Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-22 / 94 . szám, kedd

JUAN DE LAC CABADft (Mexikó): JÖ IDEJE, amióta meggazdagodtam azon az istenverte világháborún, amióta megházasodtam és megszülettek a gyerekeim, nem tudok elmondani egy történetet. Valamikor nagyon is tudtam. Hej, akkor még szabad ember voltam, de most ezekkel a gyerekekkel a nyakamon!... Nem akarok rossz példát mutatni. De miért is nem tudom rászánni magam? Talán mert ügyeim hozzászoktattak az Íráshoz, nyilatkozatokhoz, a főtisztelendő úr, a Jegyző, a bíró meg mások bizonylataihoz. A Jelenlévő X. úr a megmondhatója. Szóval egy éjjel egyedül, tanúk nélkül mentem a finoman szitáló ködben. Keményen nekirugaszkodtam a sötét útnak autóm kormányánál. Szemem a reflektorokból áradó fénypászmákra szögezve igyekeztem. Egyszer csak látom, hogy néhány pislákoló lámpás állja el himbálózva az utat egyik szélétől a másikig. Hirtelen elfogott a düh, de valami megmagyarázhatatlan félelem és egy sereg nyomasztó gondolat is. Sem fülhasogató szirénasüvöltés, sem jajgatás nem jelzi, hogy szerencsétlenség történt. Meg akarnak támadni? És ki tudja, hányan vannak? Talán az út két oldalán még ott lapulnak a cinkosaik. Akkor, akkor... Ha nem állok meg és elütöm őket, a többiek a hátamba lőnek. De ml az ördögi Utóvégre töltött revolver van nálam. Akkor hát minek annyit ijedezni, hadd vegyem már hasznát egyszer! — gondoltam. Elővettem a fegyvert, és megállítottam az autót. — Ki az? — kérdeztem élesen. A lámpás emberek közelebb Jöttek: négy szerencsétlen indián, messziről lerítt róluk, hogy afféle félig munkás, félig paraszt kőművesek. Ahogy közeledtek, fényszóróim világánál láttam lábukon a nyomorúságos „savates"-eket. Egész öltözékük kék ingbő, gyékénykalapból, tarka kendőből meg ebből állt. — Mi a baj? — kiáltottam rájuk. Miközben magasra emelt lámpással közeledtek, nadrágszíjam mögé dugtam a pisztolyomat, és hogy alkalomadtán könnyen hozzáférjek, minden eshetőségre készen, kigomboltam mellényem három alsó gombját... — Mi a baj — kiáltottam rájuk újból, amikor már mellettem voltak és az arcukba nézhettem. A legidősebb hosszú, lecsüngő bajuszú ember volt, a másik kettő úgy harmincévesnek látszott, az utolsó, a legfiatalabb, még húsznak sem. — Főnök — szólt az öreg —, okvetlenül Mexikóba kell mennünk, mert holnap hétfő, korán munkába kell állni. Talán elfelejtettem megmondani az elején, hogy ez a márciusi éjszaka, melyen visszatérőben voltam hét végi levegőzésemről, vasárnapra esett? Talán igen, talán nem. Dühített a félelem, amit kiálltam miattuk, kötekedő és teljesen logikus bosszúvágy tüzelt, ezért érthetetlen hadarással feleltem az öregember szavaira, s közben tagadóan ráztam a fejem. Későre jár, főnök — toldotta meg egy másik. Időt kell nyernem, hogy átgondoljam a dolgot, és ugyanakkor meg is akartam őket kínozni kissé, így hát nem mondtam sem igent, sem nemet. — Legyen szíves, főnök, mivel ilyenkor már nem járnak teherautók, és úgyis arrafelé megy, amerre mi... A legfiatalabb közbevetette: — Egyszerű kőművesek vagyunk ... És ártatlanul mosolygott, vagy talán hamiskásan, valami rejtett célzással. Okos arcából elővillant ravasz pillantása, és rájöttem, hogy a visszautasítás elárulná félelmemet, és megalázna. Azt már nem! — Ti hárman helyezkedjetek el a hátsó ülésen — rendelkeztem. — öreg, te gyere ide előre, mellém. Eloltották a