Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1969-04-16 / 89 . szám, szerda
Ai 1968. januárjában elindított megújhodási folyamatnak egyik feladata az volt, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban megvalósítsa a nemzetiségi egyenjogúságot, amelyet azelőtt annál inkább megszegtek, minél nagyhangúbban kinyilatkoztatták. Természetesen a legsürgetőbb volt rendezni az ország két nemzetének, a cseheknek és a szlovákoknak viszonyát. Csehszlovákia föderalizálása, függetlenül néhány nyílt kérdéstől, ezt a problémát megoldja. A múlt egyik bűne, amely, sajnos, mély gyökeret vert az ország polgárai zömének tudatában, hogy a nemzetiségi kérdést nálunk csupán a csehek és a szlovákok viszonyára redukálták. Csakhogy ezen a két nemzeten kívül nálunk nemzetiségek is élnek — a magyar, német, lengyel és ruszin-ukrán. (Ezzel kapcsolatban a cigányok kérdése egyelőre vitatható.) A háború előtti köztársasághoz mérten ugyan nálunk jelentősen megcsappant a nemzetiségek hányada az ország összlakosságában (ok: a németek kitelepítése, részleges lakosságcsere Magyarországgal, Kárpátalja átadása a Szovjetuniónak), de létszámuk fev sem elhanyagolható. Nem lehet ugyanis számításon kívül hagyni több mint 600 ezer magyart, 100 ezer németet, mintegy 70 ezer lengyelt és kb. ugyanennyi ruszint-ukránt (a statisztikai adatok nem egészen megbízhatóak). Országos viszonylatban ez ugyan a lakosságnak csak tört része, de vannak területek (Sokolovo, Tösín vidéke, Északkeletés Dél-Szlovákia), ahol a nemzetiségek tagjai a lakosság felét, helyenként túlnyomó többségét teszik ki. Az 1960. évi területi rendezés, amely célzatosan megbontotta a viszonylag zárt nemzetiségi egységeket, ezt a tényt eltorzítja és leplezi. A nemzetiségek „klasszikus" és „történelmi" problémakörét szélesítette a nemzetiségek tagjainak költözködése a köztársaság egyik részéből a másikba. A cseh határvidéken számos magyar és ruszin-ukrán él (cigány is). Különösen a köztársaság föderalizálása után már nem lehet elsiklani afölött sem, hogy mintegy 35 ezer cseh él Szlovákiában és főként afölött, hogy 350 ezer szlovák van a cseh országrészekben. A nemzetiségi kérdésnek nálunk bonyolult a története. Gyökerei messze visszanyúlnak a múltba. Ez a probléma nálunk 1918-ban, a csehszlovák állam létrejöttével, konkrét formában merült fel. Az a tapasztalat, hogy a fasizmus vissza akart élni a nemzetiségi kérdéssel, a második világháború után kiváltotta a viszonylag tiszta nemzeti államok létrehozásának törekvését. A Csehszlovák Köztársaság ezért 1945-ben a csehek és a szlovákok államaként újult fel. Hivatalosan tagadták, nem ismerték el az ittmaradt nemzetiségek létét. Hallgatólagosan számoltak asszimilálódásukkal. Csakhogy a tényeket nem lehetett tartósan semmibe venni." Nálunk már 1948 februárja előtt lényegében elismerték a ruszin (ukrán) nemzetiséget, s az létrehozta reprezentatív szervét, az UNR-et is (később felszámolták). 1947-ben a lengyel nemzetiség bizonyos jogait is hivatalosan elismerték. 1948 februárja után az ittmaradt magyaroknak és németeknek megadták polgári jogaikat és nemzetiségi fejlődésüknek bizonyos lehetőségeit. 1945 után a nemzetiségi kérdés megoldására hatottak a régi emlékek. Ez természetes, bár ezzel nem mentegethetjük mindazt, ami történt. A szocialista Csehszlovákia és fejlődése mind sürgetőbben követelte a nemzetiségek iránti új viszonyt. Csakhogy a kultusz időszakának deformációi rányomták bélyegüket a csehek és a szlovákok viszonyára is, és még nagyobb mértékben a nemzetiségek iránti viszonyra. 1968 januárja megnyitotta az égető fontosságú és összetett probléma újszerű értelmezésének útját is. A csehszlovák társadalom demokratizálásának törekvése megkívánta a nemzetiségi kérdés demokratizálását is. A januárt kiváltó szlovák kérdés, bár nem könnyen, megoldást nyert. Sokkal nehezebb, lassabb és ellentmondásosabb volt azonban a nemzetiségi kérdés rendezése. A demokratikus és a marxista szempontok csak lassan és fokozatosan érvényesültek. 