Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-13 / 15 . szám, Vasárnapi Új Szó

mit keres Krisztina ebben a se kocsmának, se borozónak nem mondható nehéz szagú italmérésben. A körút túlsó oldalán van egy tágas, tiszta eszpresszó; ha valamelyik sarkában ott látnám összebújva ezzel a fiatalemberrel, semmi kivetni valót nem találnék rajta. Megdöbbentett, hogy magamban mindjárt elítélem: a férfi nyilván a szeretője vagy most okarja meghódítani, azért hajol olyan kedveskedve hozzá és az ember réveteg szemmel, félmámorosan csak hallgatja. Úristen, miért gondolok ilyen rosszat felőle, amikor sajnálnom kellene, hogy így látom. De segíteni nem tudok rajta, oda se léphetek hozzá, iszonyú zavarba hoznám. Elfordultam, hogy meg ne lásson, fel ne ismerjen. Már késő volt. Krisztina megpillantott, és amikor a fiatalember üres poharával a pulthoz tolakodott, odajött hozzám. — Megismertem mindjárt, ohogy bejött... Ne fusson el, kérem! Zavaromban szinte dadogtam: — Krisztina, ezer éve nem láttam! A száján fanyar volt a mosoly, a szeme szűkebbre szorult, alig résnyrie. — De nem nagyon örül, hogy így lát. Előttem ne is takargassa. Hallgattam. — Beszélnem kell magával. — Itt? — Elküldöm azt a fiút. Rám akaszkodott, de lerázom magamról. — Ne tegye, Krisztina!... Ha beszélni akar velem, holnap ebéd után telefonáljon a Metropolba. Ott szálltam meg. Valahol találkozhatunk. — Én most akarok beszélni magával - makacskodott Krisztina. — Holnap nem tudnék. Nem lenne erőm hozzá. A pulthoz ment, és valamit súgott a fiúnak. Láttam aztán, hogy kézitáskájából kiveszi erszényét, és pénzt csýsztat a fiú zsebébe. — Mehetünk! - jött vissza hozzám. — Elviszem valahová vacsorázni - ajánlottam. — Nem szoktam vacsorázni, így nem is mehetek magával valami jobb helyre... Haza kellene mennem, hogy rendbe szedjem magam, de messze lakom Budán, - ellenkezett, és tétován hozzá tette: - Egy feketét valahol meginnék. Átvezettem a túloldali eszpresszóba. Néhány percre eltűnt a mosdóban, s mikor visszajött, a haja nem lógott oly kócosan a homlokóba. Talán kefét is kapott és biztosítótűt, hogy emberibb lett o külseje. Feketét rendelt és egy dupla konyakot, aztán várakozóan rám függesztette még mindig szép, bársonyos szemét. — Nagyon elítél? — Régen letettem arról, hogy valakit elhamarkodva elítéljek. — Nem a fiú miatt kérdeztem, hanem más miatt... Hosszan nézett rám, és arcvonásai egyszerre kisimultak Már nem láttam olyan öregnek és elriasztóan elnyűttnek, mint a talponállóban. De nem a félhomályos helyiség rubinvörös hangulatlómpái tüntették el ráncait, valahogy belülről ült arcára a sugárzás, a szeme is csillogóbb lett, a bőre rúzsozás nélkül enyhén pirosas. — Oly hirtelen tünt el o közelünkből, Krisztina. — A legjobb időben — bólintott. — Harmadik válásom után sok volt a zűrzavar, a fecsegés körülöttem. Maga is tudhatta, hogy nem volt otthon maradásom. Nem akartam hangos botrányokat. Hát igen, Krisztinának viharos múltja volt. Első házassága szerencsésen indult, szépen élt a férjészláv szépségű férfi volt, nagy nőbarát. Mindent el kellett hinnem, amit Krisztina állított róla. - Három évig húzódott a válásunk. Tamás a nagy svádájával hatott a bírákra is. Szerencsémre az utolsó szeretője el akarta magát vétetni vele, így sikerült szabadulnom tőle ... Azt mondtam akkor magamban, a férjekből elég volt. Nem vagyok olyan öreg, hogy meg ne hódítsam magamnak azt, akit partnernek kívánok... Az anyám még élt, örökké a szememre hányta, hogy rossz vagyok, a csontom velejéig romlott, az egész várost megbotránkoztatom. Akkor