lámpásokat, és engedelmeskedtek parancsaimnak ... A köd tovább szitált... KIOLDOTTAM a féket, gázt adtam, és folytattam utamat. A hátul ülők mindössze háromnégy mondatot váltottak, jól emlékszem rá: — Hogy tetszik Usebita? — Szép, mi? — És alig hétéves! Azután mély hallgatásba burkolóztak. Sem egy mosoly, sem a kitárulkozás, az őszinteség SZI TÁ LÖ_ KÖD BEN leghalványabb jele, mint más vidékek lakosainál, csak ez a némaság, amely nyugtalanságot, bizalmatlanságot, gyanút kelt, s megtöri, elfojtja és szétoszlatja a bátorságot. És ráadásul ez a sötétség az egymást követő szakadékok mentén ... a körülmények ... Ez a makacs és gyászos ködszitálás, meg a lámpások is, melyeknek a ködben imbolygó, pislákoló fényét még mindig a szaruhártyámon éreztem. Mikor az öregember felém fordult, lehelete olyan fertelmes alkoholbűzt árasztott, hogy elviselhetetlen undor fogott el. „Részeges indián!" — Ez az apró szemű eső négy ujjnyira se hatol a földbe. Igaz, főnök? — Ühüm, ühüm — feleltem visszafojtott lélegzettel. Rövid szünet után újra kezdte: — Még két ujjnyira, még két ujjnyira se, nem gondolja, főnök? „Részeges indián" — gondoltam ismét, és nem válaszoltam. — Nem gondolja, főnök? — Igen, persze — mondtam. Nem szabad kijönni a béketűrésből. Ojabb szünet, majd megint: — Még ennyire se, drága jó főnök? Azután pillanatonként: — Egy csöppet, egy csöppet, még egy egészen csöppet se, ugye, uram? A kocsi úgy száguldott, ahogy csak bírt, és újra félni kezdtem. Mit tesz az ösztön! Tudjuk, milyenek az indiánok, szóvirágos nyelvükkel és énekeikkel. Mit jelentsen ez? Mit akart a többiek értésére adni, akik csökönyös némaságukba kövülve, mozdulatlanul ültek? Ha igazi kövek volnának, ártalmatlan kövek... De ezek emberi lények! Hullámokban szállt meg a félelem. Még sikerült eloszlatnom a revolverre gondolva. —• Még két ujjnyira se? — Úgy van. — Még... — Igen, igen. Makacskodott. — Még csak ... még egy ujjnyira se, még ennyire se... — Persze! — Mert Isten csak azért küldi ezt az esőcskét, hogy a magokat felüdítse... — Természetesen! — Hogy a magokat felüdítse, nem pedig, hogy mélyen behatoljon a földbe ... Ugye? — Igent — Igen? Igazán, főnök? Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az autó motorja túlmelegedett. Az első faluban megálltam, és megmagyaráztam ezeknek az embereknek, mi történt. Az öreg ajánlkozott, hogy egy közeli boltból szerez egy kanna vizet. S miközben éles fény rajzolta ki egy üzlet ajtónyílásának távoli körvonalait, a legfiatalabb vállamhoz hajolt és megszólított: — Főnök! Hátranéztem. — Ez az apám, főnök. Indián szokás szerint elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, s most egy másik szólalt meg: — Az apja részeg. A legfiatalabb folytatta: — Bocsásson meg neki, csak ezért mondja ezt, mert a falunkból jövünk, ahol eltemettük a kishúgomat... Igazán, főnök ... Egyszerű kőművesek vagyunk. Nem kértem magyarázatot, de a harmadik még hozzátette: — Nem akarja, hogy szegényke ott lenn a földben érezze az esőt a kis testén. AZ ÉJSZAKA, a titokzatosság, a köd, a köd, a titokzatosság és az a sötétség az út mentén ... Két gyermekem volt: egy lány és egy fiú. De a kislány beteg lett. És most, amikor már halott, noha a szívem megkeményedett, néha elerőtlenedem az autóban. Esik, és én leheletszerűen hallom: — Hogy tetszik Usebita? — Még kérdezed! — Szép, mi? — És alig hétéves! PÉCHI