1968 augusztusa a biztató kezdetet megszakította. Az augusztus utáni fejlődés nehéz feltételei között, időhiánynyal küszködve (ennek oka az volt, hogy a föderációt és ezzel együtt a nemzetiségekről szóló törvényt 1968. október 28-án kellett kihirdetni (gyorsan kidolgozták a nemzetiségeink helyzetét szabályozó törvény javaslatát, jóváhagyását lényegében nem előzhette meg nyilvános vita. A törvény néhány pozitív vonása elvitathatatlan. Ez azonban nem kendőzheti el alapvető és elvi fontosságú hiányosságait. A törvénnyel kapcsolatban különösen a cseh és a szlovák nyilvánosságban, kevésbé a nemzetiségek körében, sok az illúzió és a hamis elképzelés, önmagában már az a tény, hogy megkísérelték külön törvénnyel biztosítani a nemzetiségi jogokat, olyan benyomást keltett, hogy minden rendben van. Sőt, előfordulnak nézetek, hogy a nemzetiségeknek túl sokat adtak, pedig ez távolról sem felel meg a valóságnak. Az ilyen nézeteknek egyik forrása a törvény bevezető része lett, amely — bár hézagos — mégis sok lényegeset tartalmaz abból, amit a nemzetiségek valóban jogosan szorgalmaztak. Már nem más nemzetiségű polgárokról esik benne szó, hanem a nemzetiségekről, mint egységekről, közösségekről. Kifejezetten leszögezi, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság népét a cseh és a szlovák nemzettel együtt a magyar, a német (első ízben említik meg ilyformán), a lengyel és az ukrán nemzetiség alkotja. Elismerik a nemzetiségek jogát a tevékeny részvételre az országnak, társadalmi és államrendszerének tevékeny fejlesztésében. Továbbá elismert saját nemzeti élettik (nemcsak kultúrájuk — amint a múltban volt) önálló és önigazgatásra épülő fejlesztésének jogát, részvételüket a törvényhozásban és a végrehajtó hatalomban. A nemzetiségeknek megígéri további kibontakozásuk hatékony jogi garanciáit. (A múltban erre párthatározatok voltak, amelyek azonban nem ölhettek tfcrvényjelleget.) Végső soron mindez egyet jelenthetne a nemzetiségek fejlődésének megnyugtató biztosításával. Sajnos, ez csak a törvény preambulumjában található meg, s ennek a deklarációnak maga a törvény nem kölcsönöz tartalmat, sőt sok vonatkozásban nyilvánvaló ellentmondásba kerül vele. A törvény első cikkelye nem rögzíti a preambulumban kinyilvánított jogokat. Csak kissé módosított formában átveszi az alkotmány meghatározásét, amely szerint a nemzetiségek az állam gondoskodásának csupán tárgyai. Nem egyenjogú társadalmi szubjektumok tehát, mint ahogy az a preambulumból eredne. A második cikkely a nemzetiségek megfelelő képviseletéről szól a politikai szervekben, a képviseleti testületekben és más állami szervekben. Így volt ez eddig is (eltekintve a végrehajtó szervektől és az apparátustól). Megkerüli a majoritásnak és a paritásnak problémáját, amely a csehek és szlovákok viszonyának rendezése során merült fel. A nemzetiségeknek az országos parlament nemzeti kamarájában is csak megfelelő képviseletük lesz. A második cikkely második fejezete meghatározza, hogy a Cseh-, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács külön törvénye szabályozza majd, milyen képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesülnek külön szervek, amelyek gondoskodnak a nemzetiségek jogainak érvényesítéséről és a törvény keretei között önállóan eldöntik sajátos érdekeiket. Ignorálja tehát a nemzetiségeknek olyan, köztársasági viszonylatban közös érdekeit, amelyeket kifejezésre kellene juttatnia az országos föderációs törvénynek vagy az alkotmánynak. Tisztázatlan marad az a kérdés, hogy a nemzetiségek milyen szervekben jutnak képviselethez. Nem esik szó arról, hogy milyenek legyenek ezek a „különleges szervek" és hogyan létesüljenek. S ahelyett, hogy a nemzetiségek maguk döntenék el ügyeiket — ezzel a joggal más szerveket bíznak meg. Az ilyen szervek még akkor sem pótolhatnák a nemzetiségek önigazgatását, ha csak a nemzetiségek képviselőiből tevődnének