Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-15 / 88 . szám, kedd

Az egész társadalom érdeke Beszélgetés dr. JÁN MAJER ezredessel, a Belügyminisztérium államtitkáróval — 1960 és 1967 között 147 ezerről 230 ezerre, azaz 00 százalékkal emelkedett országos viszonylatban a bűncselekmények száma. Ezért a nemzeti belügyminisztériumok a Szövetségi Belügyminisztériummal karöltve a közbiztonság személyzeti és anyagi megszilárdítását célzó javaslatot terjesztenek a szövetségi kormány elé — jelentette ki dr. Ján Majer ezredes, a Szövetségi Belügyminisztérium államtitkára. A lakosság minden bizonnyal megnyugvással fogadja ezt az Intézkedést, hiszen köztudomású, hogy különösen a népesebb városokban érezzük a rendőrök hiányát. Mert nemcsak a közlekedési balesetek száma gyarapszik az utóbbi időben, hanem a bűncselekményeké is emelkedő irányzatot mutat. Napirenden vannak a betörések, a gépkocsilopások, és a közrendbontás már-már olyan méreteket ölt, hogy nemegyszer fontolóra vesszük, nem volna-e okosabb otthonmaradnunk az esti órákban? Ilyenkor ugyanis eléggé kockázatos az utcán tartózkodás, mert az is megtörténhet, hogy éppen akkor nincsen rendőr a közelben, amikor a legnagyobb szükség volna rá . .. — Ennek az állapotnak mielőbb véget kell vetnünk — jelentette ki az államtitkár —, bár tisztában vagyunk azzal, hogy a nehézségek leküzdése több feltételtől is függ ... • MILYEN NEHÉZSÉGEKRE GONDOL? — A rendőrök élete cseppet sem irigylésre méltó. A kockázattal járó felelősségteljes és igényes munkát tetézi a kimerítő váltakozó szolgálat. Míg a legtöbb dolgozó pihen, a rendőröknek éjjel, sőt vasárnap és ünnepnapokon is készültségük van. Tekintettel súlyos gazdasági helyzetünkre, kellőképpen meg sem tudjuk őket fizetni. A rendőrök fizetése ugyanis, ahhoz képest, hogy milyen nélkülözhetetlen tényezői a társadalomnak — túlságosan alacsony. • HOGYAN IGYEKEZNEK KIKÜSZÖBÖLNI EZEKET A FOGYATÉKOSSÁGOKAT? — Toborzással. A rendőrök létszámát mindkét köztársaságban sürgősen 1200—1500 fővel ki kell egészítenünk. Ez a szám — ha tekintetbe vesszük, hogy az 1955—61-es években 11 ezren távoztak a közbiztonsági szervekből, meglehetősen csekély ugyan, de mégis segítséget jelent majd. Természetesen a legközelebbi években tovább gyarapítjuk létszámukat — mintegy 6500 új rendőrre lesz szükségünk. • A TOBORZÁS MILYEN EREDMÉNNYEL JÁRT? — Az utóbbi négy hónap folyamán meglehetősen kedvezőek az eredmények. Jelentkezőkben egyelőre nincs hiány. Ez persze nemcsak kilátásba helyezett előnyökkel indokolható, hanem azzal is, hogy a kiváló és a nagyon jó előmenetelt felmutató rendőröket ktllön jutalomban részesítjük. Ily módon igyekszünk felkelteni érdeklődésüket munkánk iránt. Természetesen arra törekszünk, hogy a rendőrök állandóan képezzék magukat. Tanfolyamokat rendezünk számukra, mert őszintén szólva színvonaluk még nem üti meg a kívánt mértéket. A felvételi vizsgákra csak középiskolai műveltséggel rendelkező, érettségizett embereket engedünk, de ezeket is alaposan megrostáljuk. Mert ezen a pályán műveltség, intelligencia nélkül nem sokra megy az ember. • MILYEN ELÖNYÖKET BIZTOSÍTANAK A RENDÖRÖKNEK? — Bérrendszerünk felülvizsgálása a fizetésemelések céljából már folyamatban van. Az ebből leszűrt