Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-15 / 88 . szám, kedd

A nők és a mezőgazdaság A házi sertésvágást szabályozó új intézkedések Az év elejétől életbe lépett « Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium 156/1968 számú törvényerejű rendelete a házi disznóölésekről, mely az előző előírásokkal szemben módosításokat tartalmaz. Az új rendelet abból Indul ki, hogy 1969. január 1-től sem a mezőgazdasági üzemeknek, sem pedig az egyénileg gazdálkodó parasztoknak már nem írják elő az egyes mezőgazdasági termékek beszolgáltatására vonatkozó feladatokat. Ennek következtében a házi disznóölések engedélyezését sem kell bizonyos feltételekhez kötni. A rendelet értelmében bárki engedély nélkül levághatja a tulajdonában lévő hízósertést vagy malacot. Nincs szükség a helyi nemzeti bizottság által kiadott vágási engedélyre. Továbbra is érvénybe marad azonban a 66/1961 számú törvény, melynek értelmében minden sertéstulajdonos köteles a sertés levágása előtt a legközelebbi állategészségügyi központban kérni az állat egészségügyi kivizsgálását. A házi disznóölésből származó húst és hústermékeket kizárólag a saját háztartásán belül fogyaszthatja el. A rendelet nem korlátozza a saját háztartás szükségleteire szánt sertések számát sem. Viszont a házi disznóölés csakis az állategészségügyi és a higiéniai előírások megtartásával történhet. Az állategészségügyi vizsgálatot csak a járási állategészségügyi intézmény állatorvosa vagy technikusa végezheti el. Az állampolgárok saját háztartási szükségleteire szolgáló disznóölés esetében az állategészségügyi vizsgálatot az élő állaton végzik el. Bizonyos állategészségügyi körzetben a járási nemzeti bizottság utasítására azonban olyan előírást is alkalmaznak, hogy a disznóölés után végzik el az egészségügyi vizsgálatot. Ez esetben kizárólag állatorvos végezheti a vizsgálatot. Abban az esetben, ha a disznóölésből származó húst és egyébb termékeket szocialista szervezet saját üzemi étkezdéjében vagy ún. megvendégelésre használja fel, az állat egészségügyi kivizsgálását kizárólag állatorvos végezheti, mégpedig a leölés után. Az új rendelet továbbra sem változtatja meg a mezőgazdasági szervezeteknek azt a kötelességét, hogy a levágott sertés minden 1 kg élősúlya után 3,60 korona forgalmi adót fizessen. Kényszervágás esetén is csak állatorvos végezheti el az egészségügyi vizsgálatot, a levágás után legkésőbb huszonnégy órán belül. A bonyodalmak elkerülése végett minden sertés vágás előtt legalább hét nappal kell a legközelebbi állategészségügyi központban kérni a sertés egészségügyi kivizsgálását. A minisztérium határozata szerint a sertés állategészségügyi kivizsgálásáért 36 korona díjat kell fizetni. A díjszabás akkor is változatlan marad, ha a technikus után ismételten állatorvos kénytelen megvizsgálni az állatot. Az állategészségügyi vizsgálat díjának lefizetéséről az orvos bizonylatot állít ki. A rendelet a szocialista üzemek számára lehetővé teszi, hogy saját üzemi étkezdéje részére (nem pedig vendégségre vagy rendkívüli alkalmakra) szarvasmarhát és borjút is levághat azzal a feltétellel, hogy a vágás hivatalos vágóhídon történik. Ez esetben 1 kg élősúly után 0,20 korona forgalmi adót kell fizetni. Az új előírások is megkövetelik a sertés bőrének a lerryúzását és eladását. E kötelezettség alól csupán a JNB adhat felmentést. E kötelesség előreláthatólag az év végéig marad érvényben. JOZEF