költöztem el hazulról Pozsonyba. A karomra tette a kezét és közelebb hajolt, a szememet kutatta. - Hát így volt!... Elítélhet, ahogy az anyám tette. - Az anyák még a tegnapban élnek, más a moráljuk. - Nincsen igaza, éppen nekik kellene megértőbbeknek lenniük - mondta Krisztina csüggedten. — Most persze azt kérdezheti, miért hagytam ott Pozsonyt, és miért jöttem ide Pestre? .. . Hát ennek nem olyan egyszerű a históriája ... Nem voltam én soha könnyűvérű, rossz nő, higgye el nekem. Nem voltam soha önző és számító . . • Belül mindig azt vártam, hogy valaki azt mondja nekem: kicsikém, drágám. Vagy valami virágnak, madárnak nevez... Szép és derűs, harmonikus élet utón vágyódtam, és amit kaptam, undorral töltött el. Csak most itta meg egy hajtásra a konyakot, mintha erőt akart volna gyűjteni a továbbiakhoz. - Idejöttem, hogy folytassam a munkámat ott, ahol abbahagytam, amikor Károly felesége lettem... Nekem akkor karriert jósoltak. A pódiumon is megállnám a helyemet, mondták tanáraim a konzervatóriumban ... Belevetettem magam a munkába, azt hittem, hogy azzal mindent eltemetek, ami múlt volt, emberi botlás és gyengeség. Talán újjá tudok születni ebben a szakadatlan hajszában, mit magamra kényszerítettem... De egy nap jött a nagy kiábrándulás. Az évek kiesését semmiféle szorgalommal nem tudom behozni. A felismerés úgy összetört, hogy azóta nem találok vissza magamhoz... A nappalokat még bírom valahogy, az esték magányát nem. Más asszony <ilkohollal kábítja el magát, drogokat szed, hogy ideig-óráig meneküljön a valóságtól, önmagától. Vagy a Dunának megy, gázzal öli meg magát. Túl erős még a szervezetem, hogy így tudjak szabadulni,. .. Az a fiú, akivel látott, az én kábítószerem. Tudom, hogy ez undorító, megvethet érte. Már a számon volt, hogy megkérdezzem tőle, miért választott éppen engem, hogy gyönge pillanatában belém kapaszkodjon, vallomásaival viszszamenekülni próbáljon egy félig elfelejtett, félig eltemetett múltba, amelyben még ártatlan volt, félresiklott szerelmek apró és nagy bűneinek bogáncsai még nem tapadtak rá. Túlcsordult volna talán a méreggel telt pohár, ha ma nem találkozik velem, oki ismerem lánykorát és első házasságát, barátja voltam Károlynak, a férjének - és ezért tárulkozott ki előttem? Éreztem, hogy minden nyomorúsága közt a legtragikusabb a hite, hogy új életet kezdhet, és az egész élet tiszta lesz, kárpótolni fogja az elvesztett illúziókért. Férfiak gyakran hiszik ötvenéves korukban, hogy egy új szerelem új életkezdetet is jelent, megújulást mindenben, munkában és barátságban. Nőknél ilyen megifjodást nem tudok elképzelni. Krisztina is hiába kapkodott, hiába próbált magányától szabadulni, csak kiábrándító kalandokhoz juthatott. Am lehet, hogy sántít az okoskodásom, Krisztina EGRI VIKTOR E

sti hat óra felé megállított a körúti talponálló kirakata. Csaknem a járdáig érő üvegén át jól láthattam a benti nagy sürgést. A nyitott ajtón élénk zsongás csapott ki, és vonzott befelé. Nem voltam szomjas, de szeretek félfüllel odafigyelni a pult körül ácsorgók vitáira. Egy pohár tiszta bor vagy fröccs mellett mintha őszintébben hangzana minden szó. Ritkán akad ilyenkor kapatos szesztestvér, aki belém kötne vagy bárgyú vigyorral hozzám dörgölődzne: — Fiatalúr... drága elvtársam, tiszteljen meg egy pohárkával! Ez a szenvedélyesen vitatkozó, csodálatosan tájékozott sportrajongók órája, és a csöndesebb természetűeké is, akik többnyire munkahelyük fogas ügyeit, főnökük packázásait vagy félresiklott, rossz házaséletük gondjait hánytorgatják egymás között. Ezeknek a csöndeseknek