eredményeknek megfelelően, a külföldi tapasztalatok figyelembe vételével javaslatot dolgoztunk ki azzal a szándékkal, hogy a közbiztonság tagjait a jövőben mindenkitől és mindentől függetlenítsük, hogy ezentúl lelkiismeretesebben teljesíthessék felelősségteljes kötelességeiket. Remélem, erre már a jövő évben sor kerül. Célunk, hogy vonzóbbá tegyük ezt a hivatást, s ezért különféle szociális előnyöket biztosítunk a rendőrök részére. Meggyőződésem, hogy nem fizetünk rá, ha jobban fogunk gondoskodni a rendőrökről. Ez a befektetés mind az anyagiakat, mind az erkölcsieket tekintve semmiképpen sem veszhet kárba. Hiszen valamennyiünk, az egész társadalom érdeke a megbízható rendőrség. —km — A Pizeni Škoda Mü vekben 80 vietnami fiatal — közülük 28 leány — részesül gyakorlati szakképzésben. Képünkön: Ladislav Opatrný mester azoknak az alkatrészeknek pnntosságát ellenőrzi, amelyeket Doan-thiThinh, Le-minh-Lai és Nguyen-thai-Dung hanoi fiatal készített. (J. Vlach felv. CSTK) 1969 IV. ÍR, alapján kialakul a megoldás képe s létrejön egy mozgástér a kultúra számára. De ugyanakkor ezt a mozgásteret el is kell határolni, mivel abszolút szabadságú mozgástér nem létezhet." Én már húsz évvel ezelőtt megmondtam egy előadásomban — válaszolta Lukács György —, hogy abszolút szabadság sose létezett és nem létezik soha. Egy olyan társadalom, amely mindent engedélyez, nincs, ilyesmi az úgynevezett legnagyobb demokráciában sincs. Minekünk az én véleményem szerint igyekeznünk kell kiküszöbölni egyrészt természetesen az összes kifejezetten reakciós áramlatokat. De létezik egy bizonyos pontja az embertelenségnek, amely válaszút a szocializmus és a szocializmusellenesség között, és amely ellen a mi kultúránknak tiltakoznia kell. Értem ezen azt, hogy a kapitalizmusban az ember számára a másik ember határ, akadály, objektum, de semmiképpen sem segítség és támasz. Ez egyenesen abból a szabadságfogalomból következik, amely a szabad áruforgalomnak a felépítménye. Most már ebből az emberi életben a legkülönbözőbb és a legfontosabb kulturális zülléstermékek keletkeznek." Itt egy érdekes példát hoz fel Lukács György. Elismerően szól Heller Ágnesnek a reneszánszról írt könyvéről, melyben a szerző bizonyítja, hogy amikor Boccacció a sexuális élet szabadságát követelte, ugyanakkor volt nála egy alapvető erkölcsi k".ltemény, még pedig az, hogy a sexuális életben midkét fél kielégülést és örömet nyerjen. Ezzel szemben pár évszázaddal később a ma már tipikusnak tekintett Marquis de Sade-nak az a nézete, hogy a nemi aktusban a férfinak teljesen mindegy, hogy arra a nő hogyan reagál. No már most, ha szektás dogmatizmus kötöttség elleni lázadásnak az ilyen szabadságot és azt tartják, hogy Marqius de Sade könyveit adják oda egy gimnazistának — ez ellen Lukács a leghatározottabban tiltakozik. „Nekünk, szocialistáknak — szögezi le Lukács György —, van emberi ideálunk, s nem az az emberideál, amely az ál-szocialista regényekben megjelenik, de az az emberideálunk, hogy minden ember segítő társa lehet a másik embernek, és hogy az az emberi viszony, amely nem kölcsönös, az nem emberi viszony." T