PÄND ROSSZ ELGONDOLNI, hogy mi lett volna a szocialista nagyüze ml mezőgazdasággal az ötvenes években a falvak szorgos asszonyai nélkül. Akkor, abban az Időszakban, amikor a inezögaz dasági termelés szocialista átszervezésével egyidőben évente tiz, sőt százezer ember fordított hálát a falunak, a mezőgazdaságnak, a földnek. Annak a drága földnek, amelynek korábban vérükkel-verítékiikkel áldoztak, s amelynek az értéke akkortájban szinte a nullával volt egyenlő. A mezőgazdasági termelés irányítói közül fogták is sokan a fejüket, mi lesz a termeléssel, az ország mindennapi kenyerével, ha a falvak derékhada a mezőgazdaságon kívül keres foglalkozást. Kl fopja megművelni a földet, ha . . . A falvak asszonyai aligha hallották ezt a sokszor kimondott kérdést. De talán jobb is, hogy sem a kérdés, sem a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos határozatok nem vonták cl a figyelmüket a leglényegesebbről, s tették egyszerűen azt, amit tenni kellett. Amit tehet az örök anya, ki vérével táplálta a magzatját. Vagy hivatkozzak a két világháborúra? Mindkettőben éppen a falvak adták a legtöbb katonát. Nagyon sok családból — mindkét háború idején — 4—7 évig távol volt a családfő, a munkaerő, vagy úgy, mint katona vagy úgy, mint hadifogoly. És a mezőgazdasági termelés — az asszonyok emberfeletti erő feszítésének köszönhetően — nem állt meg. Más körülmények között, de hasonló helytállással találkoz hatunk az ötvenes évek első felében is. A mezőgazdasági ter melés legnehezebb posztjain akkor is ott álltak a falvak fáradhatatlan asszonyai. Aztán jött a gépesítés. Nem egyik napról a másikra, de az asszonyok többségének kezéből kifogyott a munka. 1955-ben Szlovákiában még 434 000 nőt foglalkoztatott a nagyüzemi me zőgazdaság, tlz évvel később már csak 218 000 nőnek adhattak munkát. Azoknak sem állandúan. Felére apadva is csak idényjellegűén tevékenykedhettek a mezőgazdaságban. Ha abból a tényből indulnánk ki, hogy a falnn a gazdasági udvarban, a kertben mindig akad tennivaló, akkor azt is állíthatnánk, hogy ez így van rendjén, hadd maradjon otthon minél több falusi asszony, hiszen ott ls értéket termel a társadalom javára. S hogy ez mennyire így van, azt leginkább talán azzal bizonyíthatnám, hogy az otthon nevelt csirke, akkor is keresett áru a piacokon, amikor az állami elárusítóhelyek polcai roska rioznak az ízlésesen csomagolt brnileroktól. Ugyanezt mondhatnánk a tojásra, meg sok egyébre. ESZERINT TEHÁT rendben is lenne ez az ügy. Csakhogy . .. Azt az igazán nem csekély értéket, amit a falusi asszony évtizedeken keresztül termel a társadalomnak, azt a nyugdíj kiszámításakor a mostani törvények szerint sehogy sem írhatják a javára, s emiatt 56—60 éves karában nem nyugdíjat, hanem kegydíjat kap. Persze nem egyszerű a feladata azoknak, akik magasabb szinten foglalkoznak ezzel a dologgal. A törvény az törvény. Legjobb akarattal sem mondhatunk sok biztatót a falvak aszszonyainak. Mert a tisztán mezőgazdasági vidéken a termelésben még az eddiginél is kevesebb nem szakembert — ez elsősorban a nőikre vonatkozik — tudnak majd alkalmazni. Ugyanis szakma lett a mezőgazdaság. Különösen azokon a vidékeken, amelyeken magasfokúan szakosítják a termelést. Nos, ki biztosítja az asszonyok szakképesítését olyan szinten, liogy tudásuk megfeleljen a követelményeknek, amikor még a férfiak elhelyezése is gondot okoz, ha állandó munkáról van szó. Nem sajátosan