan hullnak? Oly szegény, mint cirkuszok meszes képű bohóca: májust nyekerget hegedűjén s benne vacog a nóta. Ogy érzem én is: április lett valahogy mindig bennem. Orvul settenő zord szelek , fojtják meg dalos kedvem. S ha megszólal a hegedűm, Tán áprilisi tréfa ez? Segítség: mást akartam! Víz, ég, fák Tavasz lett. Bolondul süt a nap, könnyem patakzik nyilai nyomán. Mint a vak, hunyt szemmel érzékelem: ujjongó motorcsónakok száguldanak a fodrait kacéran riszáló Dunán. Zöldnek még nyoma sincs. Szárazak az ágak, ám a kéreg alatt tavoszi sürgősen rejtjelek cikáznak. Parányi rügyöklök dörömbölnek vígan s pattannak a fényre. A víz, az ég, a fák s közöttük az ember egyetlen sóhajtás: ez a tavasz - végre! Igen, tavasz van s bolondul süt a nap. Mégis, beért nyarunkat aranyozza már neked s nekem. Itt járunk kézenfogva a reménykedő fák alatt magunk is tantaluszi szomjasan. A kaján napnyilak kacagnak s én könnyezem. ŰE 1969. IV. 2