ermészetesen, hi szükséges jobb felé elhatárolni, épp úgy szükséges az elhatárolás bal felé is. „Én körülbelül harminc éve harcolok az ellen — válaszolja Lukács —, hogy Lenin 1905-ös cikkét a pártosság modelljének fogják föl. Természetesen van a pártosságnak egy belső pártszerű folyamata. A párt hoz egy bizonyos kérdésben határozatot, azt propagálni kell, el kell terjeszteni, és világos, hogy a pártpropagandistáknak itt a párt vonalához kell tartani magukat. De él még nálunk is Lenin 1905-ös cikkével kapcsolatban a művészi pártosságnak egy teljesen eltorzult felfogása. Minthogyha a pártosság csak az volna, hogy a művészet így vagy úgy magyarázza a pártnak ilyen vagy olyan határozatát. Az én véleményem szerint a pártosság elementáris állásfoglalása az embernek, és ezért a művészetnek, a kultúrának is. ... És az a meggyőződésem, hogy e nélkül a pártosság nélkül soha Irodalom, zene, festészet, semmiféle kultúra nem jött volna létre. Ez a pártosság elementáris megnyilvánulása az emberi életnek, nem a művészetnek, mert hiszen a mindennapi életemet is azon az alapon rendezem, hogy bizonyos dolgokat elfogadok és másokat elutasítok, és ennek a tudatossávállásáról van szó." V

égül arra a kérdésre, hogy összeegyeztethető-e a gazdasági reform jogos szocialista piac szempontjai, a kultúra árujellegének fokozatos lebontásával, Lukács György a következőket válaszolta: „Én azt hiszem, hogy a kettő között semminemű ellentét nincs. Minél jobban tudjuk az anyagi termelést a lakosság jogos szükségleteihez fölemelni, annál jobban nő az a mozgási tér, amelyben egy igazi nagy kultúrát lehet teremteni, és kisebb szükség van arra, hogy a kultúra áru formában kapcsolódjon be a társadalmi életbe. Ezért én, éppen mint az új mechanizmusnak a híve, vallom azt, hogy most jön el az az idő, amikor radikálisabban, mint régebben, megszüntethetjük a kultúra áru voltát, vagyis éppen ellenkezőleg teszünk, mint egyes túlbuzgó emberek, akik áruvá változtatnák a kultúrát. Másrészt ugyanakkor megszüntethetjük véglegesen, vagy legalábbis igen nagy részben azokat a bürokratikus akadályokat, amelyek a kultúra nem áru voltát a személyi kultusz idején eltorzították". Lényeges dolgoknak tartja Lukács György, hogy: „Egy kiadónak például magának kell azt eldönteni, hogy milyen könyvekből szerez nagy jövedelmet, és hogy ezt a nagyobb jövedelmet hogyan fogja ráfordítani egy-egy ráfizetéses könyvre. (A rátermett kulturális vezető egyéniségeknek messzemenően szabad elhatározással kell rendelkezniük.) Ha ez úgy történik, ahogy most minálunk van, hogy a plusz jövedelmet be kell fizetni, aztán a szubvenció fölött valami hatóság dönt, akkor kihúzzuk az egyéniség lába alól a talajt, és megváltozott előjellel, de visszatérünk a régi bürokratikus szabályozáshoz. Hangsúlyozni akarom, hogy én lelkes híve vagyok a reformnak de a reformot ne szóban, hanem valóban, a valóságban hajtsuk végre." (Ism.: B. L.) Siker a Kis Színpadon Roger Vitrac: Viktor, avagy gyermekuralom című színművének bemutatója Roger Vitrac, az ötvenes évek elején elhunyt francia drámaíró neve nem cseng ismerősen a hazai színházlátogató közönség körében, de még szülőhazájában sem. Vitrac a húszas és harmincas évek francia avantgarde-mozgalmának egyik képviselője volt. Nézeteivel, melyek drámáiban is visszatükröződnek, az A. Breton és A. Artaud által vezetett szürrealisták csoportjához állt közel. 