csehszlovákiai, hanem világprobléma a mezőgazdaságból a gépesítés következményeként felszabadult dolgozók elhelyezése. Elsősorban azért nagy probléma, mert olyanokról van sző, akik otthon családellátúk, tehát az otthonhoz vannak kötve. így már a szakképesítés megszerzése is szinte lehetetlen, ha a mezőgazdasági üzem nem nyújt számukra valamilyen segítséget arra a bizonyos tanulási időszakra. Legalább olyan formában, mint azt a Harmónián megrendezett féléves iskolázáson tették, ahová az anyák magukkal vihették kisgyereküket, — az Iskola mellett bölcsőde, óvoda és iskola nyílott. De mondjuk ne kívánjanak a mezőgazdaságban dolgozó aszszonyok különleges kegyet az államtól. Hiszen tudnának ők dollehet, ellenben néhány évtized alatt ezeknek a társadalmi különbségeknek a maradványai lecsökkenthetők és megszüntethetők azzal, ha a kultúrába, éppen olcsósága révén, minél nagyobb munkás- és paraszttömegeket vonunk be. Sok a helytelen nézet, állapítja meg Lukács György, s ezek olyanok, melyek könnyen megtévesztik az embereket. „Például a könyv, mint papír, nyomtatvány, könyvkötés — kétségkívül áru, melynek értéke van. Értékszempontból teljesen közmbös, hogy X. Y. firkásznak vagy Goethenek a sorai állnak-e a lapokon. Mert valóban létezik olyan társadalmilag szükséges munka, mely meghatározza, hogy egy kétszáz oldalas könyv mennyi munkaórába kerül, és ennélfogva ml az önköltségi ára. De olyan közgazdász még nem akadt, aki kiszámította volna, hogy társadalmilag mennyi munka szükséges a Faust megírásához, és hogy több-e vagy kevesebb annál, mint amellyel jól Ismert sematikus regényeket megírtak." A továbbiakban Lukács György arra válaszolt, hogy az általános kulturális színvonal emelkedése a dolgozók demokratikus igényeit is növelte. Ezzel kapcsolatban említi, hogy „... a XIX. században például az általános iskolakötelezettség bevezetése nem „humánus" dolog volt, hanem abból következett, hogy ahogy a gépek fejlődtek, analfabéta munkásokat a gyárban nem lehetett vagy rosszul lehetett volna alkalmazni. Ennélfogva a kultúrának ez a tendenciája többékevésbé létezik még ma ls a kapitalizmusban, és kikényszeríti, hogy a kultúra mint áru, egészen sajátos helyet foglaljon el." A szocializmus viszonylatában pedig: „Emlékezhetnek arra, hogy amikor a NEP-et bevezették a Szovjetunióban, Lenin egyik első jelszava volt, hogy ezzel párhuzamosan az analfabetizmust is likvidálni gozni különösebb szakképesítés nélkül Is. Nem titok, a borjúgondozók legjobbjai közlött legalább annvi a nő, inlnt a férfi. A baromfitenyésztés csaknem kizárólagosan az 6 munkaterületük. S a gyümölcs- és zöldséges kertek? MINEK SOROLJAM. Tudnak, illetve tudnának ők a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozni, ha hozzájutnának a mnnkához. Csakhát a szövetkezetekben még 80—100 munkanapot ls nehéz egy évben összehozni. Ez tény. Részben azért van ez így, mert a szövetkezetben — ami egyébként érthető — elsősorban a családfenntartók kapják a mindennapi munkát, az asszonyoknak, lányoknak jobbára csak az idényjellegű marad. Az meg évről évre kevesebb. Feldolgozó üzemek, hazai és külföldi piackutatás és ezáltal kereslet hiányában éppen az idényjellegűén termelhető mezőgazdasági termékekből a termelési kapacitás arányában távolról sincs igény. Valahol tehát hiba van a szá mitásban. A statisztika szerint a világ népének kétharmada éhezik. A mindennapi kenyér évről évre fontosabbá