össze. A harmadik cikkely rögzíti a nemzetiségek többé-kevésbé már létező kulturális és nyelvi jogait. Ennek ellenére ez a cikkely a többségi nemzetek számos tagjának ellenállásába ütközött. Pedig ez a cikkely kifejezetten kimondja, hogy ezzel a joggal csak a törvény által meghatározott feltételek mellett lehet élni. Egyes folyóiratok soviniszta kampánya aggodalmat válthat kl, hogy a részletesebb nyelvi törvény megnyirbálhatná a jelenlegi gyakorlatot is. Visszatérést jelenthetne a München előtti köztársaság megkülönböztető nyelvi törvényéhez. Annál is inkább, mert egyesek már szorgalmazták ezt. Ez a nemzetiségeket nem hagyhatja közömbösen. Az ilyen aggodalmat nem szüntetheti meg a negyedik cikkely, amely tiltja az elnemzettelenítésnek minden formáját. A múltból tudjuk, hogy menynyire „rugalmasan" lehet értelmezni a dolgokat. A törvény bizonyos új és pozitív vonásai ellenére sem hunyhatunk szemet afölött, hogy messze elmarad a preambulum ígéretei mögött. Természetesen a múlthoz mérten haladást jelent. A tökéletlen és a diszkrimináló múlthoz való viszonyítás azonban nem lehet mérvadó. Alapvető mérce az lehet és annak kell lennie, hogy a törvény mennyiben felel meg a ma érett (és túlért) szükségleteinek. Az értékmérés alapját képezzék a nemzetiségek ésszerű, megfontolt, marxista és teljes mértékben jogos követelményeiben kifejezésre jutó ilyen szükségletek. S ha ilyen szemszögből tekintünk a törvényre, feltárul teljes elégtelensége. A nemzetiségi kérdés valóban igazságos, elvszerű és marxista rendezésének közvetlenül a törvényben kellene kifejeznie a preambulum helyes és elvi fontosságú tartalmát. A jogoknak közvetlenül a törvényben való ilyen elvszerű kinyilatkoztatását követően a törvénynek rá kellene mutatnia és velősen részleteznie kellene a jogok biztosításának módját. Mindazok, akik tavaly komolyan és előítéletektől mentesen fontolóra vették a nálunk élő nemzetiségek helyzeté megoldásának kérdését, megegyeztek abban, hogy a nemzetiségi jogok, aktív társadalmi szubjektum-szerepük és önigazgatásuk biztosításának alapvető záloga saját társadalompolitikai reprezentációjuknak létrehozása (megválasztása). Ennek a reprezentációnak kellene szószólóvá válnia a társadalmi és az állami szervekkel, más nemzetekkel és nemzetiségekkel szemben, kifejezésre juttatnia és érvényesítenie a sajátos nemzeti érdekeket. Ezt a reprezentációt eddig a nemzetiségek kulturális egyesületei helyettesítették (CSEMADOK, PZKO, KSUTJ.Ezt torzult formában tették, alapszabályaikkal ellentmondásban és mérhetetlen nehézségekkel, akadályokkal küszködve. Nem állja meg a helyét az ellenvetés, hogy a nemzetiségeket képviselőik reprezentálják. Az adott viszonyok között a nemzetiségek általános érdekeit bizonyos mértékben csak a legfelsőbb fokú törvényhozó testületek, a központi parlament, a Cseh és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői képviselhetik. Már csak a számuk is, különnösen a megfelelő képviselet elvének érvényesítése mellett, lehetetlenné teszi, hogy a nemzetiség igazi reprezentációját jelentsék. Természetesen nem becsülhetjük le a nemzetiségi képviselők szerepét, de csak bizonyos új intézkedések tennék számukra lehetővé a nemzetiségi érdekeknek hatásos védelmét. Közismert, hogy az országos parlament nemzeti kamarájában nem az arányossághoz igazodik a csehek és a szlovákok képviselete. Akkor miért igazodjék benne ehhez az elvhez a nemzetiségi képviselet? Nézetem szerint minden nemzetiség képviselőinek számát — függetlenül a nemzetiség nagyságától — növelni kellene (mondjuk ötre). Továbbá le kellene szögezni, hogy a szövetségi és a köztársasági törvények elfogadásához — amennyiben érintik a nemzetiségeket — szükséges képviselőik minősített többségének jóváhagyása. Az alsóbb fokú nemzetiségileg vegyes szervekben olyan intézkedést kellene foganatosítani, amely tiltaná a majorizálást a sajátos jellegű nemzetiségi kérdésekben. Ezek a probléma megoldása módjának