az arca kuszált és borostás, elhanyagolt ruházatuk is elárulja, hogy nem járnak az élet napos oldalán. Egy szusszanásnyi pihenőt, jótékony búfelejtőt jelent nekik a talponálló, csak módjával költekeznek, és hét felé, vacsoraidőben szedelőzködnek. Már azt hittem, ezúttal nem jutok a számlámra, amikor a gyéren megvilágított sarokban megláttam Krisztinát. Felismertem, noha jó-tíz esztendeje, hogy utoljára láttam, öreg lett, nagyon megöregedett, s szíven ütött, milyen ijesztően lompos és ápolatlan. Egy fiatal férfi társaságában volt, aki szemlátomást mélyebben nézett már a pohár fenekére. Valahogy nem illettek egymáshoz, nem értettem azt sem, vei, de Károlyt az árja törvények megfosztották jól menő ügyvédi irodájától, és Krisztina a háború második esztendejében elvált tőle. Gyerekük nem volt, s akkoriban a háború ezer tragédiái közt, válásuk mindenki szemében a világ legtermészetesebb dolga volt. Hamarosan az is feledésbe merült, hogy a bujkáló Károlyt negyvennégy nyarán elfogták, Auschwitzba deportálták, s ott elpusztult. - Nem volt szerencsém - folytatta Krisztina vallomását. - Ottót maga még ismerte. Gyereket akart, és nekem nem lehetett. Amíg nem kezdett inni, sohase vetette a szememre. Aztán rabiátus lett, kínlódás volt vele élni... A házasságom Tamással még nagyobb tévedés volt. Nem azért, mert néhány évvel fiatalabb volt nálam, de nem bírtam a hazug természetét... Éjfélig, majd hajnalig elmaradt. Kísérletezünk, a laboratóriumban volt dolgom, hazudta. Felhívhatod Pistát, ô igazolhatja . . . Pista ugyanolyan hazug volt, mint ő. Egymásnak adták az alibit. Kicsinyesnek és ostobán féltékenynek tartott és tisztességtelennek, hogy nyomozok utána . . . Talán jobban járok, ha nem vetem a szemére az örökös hazugságait. A hallgatással talán visszahódítom, egyszer csak ráun a szeretőjére. De váltogatta a szeretőit, később nem is titkolta. Ragaszkodik hozzám, esküdözött, hogy minden látszat ellenére szeret. Hazugság volt ez is. A zongora- és énekóráimmal eleget kerestem, a jó konyhámat szerette, a kényelmet, amit megadhattam neki. Ezt a harmadik férjét, Tamást, a cukorgyár vegyészét csok látásból ismertem. Megnyerő külsejű, délnem zuhan ilyen mélyre, ha korához illő partnert keres. A lélek labirintusának útjai kuszák, és nehéz kijutni, az egyetlen kivezető útra rátalálni. — Csak egyetlen szerelmem volt - mondta ekkor Krisztina, s oly fáradtan hajtotta le a fejét, hogy az minden szónál beszédesebb volt. — Egyedül csak Károlyt szerettem, és öt elárultam, a halálba kergettem! Oly megdöbbentő volt ez az önvád, hogy a torkom elszorult. — Látja, ezért kellett beszélnem magával. Valakinek el kellett mondanom az én árulásomat... Elárultam az egyetlen embert, aki igazán szeretett, gyöngéd volt hozzám, mint soha senki azóta ... Néha éjszaka hallom a hangját: Krisztina, egyetlenem, itt vagyok veled!... Érzem a keze tapintását, a simogatását... Senkinek nem volt olyan gyengéd o keze, és én megöltem őt. Ha nem válok el tőle oly ostobán, megvédem a tíz körmömmel, elrejtem, megőrzöm őt magamnak . . . Úristen, de megbüntettél, hogy oly hitvány voltam! Attól féltem, hogy felzokog vagy hangosan kiáltozni kezd. — Menjünk, Krisztina! - álltam fel. Megfogtam a karját és ő hagyta, hogy kivezessem. Egyszerre elcsöndesedett, és a könnyei hangtalanul megeredtek, öreg lett megint, az arca mint a kiégett agyag, amelyre vörös fény hull. Felajánlottam, hogy hazakísérem, de elhárította. Másnap ebéd után felmentem a szobámba, és vártam, hogy rám csenget a telefon, pedig sejtettem, hogy hiába várom a hívásót.