válik. A világpiacon a kereslet egyre nagyobb. És nálunk a felkínált munkaerőt az említett okok miatt nem tudjuk foglalkoztatni. Meri nincs piac. S emiatt azok az asszonyok, akik egész életű ket hajnaltól éjszakáig munkában, az emberiség fenntartása szempontjából a legfontosabb munkában töltik, a nyugdíjalap kiszámításánál megrövidülnek, csak a hivatalosan ledolgozott napok számát veszik számításba. Két munkaszakaszról nehéz az' összehasonlítás. Annak is sok az öiszetevője, ki termel nagyobb (konkrétabb) értéket a társadalomnak. De engedtessék egy megjegyzés: még a szocialista mezőgazdaság időszakában is „elkopik" egy asszonv a mun kában 20 év alatt. Nem érdemel e meg tehát a mezőgazdaságban megfáradt asszony annyi társadalmi megbecsülést és értékelést, mint azok, akik a hivatalban ülték le a 20 esztendőt? A TORVÉNYEKET az emberek hozzák. Legyen azonban erőnk ahhoz is, hogy a mezőgazdaságban dolgozó asszonyok is az őket megillető szinten nyerjenek törvényességet. A társadalom javára. HARASZTI GYULA kell. Az analfabetizmus likvidálása nem formális kérdés, hanem azt jelenti, hogy az emberek igenis olvassanak, és az olvasásuk révén önálló tájékozódásra tegyenek szert, ami nélkül a szocialista demokrácia nem valósítható meg ... A szocializmusnak az az érdeke, hogy minden ember maga tudjon tájékozódni a maga életében, és a saját eszével tudja megmondani valamely kérdésben — megfelel-e ez vagy az az ő életvitelének vagy nem. Hogy ezt az emberek a kultúra segítsége nélkül meg tudnák tenni, ki van zárva." Lukács itt még megjegyzi, hogy ha valaki valamely politikai kérdésben helyesen jár el, ki tudná megmondani, mennyi része van ebben Homérosznak, Shakespeare-nek, vagy Tolsztojnak. A

kultúra szerepe vitathatatlan a szocialista demokráciában. Ugyanis a szocialista demokrácia csak a mindennapok demokráciája lehet, vagyis, hogy az egyén a maga érdekeit a társadalmi érdekekkel egybehangolva tudjon élni. Viszont egy kulturálatlan réteg nem tudja felismerni a saját érdekeit, illetve ez alatt csak a szűken vett mindennapi érdekeit érti, de a közösségét már nem. „Itt van Marxnak megint egy tétele — állapítja meg Lukács György —, amelyről az emberek nem szoktak beszélni, de ami rendkívül fontos dolog. Marx egyrészt konstatálja: az emberiség fejlődése abból áll, hogy az emberi élet fenntartására és reproduk ciójára szükséges munka társadalmi mértékben történelmileg rendkívül csökken. A társadalmi munka fejlődése tehát szabad időt teremt. Most az a probléma, hogy ezt a szabad Időt miképp használják fel. És ez már messzemenően a kultúra kérdése." A következő kérdés arról szólt, hogy az elmondottak Az új gazdasági irányítás és a szocialista kultúra Interjú Lukács Györggyel Rendkívül figyelemre méltó interjút közöl a budapesti Kortárs áprilisi száma Lukács György professzorral, az új gazdaságirányítási rendszer és a kultúra viszonyának egyes tisztázatlan s aggodalomra okot adó kérdéseiről. Ezek a kérdések nálunk is időszerűek, s éppen ezért az interjút — melyet Simon István, a folyóirat főszerkesztője és Fehér Ferenc irodalomkritikus készítettek — az alábbiakban ismertetjük. L