példái. Törvénynek kellene biztosítania egyben a nemzetiségek részvételét a végrehajtó hatalom gyakorlásában azzal, hogy képviselőik helyet kapnának a végrehajtó szervekben és az apparátusban. Nem lenne helyénvaló külön nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó minisztériumot (igazit és nem fiktívetj létesíteni? Nem lenne helyénvaló az oktatásügyi, illetve a művelődésügyi minisztériumon külön nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó osztályt létesteni? Mondanom sem kell, hogy ezeket a posztokat a nemzetiségek képviselőinek kellene betölteniük. A nemzetiségi igazságosság biztosítása, a felesleges problémák és viszályok kiküszöbölése érdekében fel kellene számolni az 1960. évi mesterséges és megkülönböztető területi elrendezést és a lakosság nemzetiségi kívánságainak, valamint szükségleteinek tekintetbe vételével határozni meg a közigazgatási egységeket, a járásokat. A nyelvet illetően az alkotmánynak kellene biztosítania az állam lakossága valamennyi nyelvének elvi egyenjogúságát, amint az megfelel a marxizmusnak. Tiltani kellene bárminemű nyelvi diszkriminálást és a törvény erejével kellene biztosítani, valamint gyakorlatilag bevezetni a nemzetiségileg vegyeslakta területeken a kétvagy többnyelvűséget. A nemzetiségek törvényes jogai fölötti őrködést, mint fontos funkciói egyikét, alkotmánybíróságra kellene bízni. Az 1948. évi alkotmány megszüntette az alkotmánybíróságot és ez téves lépésnek bizonyult. Megkönnyítette a szocialista törvényesség megszegését és nemcsak a nemzetiségi ügyekben. Hozzávetőleg így lehetne valóra váltani a preambulumnak azokat a szavait, hogy a nemzetiségek kibontakoztatják saját nemzeti életüket. Ez egyet jelentene a nemzetiségek bizonyos sajátos jellegű autonómiájával, anélkül, hogy érvényesítenénk a klasszikus területi autonómiát, amelyet különben a nemzetiségek nem is igényelnek. Hangsúlyoznunk kell, hogy csakis az ilyen intézkedések komplexuma érlelheti tetté a preambulum ígéreteit. Az alapvető nemzetiségi jogoknak közvetlen törvénybe iktatása nélkül nem biztosíthatjuk gyakorlásukat. A nemzetiségek, társadalompolitikai reprezentációjuk létrehozása nélkül lényegében nem válhatnak a társadalmi és a politikai élet egyenjogú szubjektumaivá. Kétségtelenül örömmel fogadhatjuk, hogy a nemzetiségek egyes képviselői a törvényhozó és végrehajtó szervek fontos posztjaiba kerültek (a Szövetségi Gyűlés mindkét kamarájának elnökségébe, az SZNT-be és a szlovák kormányba, viszont a Cseh Szocialista Köztársaság szerveibe nemi). Ez azonban csak részleges engedmény, amely a jövőre nem feltétlenül kötelezőnek bizonyulhat. Ettől eltekintve ez olyan fikciókat és egészségtelen helyzetet teremthet, hogy ezeknek az egyéneknek a feladata a nemzetiség képviselete. A nemzetiségek helyzetének új elrendezéséről folytatott vitában a nemzetiségek képviselői az ilyen megoldást mindig joggal elutasították. A ma nagy kérdéseivel kapcsolatban sokan másodrendűnek tartják a nemzetiségek problémáit. Vajon ez nem jelenti-e a kérdésnek Ismételt lebecsülését? Vajon nem bújik-e meg emögött — úgy mint azelőtt — nekünk, a többségi nemzeteknek, a cseheknek és a szlovákoknak nagyhatalmi nacionalizmusa? A demokrácia oszthatatlan. Társadalmunkban nem törekedhetünk demokráciára, ha elhanyagoljuk a demokráciát a társadalom nem csekély hányada viszonylatában. A lakosság egy részével szemben tanúsított nem demokratikus szellem, nem következetes demokrácia nem maradhat következmények nélkül a társadalom többi részében a demokrácia elmélyítésére irányuló törekvésünkben. A nemzetiségek érdeke támogatni a csehek és a szlovákok haladó törekvéseit. Hasonlóképpen nekünk, cseheknek és szlovákoknak érdekünk, hogy a nemzetiségi kérdést végre valahára elvszerűen és nagyvonalúan rendezzük — ahogy ezt, különben, már több ízben is hallottuk a legfelsőbb helyekről. (Megjelent a DOBA 13. számában) Igazi egyenjogúságot a nemzetiségeknek \ írta: KAREL POMAIZL