GYÖRGY fordítása ÚJ Juhász Ferenc: A Szent Tűzözön regéi „A költészet tárgya a lét. A költészet értelme: az ember. De milyen ember?" — teszi fel a költő a kérdést, s így válaszol rá A költészet és a jövő című versében: „Nem a Maradék-ember! De a Vágyaközó-ember, a Kiválni-akaró-ember, a Szeretetsóvárgó-ember .. Ember nélkül fölösleges a Költészet. Ember nélkül a Költészet: puszta kő, szürke pala, pórusos kőzet, amelybe belenyomódtak a lét csipkés, sejtes és eres szavai, életünk csontvázai és szerelmes rajzai". Juhász Ferenc a kortárs magyar irodalom sajátos egyénisége, kimagasló alakja, akinek költészete a lét mélyben örvénylő problémáit, s a lélek rezzenéseit követi, és aligha mondhatjuk „könnyű" olvasmánynak. Legújabb, rendkívül impozáns kötete nagyobb lélegzetű verseit, s tematikus versciklusait tartalmazza. Formai és tartalmi szempontból egyaránt egy nagy művész megnyilvánulásai ezek, ahol mondanivaló nemcsak sajátos verselést, de a képek szinte lávaszerű áramlását követeli meg. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 408 old.) (29,50 korona) L. Novomeský: Válogatott versek Elsősorban adósságtörlesztés ez a kötet, hisz a mai magyar könyvkiadás — a kortárs irodalomban — talán senkivel szemben sem volt oly sokáig adós, mint Laco Novomeský műveivel szemben. Az okokat ismerjük, s a konstruált vádak tisztázása után 1966-ban megjelent ugyan egy szerény kötet A modern szlovák líra kincsesházában, ez azonban csak korábbi verseiből merített, s a mai Novomeskýt nem mutatta be. A mostani válogatás ezt a mulasztást ls pótolja, s egy gazdag költői pályáról nyújt áttekintést. Novomeský a XX. századi modern szlovák líra kiváló képviselője, költő, politikus, esztéta és publicista egy személyben. Az egyetemes és nemzeti költészet sajátos módon ötvöződik lírájában, s nemes verésű versei sajátosan egyéni hangú költőről tanúskodnak. A kötetet Varga Rózsa válogatta. A fordítás gondos, és a fordítók sorában mai élvonalbeli magyar költőket is találhatunk. A közös könyvkiadás keretében megjelent művet az MKBK-tagok tagilletményként kapják. (Madách Könyvkiadó, 240 old.) (14,— korona) Berkesi András: Kardos György: Kopjások Perlaky Mária feszült, izgalmas története hatodik kiadásban jut el az olvasóhoz. A regény hőse, a fiatal és csínos lány még 1949-ben disszidál szerelmével, Rajnay Zsolttal. Csak külföldön tudja meg, hogy szerelme egy nacionalista-fasiszta szervezet tagja s egy kémcsoport hivatásos ügynöke. Ekkorra azonban már ő is csapdába esett, s szerelme révén zsarolja őt az ügynök. Tíz év után azonban megúnja ezt a munkát, hányatott életet, s lelkiismeretének engedve hazaszökik. Azonban magával hozza főnöke emlékiratait ls, melyekből fény derül a kémbanda szervezkedésére, munkamódszereikre s viselt dolgaira. (Madách Könyvkiadó, 440 old.). (28,— korona) Szalatnai Rezső: Kempelen a varázsló Nemcsak a mű szerzőjét, de hősét is szoros szálak fűzik Pozsonyhoz, ahol a cselekmény egy része lejátszódik. Szalatnai a XVIII. század Magyarországába vezeti az olvasót, s nemcsak a felvilágosodás emberének érzelmeit, vágyait mutatja be, hanem kiváló képet rajzol erről a nagy varázslóról és tudósról (akiről valamikor utca is volt Pozsonyban elnevezve!), aki Pozsony és Bécs társadalmi elitje előtt éppúgy, ismert volt, mint az alföldi pusztákon. A VEK nép ügyéért síkraszálló tudós életrajzi regénye fiataloknak