ukács György Marxnak annak az alapvető megállapításából indul ki, mely szerint a kultúra értékei nem áruk. „Ö beszélt arról egyszer egy helyen — mondja Lukács —, hogy vannak olyan társadalmi jelenségek, amelyeknek értékük a közgazdasági értelemben nincs, vagyis nem létezik az a meghatározható társadalmilag szükséges munka, amely létrehozásukhoz szükséges, viszont áruk van, és a kapitalizmus fölhasználja ezt a lehetőséget is." A kapitalizmusban a kultúra —, tehát a könyv, a képzőművészeti alkotás, a hangverseny, a színház — éppen olyan áru, mint bármely más szükségleti cikk. Ezzel szemben a szocializmusban, még az olyan deformációk Időszakában is, mint amilyen a személyi kultusz volt, a kultúra nem vált áruvá, ami megmutatkozott abban, hogy minden, ami a kultúrával összefüggött, rendkívül olcsó volt, pl. a könyv ára fele — negyede, vagy még annyi sem, mint a kapitalista államokban levő könyváraknak. Kétségtelen — szögezi le Lukács György —, hogy a személyi kultusznak a kultúrára is voltak káros kihatásai, de ez azon az alaptételen, hogy a kultúra nem áru, nem változtatott. Az új gazdaságirányítási rendszer és a kultúra viszonyáról szólva, Lukács György néhány aggasztó jelenségre hívja fel a figyelmet. Az olyan tendenciákra hivatkozik, melyek az új gazdaságirányításban a jövedelmezőség elvét szeretnék érvényesíteni a kultúrában is, ami viszont azt jelentené, hogy a kapitalista szintre degradálnánk a kultúrát. E tendenciák illusztrálására példaként említi, hogy valamikor a múzeumokba nem volt belépődíj. Aztán formálisan ezt egy forintban állapították meg. Most fel akarják emelni három forintra, vagy esetleg még többre. De milyen következményekkel járna az ilyen intézkedés? Azzal, hogy a múzeumok iránt eddig nem érdeklődő rétegektől elzárják annak lehetőségét, hogy véletlenül bemenjenek a múzeumba s hogy esetleg rendszeres látogató váljék belőlük. Mert vegyük példának egy négytagú munkáscsaládot. Ha ingyenes a múzeum, akkor fenn állhat a lehetősége, hogy vasárnap sétálgatva, betévednek oda. Négy forintnál már meggondolják, tizenkét forintnál pedig már biztos, hogy nem mennek múzeumba. Ez pedig azt jelenti, hogy éppen azok a tömegek, melyeket a szocialista rendszernek kellene becsalogatni a múzeumba, nem kerülnek be oda. Az ilyen elgondolás felháborító egyrészt azért, mert a múzeumi belépődíjak léte vagy nem léte az ország költségvetésében számba sem jöhető összeg, olyan kevés, másrészt pedig azért, mert: „Ne felejtsük azonban el — jelenti ki Lukács György —, hogy mi a múzeumainkat ingyen örököltük, főként a Szépművészeti Múzeum anyagát illetőleg ... Ennél fogva én a legélesebben ellene vagyok annak, hogy álökonomizmusból kiindulva, egy rossz ügy kedvéért szembehelyezkedjünk a marxi állásponttal." A

rra a kérdésre, hogy a könyvkiadás területén ls nem fenyegetnek-e hasonló merkantilista veszélyek, Lukács György így válaszolt: „Én a veszélyt meglehetősen nagynak látom, mert ha összehasonlítjuk az öt évvel ezelőtti könyvárakat a mostani könyvárakkal, akkor egészen kétségtelen, hogy a könyvárak emelkedtek, és itt kell tiltakozást bejelenteni. Nekünk éppen az a feladatunk, hogy az olcsóság révén rávegyük az embereket arra, hogy olvassanak, hogy múzeumba, hangversenyre járjanak. És ez nemcsak általános kultúrpolitikai kérdés. Ne felejtsük el, és akinek pedagógiával van dolga, senki nem fogja azt tagadni, hogy egy úgynevezett értelmiségi családból származó gyereknek az Iskolában de facto nagy előnyei vannak egy munkás- vagy parasztszármazású gyerekkel szemben." Ez pedig Lukács okfejtése szerint, azt jelenti, hogy az osztályok között egy bizonyos társadalmi különbség fennáll, amit semmiféle rendeletekkel megszüntetni nem