1927-ben Artauddal együtt tanítómesterükről, A. Jarry-ról elnevezett színházat alapítanak és egy évvel később e társulat közreműködésével mutatják be először a Viktor című darabot. Az akkori években a tucatszámra megjelenő színjátékok között úgyszólván lehetetlen volt teljes biztonsággal meghatározni és elválasztani az értékes és időtálló színjátékokat a felszínes, aj akkori divatos irányzatoknak megfelelő színpadi megoldásokat felhasználó irományoktól. így történhetett meg, hogy az említett Vitrac-darab is csaknem teljesen feledésbe ment, mindössze néhány évvel ezelőtt, 1962-ben Jean Anouilh rendezésében került újra színpadra, s azóta értékelik a mű szerzőjének írói kvalitásait is. Vitrac e művében bőven merített a szürrealista irányzat drámai fogásaiból, de ezen túlmenően — és érzésünk szerint éppen ez mentette meg a színművet a teljes elfeledéstől —, darabjában égető emberi problémákról fest sajátosan felfogott képet. A cselekmény fő hordozója a korához képest rendkívül fejlett és értelmes Viktor, aki kilencedik születésnapján egyszeriben áttöri a gyermeki jóság és tisztelettudás határait, bátor szókimondásával, éleslátásával felborítja két polgári család békés életét, felszínre hoz olyan problémákat, melyeket eddig a képmutatás, mézesmázos szavak, és ehhez hasonló eszközök segítségével az Ilyesfajta úgynevezett „jobb" családokban sűrű homály fedett. A darab egyik kritikusa azt tartja, hogy ez a színjáték keserű komédia. Mi ennél többnek érezzük: szerintünk tragikomikus elemekkel átszőtt, iól sikerült paródiát láthatunk a színpadon. Viktor keserű őszinteséggel pellengérezi ki a polgári életforma minden fonákságát. S ha a játék elején még mosolygunk a csetlő-botló, és mindenáron tisztának látszani igyekvő figurákon, később egyre keserűbb szájízzel követjük a cselekményt, míg végül a tudatos írói felépítés eredményeként magunk is rádöbbenünk e látszólag habkönnyű játék konfliktusának nagyon is súlyos, tragikus voltára. A sikeres előadásban jelentős része van P. Mikullk rendezőnek, aki a színjáték szempontjában a legszerencsésebb parodisztikus hangvételt választotta. Megteremtette az ilyen megoldáshoz szükséges jól pergő, gördülékeny ritmust, de ugyanakkor mértéktartó is volt, mert nem élt a harsányabb megoldás lehetőségeivel, melyek valószínűleg zavaróan hatottak volna. P. Klikulik ezen az előadáson mint színész is bemutatkozott, ugyanis különböző okok miatt a főszereplő Viktort is ő alakította. A betanuláshoz viszonylag rövid idő állt rendelkezésére, s ez kissé elhalványította teljesítményét, bizonytalanná tette mozgását, de játéka még így is rokonszenves volt. Külön ki kell emelni J. Pántik (Charles) alakítását. Enyhén karikírozott, több sikeres nüánszt tartalmazó játékával a siker egyik fő részese. V. Strnisková (Emiliej és E. Zvarová (Thérésej játéka alig maradt el az előbbi mögött, őket főleg a szerep tette egysíkúbbá és ezáltal szürkébbé. Kedves színfoltot jelentett a fiatal színinövendék, S. Valentová (Esther) kissé elfogódott, de kétségtelen tehetségről tanúskodó játéka ls. A. Mrvečka (Antoine) nem tudott teljes mértékben azonosulni az általa életre keltett figurával, megformálásában nem a legszerencsésebb eszközöket választotta. L. Vychodil színpadterve