és felnőtteknek egyaránt kellemes élményt nyújt. (Madách Könyvkiadó, 352 old.). (20, — korona) Zalka Miklós: Mindenkihez! A Képes történelem sorozat' ban jelent meg ez a mű, mely átfogó képet ad a Magyar Tanácsköztársaságról, kikiáltásától a bukásig. A művet gazdag szemléltető anyag (fényképek, plakátok, képzőművészeti alkotások) egészíti ki. (Madách Könyvkiadó, 180 old.). (24,— korona) Alexandre Dumas: A jávai orvos A Tűzsziget titokzatos orvosa minden dolgok tudója, titokzatos és félelmetes, akinek csak a fekete párduc a méltó ellenfele, legyőzni azonban csak a szerelem tudja. A történet tárgyát a Jáva szigeti felkelések képezik, melyek Dumas idejében szinte napirenden voltak. Dumas, feltételezhetően, a mesés keleti országból érkezett hírek alapján egy tisztességes, józan életű holland házaspár kalandjait és megpróbáltatásalt mondja el, belefoglalva mindazt, ami a hindu varázslóktól a keleti kényurak életmódjáig számot tarthat az olvasó érdeklődésére. Ily módon valóság és misztika egyaránt keveredik a regényben, s ezt a kalandok kedvelői szívesen olvassák. (Európa Könyvkiadó, 356 old.). (32,— korona) Gárdonyi Géza: Szüleim gyémántja A gyermekolvasók szemében Gárdonyi Géza elsősorban az Egri csillagok és A láthatatlan ember című regények alkotója. Ebben a művében a falusi szegénység életének titkaiba vezet el a szerző, bepillantást nyújtva viszontagságos gyermekkora eseményeibe is. A művet Kass János illusztrációi díszítik. (Madách Könyvkiadó, 280 old.). (22,50 korona) Lipták Gábor: Sárkányfészek A magyar tájak mondáit, regéit eleveníti fel ebben a, kötetben az író. Az Aranyhíd, a Regélő Dunántúl és a Délibáb után ez a negyedik kötet, melyben az író a honismeret igényeit elégíti ki. A kötetben „Észak-Magyarország romantikus szépségű tájairól s gazdag történelmi emlékeiről" olvashatunk. A könyv szerzője kevéssé ismert tájakra kalauzolja az olvasót. A fiatalok minden bizonnyal szívesen fogadják ezt a könyvet. (Móra Könyvkiadó, 400 old.). (24,— korona) Berze Nagy János: Sárkányölő Sebestyén Ez a gyűjtemény az Ismert mesegyűjtő hagyatékát teszi közkinccsé. Nagyobbrészt dunántúli eredetű, Baranya megyéből származók ezek a mesék, melyeket most átdologozott formában kaphatnak kézhez a gyerekek. (Móra Könyvkiadó, 200 old.). (22,— korona) Második meséskönyvem Az Első meséskönyvem után bizonyára érdeklődéssel fogadják a legfiatalabbak a másodikat, mely már azoknak szól, akik a betűvetés tudományával ismerkednek, s örömet talál a nak az olvasásban. A kötet | szebbnél szebb hazai és külföldi népmeseíró művéből merít, s verseket és prózát egyaránt „ tartalmaz. (Madách Könyvkiadó, 240 old.). g (22,— korona) £ —dz— MIHAI BENIUC: FÉNYES FÁROSZOK A csúcs közelében fogynak a csapások, s szilajabb a szél is, növekszik haragja, meredek az ösvény, s nem sokáig látod, az égbolt határán sziklatömb takarja. A völgyben a szelek párákat kevernek, hallgató fenyőfák figyelnek előtted, őrködik az erdő, vak homályba dermed, majd fények gyúlnak s a lomb közé betörnek; lelkesen biztatnak; kapaszkodj csak feljebb, a magasban látszó hófödte oromra, melyen reggelenként pírfátylak derengnek, s szikrázva ég, ha a verőfény bevonja. Látod, majd eltűnik, s újra látni fogod; fároszok fényeit gyűjtsd össze kévébe. Éjszaka van. ügyelj! Csillag-eső zuhog. Ne csüggedj, eltalálsz álmaid földiád ordította: VERES JÁNOS KÖN Y