nagyon jól illett a darab légköréhez. Végezetül szükséges megemlíteni, hogy P. Mikulik, a fiatal rendező és alkotócsoportja céltudatos tevékenységének eredményeképpen ez idén a pozsonyi Kis Színpadon egyre több érdekes és színvonalas színházi est tanúi lehetünk. Sikeres működésük legfrissebb gyümölcse ez a mostani színvonalas bemutató. SmvÄSSY IÖZSEF Olasz karmester és szlovák zongoraművész szereplése Kitűnő fiatal pianistánk, Ivan Palovič meglepően nagyot fejlődött, mióta utoljára hallottuk a Szlovák Filharmónia pozsonyi hangversenytermében. Ezúttal Richard Strauss ritkán hallott, zongorára és zenekarra írt ifjúkori Burleszkjének előadásával örvendeztette meg hallgatóságát. A hol gyöngéden behízelgő, hol bohókásan vidám, hol viharos straussi játék tolmácsolása nem könnyű feladat. Palovič pompás technikai felkészültséggel és minden részletében kidolgozott elgondolással lépett a közönség elé. A hallgatóság körében ugyan elvétve olyan vélemény is elhangzott, hogy nem találta el az igazi straussi hangot. Ha a művészi koncepció visszásán vagy alapjában elhibázottnak hat, akkor természetesen baj van. De a mi tehetséges fiatal művészünk koncepciója meggyőző volt, tehát a maga módján helyes is. Elhalványulna az előadóművészet, elsatnyulna az előadóművész alkotó kedve és fantáziája, ha a műveket mereven beskatulyáznánk bizonyos megszokott elképzelés vagy régóta beélt előadói felfogás keretébe. A szeszélyesen csapongó mű előadásában talán több lehetett volna a humoros, játékos elem, de ez a művész komoly lényével függ össze. Viszont épp azért, mert a zenét ls mély komolysággal éli és éli át, idővel bizonyára a fesztelen könnyedség hangját is megtalálja. Rokonszenves fiatal művészünket a közönség megérdemelt ünneplésben részesíti. Olasz karmester vendégünk, Claudio Scimone Haydn kissé szárazon elhangzó „Búcsú"szimfóniá jávai nyitotta meg műsorát. Az est sikeres zárődarabja Respighi Római trilógiájának Róma ünnepei címet viselő harmadik része volt. Respighi a négy különféle ünnepséget ábrázoló nagyszabású zenekart képet a lehető legvastagabb ecsettel festi, a hallgatót furcsán érintő valósághű ábrázolással. Az első kép például hátborzongató orgiát elevenít meg: Néró császár szórakozást nyújt népének, a Circus Maxlmusban vadállatok szaggatnak szét keresztény mártírokat. Vendégkarmesterünk Respighi négy szimfonikus hangulatképének tolmácsolásával keltette a legkedvezőbb benyomást. Erőteljesen formálta a bizarr zenei anyagot, nem maradt adósunk a mű rikító színekben bővelkedő hangpalettájával, valóban átéltük vele Róma harsány ünnepeit. HAVAS MÁRTA Kulturális hírek • Nem az „idő vasfoga", hanem újfajta betegség támadta meg a nagy mexikói moralisták forradalmi szellemű alkotásalt. Dávid Alfaro Siqueiros elmondta, hogy Az ember és a színház című hatalmas falfestményt, de más remekművekkel díszített falfelületeket is az FBI és a CIA ügynökei támadták meg, akik rendszeresen rongálják a forradalmár művészek alkotásait Mexikóban. • Mire képes a műkritika: Gideon Bachmann íwnerikal filmkritikus dokumentáris filmet forgatott, amelyben az egyik legnagyobb olasz rendező, Frederico Fellini egyéniségét és művészetét elemzi — könyörtelen éleslátással és az apologetika minden nyoma nélkül.